KÖNYVTERASZ
Bertram és Lulu, egy kallódó pesti fiatal és egy menhelyről örökbefogadott kutya elégikus történetét írta meg Beregi Tamás az új regényében (bővebben itt olvashatnak róla). De ugyanúgy olvasható az örök élet titkának kereséséről, egy elveszett vagy elveszni látszó nemzedék útkereséséről. A veszteség feldolgozásáról, a japán illusztrátor megtalálásáról és a hazai irodalmi élet minden bizonnyal legnagyobb szabású könyvbemutatójáról beszélgettünk.
– Lola után lett új kutyád?
– Nem lett. Ma már nem gondolom, hogy soha többé, de még egy ideig nem szeretnék. Szokták mondani, hogy a kutyák lelke átszáll egymásba, és biztos vagyok abban, ha lesz egyszer új, kicsit tovább fog benne élni Lola is. Furcsa ez, vannak ismerőseim, akik egy-két héttel a kutyájuk halála után már örökbe fogadtak egy újat, sőt, olyanról is tudok, aki már akkor beszerzett egyet, amikor az előző még élt, mondván, így könnyebb lesz majd a búcsú. De hát nyilván ahány ember, annyiféle gyászmunka, elengedés, újrakezdés.
– Érdekes, hogy miközben a regény „emberi” részét alaposan átgyúrtad, Lola történetén, ahogy azt a könyv elején jelzed is, semmit nem változtattál. Miért?
– Mert Lola, vagyis ahogy a regényben szerepel, Lulu számomra örök és szent és az ő történetének ezért úgy kellett elhangoznia, ahogy az megtörtént. Ez nem jelenti azt, hogy nincsenek itt-ott egészen pici toldások. De ettől lett számomra valahogy szakrális, sérthetetlen az ő személye és története, attól, hogy nem nyúltam hozzá. Olyan ő, mint egy erős fa, egy tengely, amire ráfűződik minden más a történetben, Bertram sok szerencsétlenkedése, vágya, öröme, emléke, boldogtalansága és boldogsága – egy egész világ. Minden más változhat, átalakulhat, minden máshoz hozzá lehet tenni, minden más történetből el lehet venni.
– A kutyás olvasói énem ezt teljesen megértette.
– Egyébként az emberi részt sem gyúrtam át olyan hű, de nagyon. Csak meg kellett találnom azokat a csatornákat, amelyeken keresztül a fikció beléphet a történetbe, kicsit átformálhatja, érdekesebbé teheti.
Egy idő után néha már én sem tudtam eldönteni, ez tényleg így történt-e, vagy csak én képzeltem. Ehhez is kellett egy biztos sorvezető.
És ha van metafizika a regényben, és van katarzis a végén – remélem van –, az is csak azért fejtheti ki a maga hatását, mert van egy erős valóságalapja mindannak, amit leírtam.
– Sokan nem értik és alá is becsülik egy-egy négylábú társ elvesztésének fájdalmát. És kicsit le is nézik, azokat, akik meggyászolják őket. Milyen volt íróként feldolgozni ezt?
– Igazából íróként tudtam csak feldolgozni, másként nem is nagyon ment. Két évbe telt, amíg először tudtam írni róla. Egyik író barátom, Kolozsi László ötletére először egy gyászmesét írtam, de valahogy nem volt az igazán mese, több volt annál, vagy inkább más, és már akkor is Kumi Obata illusztrációival képzeltem el a kötetet. M. Nagy Miklós, a Helikon kiadó főszerkesztője olvasta ezt a változatot, és ő mondta, hogy szerinte ennél sokkal több van a történetben. Akkor indult el igazán a regény szerves fejlődése.
– Gyötrelmes volt a folyamat?
– Minden szempontból az volt. Az lett volna a baj, ha nem az. Érzelmi szempontból is gyötrelmes volt. Rengeteget sírtam közben, hiszen felszakadtak a gyógyulni vélt sebek, de mentálisan is az volt. Melyik alkotási folyamat nem az? A legnehezebben az ment, hogy miként távolítsam el magamtól a történetet úgy, hogy közben mégis rólunk, a kutyámról és rólam, szóljon. Ehhez kellett az, amit már az előbb is mondtam, hogy Lulu történtéhez ne nyúljak hozzá, miközben a sajátomat alapanyagnak tekintem. Minden átírás során erősödött a fikciós rész. De meg kellett találni azt a pillanatot is, amikor a fikciót már nem volt szabad tovább beengedni a történetbe, mert inkább rombolta, mint építette volna.
– Viszont így is nagyon sokszínű regény lett.
– Nagyon sok minden belekerült. Olyasmi is, amiről is nem gondoltam volna. A kutya-gazdi történeten túl számvetéssé vált, egy kicsit Budapest regénnyé is, régi bulik és gyerekkori élmények, egzotikus utazások felidézésévé. Került bele egy kis adag társadalomkritika és mindennek lett egy filozófiai kerete, ami a halálfélelem feldolgozásának igényéből született. A gyászmeséből tehát végül valami egészen más kerekedett, egy sokkal komplexebb történet. És Lulu történetéből már csak a szép, a jó dolgokra szeretnék emlékezni. Van egy indián mondás, amely szerint a kutyák azért vannak, hogy megtanítsanak minket a halálra, de szerintem pont a fordítottja igaz: az élet szeretetét tanítják meg. Egy olyan fancsali, pókhálós, de jobb sorsra méltó alakot, mint amilyen Bertram, épp egy Lulu-szerű kutyus tudott kiemelni a tespedtségből. Megmutatni neki mindazt, ami szép és a jó az életben. Az elégikus felhang mellett tehát a regény nagyon is életigenlő.
– Te hogyan látod egyébként Bertram nemzedékét?
– Én az X generációhoz tartozom, amit elveszett nemzedékként is szoktak emlegetni. Bár azt hiszem, mostanában kevés olyan nemzedék van, amelyet ne lehetne annak nevezni. Erről a generációról rengeteg könyv és film született. Az útkeresés, az önmegvalósítás vágya, de közben a felnőni nem tudás, a felelősségvállalás elfogadásának képtelensége mind jellemző Bertramra és barátaira. A főhős egyszerre hedonista, aki utolsóként megy el minden buliból, fogadásokra lóg be, csajozik, utazik, de közben valahol mégsem tudja jól élvezni az életet: sosincs ott a jelenben, mindig a múltban vagy a jövőben él. A kutyák egyik legcsodálatosabb tulajdonsága a jelenben való létezés, és Lulu épp erre tanítja meg Bertramot.
Az a paradox helyzet áll elő, hogy miközben Lulu a talált kutya, aközben Bertram az elveszett ember. Kettejük közül ő az igazi kallódó, és épp a kutya ad stabilitást a számára, aminek köszönhetően összeszedheti magát.
– Bertram igen élesen látja a könyvkiadás és irodalmi élet ellentmondásait. Amikor a legnagyobb könyvkiadó vállalat főszerkesztője sorolni kezdi a magyar piac „sikerkönyveit”, bizony nagyokat nevettem. Voltak ilyen irányú tapasztalataid?
– Voltak. Előző regényem, a Noctambulo megjelenését igazi pokoljárás előzte meg. Talán nincs is olyan hazai könyvkiadó, akit ne kerestem volna fel a fantasyt kiadóktól szépirodalmi profilú műhelyig. Még az is lehet, hogy delíriumos kétségbeesésemben szakács- és horgászkönyv kiadókkal is próbálkoztam. De a legtöbben értetlenkedve fogadták a regényt. Minek írok egy olyan történetet, amely az 1900-as évek Angliájában játszódik? Mi a műfaja: kalandregény, szépirodalom, kultúrtörténeti regény, fantasy? Egyáltalán ki lesz a közönsége? Ugyanez a visszajelzés jött persze az angliai ügynökségektől is, ott még a kiadókig sem jutott el a regény, pedig az ottani közönségnek még érdekesebb lett volna.
– Akkor már érthető a főszereplőd gunyorossága
– Az irodalom ma főleg brandépítésről szól, a kiadók szeretik a műfaji tisztaságot, vagy legalábbis a keverékműfajok jó behatárolhatóságát, receptek szerinti elkészítését. Mindennek a paródiája köszön vissza az új regényben. A Noctambulóban végül a L’Harmattan kiadó főszerkesztője, Váradi Péter látta meg a fantáziát, neki és Gyenes Ádámnak, a kiadó vezetőjének köszönhető, hogy megjelent a regény. Az, hogy a Könyvesblogon 2016 legjobb tíz könyve közé bekerült, csak egyetlen hazai regény előzte meg, végül azt jelezte, hogy megérte. A második kiadás is jó visszajelzés volt a számomra.
– Milyen fajta siker az, amiből sosem kérnél?
– Ha egy alkotó, azt mondja, hogy nem érdekli a siker, akkor hazudik. Hiszen mégiscsak a visszajelzésekből lehet újult energiát meríteni a sok évnyi írás után. De a siker nem azonos az eladott példányszámokkal, most már tudom, hogy sokkal fontosabb megtalálni azt a közönséget – legyen szó akár ezer, vagy pár száz emberről – amelyet igazán érdekel, és megérint a műved. Vagyis olyan sikerből nem kérnék, ami nem megérdemelt és nem őszinte, ami felszínes hype, mert annak úgyis gyors feledés a vége.
– Az a fajta író vagy, aki szereti magát távol tartani az irodalmi élet és események zajától.
– Mindenképp. Távol állnak tőlem az irodalmi estek, az okoskodások, nyilvános önreprezentációk. Borzongok a felolvasásoktól is, nem szeretem visszahallani a saját szövegeimet, azt pedig, hogy én olvassak fel a saját művemből, kifejezetten ijesztőnek gondolom. Amikor megjelent a Noctambulo, óriási századfordulós bulit szerveztem a Muzikumban, zenekarral, fényjátékkal, 140 kilós sztriptíztáncosnővel, százéves technikákat alkalmazó fényképészeti bemutatóval, régi 3D sztereófényképek és húszas évekbeli erotikus filmek vetítésével, amelyeket bárzongorista kísért – a regény főhőse ugyanis egy fotórestaurátor, aki erotikus képeket retusál –, beszervezett artistákkal.
– Nagyot szólhatott.
– Valószínűleg minden idők egyik, ha nem a legnagyobb könyvbemutatója volt idehaza, csak épp a regény sikkadt el a végén, már azt sem tudták az emberek, hogy miért buliznak. Mindezt csak azért mondtam el, mert a bemutató még így is sokkal közelebb állt hozzám, mint egy hagyományos írói est, amelyet végigásít a közönség. Valamiért mindig kívülálló voltam kicsit minden közegben, és rá kellett jönnöm, hogy az is maradok valószínűleg örökre. Ennek persze megvan a hátránya, de az előnye is: talán pont a kívülállóságból adódik, hogy nevetni tudok a bennfentességen.
– Kumi Obata illusztrációi lenyűgözőek. Hogyan ismerted meg őt és hogyan lett ebből közös munka?
– Ahogy említettem, már a regény első változatának megírásakor felfedeztem a képeit. Először hazai illusztrátorban gondolkodtam, de valahogy nem találtam az igazit, pedig szuper illusztrátorok vannak itt is. Az ő képei viszont azon nyomban megragadtak, ahogy megláttam őket a Pinteresten: elvarázsolt a naiv szürrealizmusuk, finom iróniájuk, melankóliájuk. Ráadásul a regényben van egy nagyon fontos rész, a japán utazás. A főhős, Bertram mániásan meg akarja írni a halhatatlanság kereséséről szóló Magnum Opusát, és ehhez talál egy kulcsot Japánban egy őrült professzornak köszönhetően.
– És hogyan találtatok egymásra?
– Írtam neki egy emailt, hogy lenne-e kedve esetleg illusztrálni a regényt, amire teljes megdöbbenésemre igennel felelt. Ekkor már elég szűkös volt a határidő, és mivel a speciális rézkarctechnika, amellyel dolgozik, nagyon időigényes, szörnyen izgultam, hogy elkészül-e időben. Ráadásul mindez már a pandémia közepén volt. Ő csak egy öt-hat oldalas angol nyelvű szinopszist kapott a regényből, ami lehetővé tette, hogy viszonylag szabadon értelmezze a történetet. Én meg az ő képeit helyezhettem el aránylag szabadon a regényben, kiválasztott idézetekkel. Érdekes oda-vissza munka volt ez. Külön öröm, hogy Pál Andrásnak, a Helikon marketingesének köszönhetően készülhetett végül a könyvhöz egy szuper trailer is, amelyben Kumi Obata illusztrációi kelnek életre. A trailer zenéjét egyik barátom, Chris Allan Tod szerezte, az animáció pedig Szalkai Diána munkája. A keretet a trailerhez az „örök visszatérés” témája adja, amely meghatározó elem a regényben.
BEREGI TAMÁS legutóbbi művei: Noctambulo; Pixelhősök; Egyetleneim.
