Andrus Kivirähk: A mumus és a Facebook | Falusi Dóra ajánlója
Andrus Kivirähk az egyik legelismertebb észt író, és talán a legsokoldalúbb is. Írt regényeket, meséket, miközben újságíróként is jelen van a kortárs irodalmi életben. Magyarországon már évek óta olvashatunk tőle a különböző műfajokban, most épp A mumus és a Facebook című meghökkentő és humoros mesekönyvén szórakozhatunk önfeledten.
Beszélhetünk mi, felnőttek a fantázia és a képzelőerő jelentőségéről egy gyereknek, pláne a technikai kütyük örökös használata mellett, ha közben nehezen tudunk alternatívát kínálni az eszközökkel szemben. Nos, az észt szerző elébe megy ennek a problémának. Az egyik legvonzóbb sajátossága Andrus Kivirähk meséinek, hogy kivétel nélkül szinte mindent megszemélyesít a borsólevestől kezdve az Észt Köztársaságon át a kidobott fenyőfákig és laptopokig bezárólag. Ebből pedig fergeteges sztorik születnek.
Dacára annak, hogy a történetek szinte teljességgel értelmetlenek, mondhatná legalábbis az „érett gondolkodású” felnőtt, aki igényli, sőt, el is várja, hogy egy mese lineáris legyen és hepienddel végződjön, még ha elnéző is a benne felvonultatott fura szereplőkkel és eseményekkel kapcsolatban. Hiszen ugyan kinek jutna eszébe – a valóságban, természetesen – például szándékosan léggyé változni? A légypirogból azonban kiderül, hogy ez nem is olyan ördögtől való ötlet, pláne egy nagymama esetében. Vagy kislányként sétálni vinni a borsólevest, amelyet nem szeretne megenni, majd a végén büszkén olvasni a tőle kapott, egyenesen az Északi-sarkról küldött képeslapot? És még sorolhatnám.
Igen, igen, de mindez mivégre? – kérdezheti még mindig a szülő, aki talán így folytatja: hiszen ebből nem tanul semmit a gyerek. Bevallom, egy mesekönyv ilyen szintű spontenaitása, már-már a szabad asszociáción alapuló gondolatmenetekhez hasonlító történetvezetése számomra is szokatlan volt. Persze felnőttként már faltam Márquez mágikus realizmusát és Boris Vian avantgárd irodalmát, de nem gondoltam volna, hogy az ehhez hasonló gyermekirodalom is működőképes lehet.
A szöveg azonban – vigyázat! – ütőképes. Egyrészt a történetek miatt. A szerző gyakran ábrázol családokat, meséiben fontos szerepet játszanak a felnőttek, akik magától értetődően részesei az abszurd világának. És itt bizony sokszor mutat fricskát a szülőknek. Rajtuk keresztül pedig az ideológiáknak. Mint például Az észtek közös titkában, amelyben megfejtésre vár, hogy mi a közös nevező minden észtben. Vagy a különböző sztereotípiáknak. Mint például A kis ezermester című mese kapcsán, amelyben a gyermek bravúros megoldással teszi helyre az anyja által sztárolt szomszéd kisfiút, aki (bezzeg) mindent képes megjavítani. De nem kíméli az állandóan mással elfoglalt anyát-apát sem a beszédes című Felfújható nagypapa mesében. Ebben is a gyermek oldja meg a helyzetét azzal, hogy „vele” megy ki a strandra, így a szülei már „nyugodtan belemerülhettek az unalmas munkájukba”.
És (szinte) mindenki gyengéjére mutat rá a címadó történettel, amelyben egy rettenetesen rémisztő mumus hivatása – az örök ijesztgetés – válik teljesen feleslegessé a rabul ejtő közösségi média hatalmával szemben. Azért ne aggódjunk, az emberi szereplőkre jellemző kreativitás és bátorság a mumusokra is igaz. De gyakran az állatok adnak tanácsokat az embereknek, mint például a Muki receptje című mesében, vagy épp segítenek leküzdeni a félelmeinket (A repülő puszi).
És hát a fantázia! Amelynek jelentőségét nem lehet eléggé hangsúlyozni: gyógyít és fejleszt, épít és véd. Michael Ende meseregényéből, A Végtelen Történetből már pontosan tudható, hogy mi történik Fantáziával (és általa velünk), ha nem hisznek benne. Mint ahogy az is, hogy miként lehet megmenteni. Heiki Ernits illusztrációi és Segesdi Móni fordítása igen gördülékenyen vezet át minket Kivirähk furcsa világába, amellyel nagyon is könnyű azonosulni.
A történetek végén aztán a gyermek kuncog, a szülő pedig nagyokat hümmög, mert ha a humorérzéke faképnél is hagyta, az biztos, hogy az észt fenegyerek beleteszi a bogarat a fülébe. Persze nem didaktikusan, hiszen a meséknek még csak tanulsága sincs. Jellemzően hétköznapi eseményekből kiindulva kerekednek ki a szürreális és mesebeli történetek, amelyek vége egyben az abszurditás kiteljesedése is. Mint például Az orrszarvú és a csalánban: „ – Látjátok milyen jó, hogy így felneveltem a csalánt? – kiáltotta Karl. – Kiderült, hogy a csalán termése az orrszarvú kedvenc eledele! – És ugye milyen hasznos, hogy van itthon egy orrszarvúnk? – mutatott rá Kadi. – Mit csináltunk volna nélküle a csípős labdákkal? Anya és apa pedig kénytelen volt elismerni, hogy a gyerekeknek nagyon is igazuk van.”
Irónia, báj és humor egyvelege jellemzi az összegyűjtött harminc mesét. Mert hiszen mi másnak is nevezhetnénk azt, amikor (analógiaként arra, hogy anya is szokta öntözni a kertet) az Észt Köztársaság napján a gyerekek megitatják és megetetik a földet? Vagy amikor az Annabel lábujjaiban a hároméves kislány megajándékozza minden egyes testrészét, „elvégre nem csak neki van ma születésnapja”. De mi lesz a lábujjaival, ha azoknak már semmi sem jut?
Ennyi szürrealizmus könnyen átcsaphatna egyhangúságba is, de az észt író nagyon jól adagolja az ötleteket és a frappáns csattanókat. Úgyhogy ne lepődjünk meg, ha kellő mennyiségű Kivirähk-mese elolvasása után már felnőttként is nyitottabbak leszünk a kifordított humorra.
ANDRUS KIVIRAHK legutóbbi művei: Ördöngős idők; Az ember, aki beszélte a kígyók nyelvét; Breviárium.
