Heather Dune Macadam: 999 fogoly | Falusi Dóra ajánlója
Az első transzport, amely Szlovákiából indult Auschwitzba, tizenéves zsidó lányokból állt. Az ő történetüket mutatja be kordokumentumokkal kiegészítve a 999 fogoly című könyv. Hogyan kerülhettek ebbe a helyzetbe, hogyan vesztek oda vagy élték túl, miként lehetett ezek után újrakezdeni az életet? Ez a megrázó, ugyanakkor rendkívül fontos könyv az embertelenségben is az emberségről szól.
Nehéz ajánlót írni egy olyan könyvről, amely az emberiség egyik legsötétebb időszakába nyújt betekintést. Gyakran merül fel a kérdés, hogy miért nem elég csak elnagyolt általánosságban beszélni a történelem borzalmairól. Valóban hamar telítődhet az ember a múlt fájdalmával, könnyen érezheti úgy, hogy nem akar tudni több szörnyűségről. De míg az események pontos megismerése – évtizedtől függetlenül – felébresztheti valakiben az empátiát egy másik embertársa iránt, addig talán nem teljesen értelmetlen a sok szenvedés és halál felidézése. Az auschwitzi történéseket magyar nyelven bemutató könyvek közül az egyik legfontosabb a 999 fogoly, amely valószínűleg az utolsó pillanatban készült el. Hiszen lassan már csak szekundér forrásokra hivatkozhatunk, mert már nincs szemtanú, aki meséljen.
Heather Dune Macadam, az elismert Soá-kutató azonban megragadta a pillanatot, és hang-, illetve filmfelvételeket készített a túlélőkkel és családtagjaikkal. Ezek után döntött úgy, hogy könyv formájában is megírja az első auschwitzi transzport históriáját. A holokausztirodalom mára már sok részletét feltárta és bemutatta mindannak, ami a haláltáborokban történt, a 999 fogoly mégis különbözik ezektől a könyvektől, több okból is.
(FOTÓK: dreamstime.com)
Egyrészt a tárgyalt időszak tekintetében. 1942 februárjában Auschwitz-Birkenau területén még csak néhány istálló áll, a hírhedt kapu még tervben sem volt. Azok a tizenéves zsidó lányok fogják felépíteni a lágert, akiket elsőként deportáltak Szlovákiából. A könyv az ő történetüket meséli el attól a pillanattól kezdve, hogy otthon, a szeretteik körében megtudják: pár hetes kötelező munkaszolgálatra viszik őket, valószínűleg egy cipőgyárba. Legalábbis a hivatalos értesítés szerint. Valójában azonban ők lesznek az első regisztrált (az alkarjukon tetovált számmal megjelölt) tömeges transzport Auschwitz-Birkenauba.
A családjuk jóhiszeműségből önként szolgáltatta ki őket az államnak, hogy aztán rámpák nélküli marhavagonokba tuszkolják, és az SS őrök korbácsütéseitől terelgetve induljanak el a megsemmisítő táborok felé. Az édesanyjuk még elemózsiát is csomagolt nekik, hiszen miért akarnának a nácik kislányokat bántani? Elég lesz csak néhány meleg váltóruhát magukkal vinniük. Fura vakság uralkodhat el ilyenkor az emberen. Talán hasonló ahhoz, ami generációk múlva is eltakarhatja előlünk a borzalmakat.
A szerző nem érzelgősködik, történelmi hűségre és tárgyilagosságra törekszik, az egymásnak ellentmondó visszaemlékezéseknek akár több ország levéltárában is utánajár (a magyar fordítás Kenyeres Anna, a gondos szerkesztés pedig Sebes Katalin munkája). Így a könyvben csak ellenőrzött részleteket olvashatunk. Még azokat a számlákat is felkutatja, amelyek azt bizonyítják, hogy a szlovák kormány fizetett a németeknek a deportálásért. Pedig a hivatalos közlés szerint a zsidók munkatáborba küldése megtakarítást jelentett a szlovák kormánynak. Az akkori miniszterelnök, Vojtech Tuka azonban az egész transzportot átadta a németeknek, még mielőtt a Nemzeti Tanács a zsidók deportálását lehetővé tevő törvényjavaslatot elfogadta volna.
A rengeteg kutatómunka eredménye a könyv másik nagy érdeme: azok történeteit ismerhetjük meg, akiknek önfeláldozását valamiért nem őrizte meg a hivatalos emlékezet.
Például az első orvos, dr. Izak Kaufmann esetében, aki együtt utazott a lányokkal. A megérkezés után a vonatról leugorva felháborodva kérdezte az egyik SS-tiszttől: hol vannak? Miért nem biztosítottak vizet, élelmet, pokrócot a gyerekeknek? Követelte, hogy nevezzék meg az illetékest. Az őrök válaszul még ott a peronon agyonverték. A neve már fel sem került a táborban regisztráltak listájára, pedig ő volt az első zsidó transzport első halálos áldozata.
A 999 fogoly megrázó részletességgel, a túlélők elmondásai alapján tárja elénk a lányok mindennapjait, a robotot, az életben maradásért vívott kínkeserves küzdelmet, vagy épp a halálvágyukat. Hogyan lehetett ilyen körülmények között élelemhez jutni, netán még segíteni is valakinek? Milyen elszántság kellett ahhoz, hogy a rájuk uszított kutyák által megmart társukat cipeljék lesoványodva (negyven kilósan) a hátukon, félméteres hóban?
Még ma sem tudják, hogy mi lehetett a túlélés kulcsa. Az apró termet, amely miatt a fogyás kevésbé volt feltűnő, így a szelekcióknál az őrök szeme ritkábban akadt meg rajtuk? Vagy a teljes erkölcsi meghasonulás? Hiszen ha valaki tisztséget viselt (például blokkfelügyelő, szobafelelős lett), az megmenthette az életét, viszont kegyetlennek kellett lennie az övéivel szemben. Vagy a másik véglet: több túlélő is elmondja, hogy ha nem lett volna egy „lágertestvére” (maguk között így hívták azt, akivel kölcsönösen megtettek egymásért mindent) nem élte volna túl. Még ha meg is tartottak egy-egy zsidó ünnepet valamilyen kezdetleges formában, az istenhitük legtöbbször elveszett. Nem csoda: a keresztény teológia az egyik legnagyobb kihívásával nézett szembe a Soá után: hol volt itt az isteni mindenhatóság?
A már ismert kérdések is elhangzanak a könyvben: miért nem bombázták a szövetségesek az Auschwitzba vezető vonatsíneket? A hivatalokban miért nem emelte fel senki a hangját? A civil lakosság nagy részének közömbösségét csak pár évtizede kezdte el feldolgozni a szakirodalom, talán ez az egyik legmegdöbbentőbb tanulsága az eseményeknek. Hiszen olyan könnyen képzeljük el magunkat segítőkész és emberséges polgárként. És bár igaz, hogy még a legsötétebb pillanatokban is több esélyünk van jónak lenni, mint gondolnánk (ahogy azt az Emberiség című könyvében a holland történész, Rutger Bregman bemutatja, erről bővebben itt olvashat), a sztereotípiákkal szemben nehéz cselekedni. Minek segítsünk a zsidóknak, amikor az újság megírta, hogy gyerekek vérét keverik a maceszhez?
A 999 fogoly drámai közelségbe hozza a holokauszt részleteit, miközben tényeket és adatokat közöl. Vagy talán jobban mondva: átment. Nekünk, akiknek mindezt már nem kell megtapasztalnunk ahhoz, hogy megérthessük, hogyan lehet embernek maradni még az embertelenségben is.
