Az írás nagy hatalom – Beszélgetés Kovács Bálinttal

PAPP SÁNDOR ZSIGMOND interjúja

Első novelláskötetével jelentkezett a Magyar Narancsnál, az Indexnél is (amíg lehetett) dolgozó, jelenleg a HVG sorait erősítő kulturális újságíró. A Lehetne, hogy csak aludjunk? hősei nem a győztesek közül kerültek ki, inkább a társadalom peremére került, nem ritkán szorongó emberek, akik kevéssel is beérik. Kovács Bálinttal a novellák mellett az apokalipszissel járó boldogságról és az újságírás lélekromboló részéről is beszélgettünk.

– A novellák szereplői közül ki állt a legközelebb hozzád?
– A pszichológusom valószínűleg gondolkodás nélkül felelne erre a kérdésre, ha nem kötné a titoktartás.

– Szerencse, hogy te még nyilatkozhatsz.
– Persze legtöbbször én is tisztában voltam vele, hogy a saját problémáimat, nyavalyáimat és démonaimat írom ki magamból éppen. De ő – mivel elküldtem neki az összes novellámat – még azokban is rámutatott, hogy mennyi minden származik belőlem, amelyekről egy pillanatig tényleg elhittem, hogy teljes egészében fiktívek, és semmi közöm hozzájuk. Csak az írójuk vagyok, nem a főszereplőjük. Szokták kérdezni, megváltozott-e bennem, az irodalomról is író kritikusban valami azzal, hogy magam is kiadtam egy szépirodalmi művet.

– Ez nekem is fel volt írva kérdésként. Változott valami?
– A válasz szinte teljes egészében nem, de egyvalami azért mégis akad: most már még pontosabban tudom, mennyire rossz kérdés, hogy egy irodalmi mű önéletrajzi ihletésű-e vagy sem. Minden önéletrajzi, és semmi sem az. Nem tudok úgy írni, hogy ne adnám ki valamiben, akár csak egy érzésben, alaphangulatban, szorongásban magamat, de ettől még egyik novella sem nevezhető önéletrajzinak.

– Akkor fordítsuk meg a dolgot: te mihez kezdenél az apokalipszis turistájaként? Az egyik novellád hősének ez kész megváltást jelentett.
– Hát, azt a novellát, A másik embert – ahogy a kötet nagyobbik részét is – akkor írtam, amikor mindent magam mögött hagytam, és leléptem egy hónapra egy pár száz lelkes kis faluba, és baromira örültem, hogy egy ideig nem kell senkihez sem szólnom. Szóval nem igazán merném kijelenteni, hogy olyan idegen tőlem az apokalipszis másik túlélőjétől is inkább távol maradó főhős. Illetve de, ki merném jelenteni, már csak azért is, hogy illedelmes alaknak tűnjek a társadalom szemében. Az ember kitalál magának egy csak papíron létező főhőst, és mint egy madzagot, kihúz a saját tudatalattijából valamit, amit jó okkal süllyesztett el oda, majd ráköti szegény főhősre, ha már úgyis azt csinálhat vele, amit akar. Az írás nagy hatalom.

– Magának való, félreértett, sokszor a peremre szoruló vagy oda szorított szereplők mesélik a történeteiket (a kötetről itt olvashat bővebben). Azért választottad őket, mert a mai társadalmunknak ők a legkiszolgáltatottabb, legsérülékenyebb tagjai?
– A társadalom betonbiztos alapja a félreértés. Semmi sem olyan mindennapos, mint ez: nem úgy látni a másikat, amilyennek ő érzi saját magát, nem úgy érteni a másik szavait, mint aminek szánta. Ugyanazt hallani és teljesen mást kihallani belőle. Semmi különöset nem csinálni, és azzal mégis a másik tyúkszemére lépni. Remélem, tévedek, és csak én látom túl sötéten a világot, de a végeredmény szempontjából mindegy is.

Ugyanakkor az is benne van, hogy anyám, miközben olvasta a kötetet, felsóhajtott: miért írsz mindig olyan szomorú dolgokról, kisfiam? Én meg kapásból rávágtam, hogy másról ugyan mi értelme lenne.

– Ezt nekem is mondta a nagymamám.
– Mások viszont azt mondják, hogy a novelláim jellemzően pozitív, a boldogságra nagyon hasonlító dologra futnak ki, és biztos igazuk van, még ha én ezt nem is feltétlenül vettem észre írás közben. Vidnyánszky Attila nyilatkozta még pár éve az általa liberálisnak kikiáltott színházakról, hogy bezzeg sosem szólnak arról a darabok, hogy: „Feleségem, hű vagyok hozzád”, vagy: „Édes hazám, szeretlek”. Ebben tulajdonképpen igaza van, csak a válasz nem a liberalizmus, hanem a dögunalom. Konfliktus nélkül minek bármiről is írni?

– Az is nagy kihívás lenne, ha az unalmat próbálnánk érdekesen megragadni. Viszont a hőseid kiszolgáltatottsága jóval több puszta félreértésnél.
– Nem akarom nem meghallani a felvetésben az aktualitást: nem azért írtam többször is meleg karakterekről vagy társadalmi helyzetükkel elégedetlen nőkről, mert a mai Magyarországon már az is egyfajta kiállásnak számít, ha az ember úgy tesz, mintha normális társadalomban élne, ahol a melegségben és a genderről való gondolkodásban sincs semmi rendkívüli. De nem állítom, hogy ne lenne jó érzés, ha valakinek, aki eddig kirekesztettséget élt meg, legalább arra a pár percre picit jobb lenne, amíg a hozzá hasonló szereplőkről szóló novellákat olvassa.

– A művészetet boncolgató novellákból egyértelműen kiderül, hogy akkor is játszani kell, ha csak hátterzeneként szól a vonósnégyes, illetve akkor is festeni kell, ha végül csak egyetlen kép kerül ki a kezünk közül, ami kevés egy kiállításhoz. Vagyis akkor is alkotni kell, ha nincs igazi befogadó?
– Igen, talán egy idő után elkezdenék arról írni, mennyire borzasztó érzés, ha az ember ír, de nincsenek olvasói. Ez egyébként nem is áll olyan messze ezektől a művészetet boncolgató novelláktól, vagy legalábbis némelyiktől. Nemcsak az van bennük, hogy mennyire katartikus érzés kiadni magamból valamilyen közvetítő eszközzel – írással, terápiával, terápiás írással – azt, amit jobb kiadni, és amit máshogy mégse sikerült, de az is, hogy ezek után viszont milyen szar, ha az embert így se hallják meg. Vagy nem azok hallják meg, akikhez szólni szeretett volna.

Ez a jó szorongásban: sosem kell attól félni, hogy elfogy. Sikerült megírni, amit meg akartam? Vajon kiadják? Vajon elolvassák?

Vajon a kritikusok is elolvassák? Vajon mit írnak róla? A rossz kritika jobb vagy a semmilyen?

– Tényleg: a rossz kritika jobb vagy a talányos hallgatás? Vagy a körülötted élők véleménye?
– Szegény körülöttem élőkről ne is beszéljünk. Előbb arra kényszerítem őket, hogy elolvassák és véleményezzék a majdnem kész szövegeket, aztán vérig sértődöm és felháborodom az észrevételeiken. Majd némi veszekedés után belátom, hogy igazuk van, és jobb lesz a szöveg attól, amit mondanak. Nem lennék a helyükben. Kritikusként viszont egyike vagyok azon nagyon keveseknek, akik kifejezetten nagyra tartják a kritikát, szóval bármi jöhet, csak kritika legyen. Csak tűnjön úgy, hogy amit írtam, nemcsak nekem érdekes, nemcsak én gondolom úgy róla, hogy van valami kis helye a világban. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne kattogna bennem utána hetekig akár még egy pozitív kritika egyetlen negatív felhangú mondata is, nemhogy egy teljesen lesújtó kritika. Tudod, az a jó a szorongásban…

– Igen, ez már ismerős. Egyébként hogyan fér össze az újságírás taposómalma az írás elmélyültségével? Én mindig Hemingway idézetébe kapaszkodtam: jó dolog az újságírás, csak idejében abba kell hagyni.
– Nekem azért nagy szerencsém van, mert a világ egyik legjobb dolgával, a művészettel foglalkozom újságíróként, és igaz, hogy a mai Magyarországon már nincs a kultúrában semmi, aminek ne lenne valahogyan köze a politikához – ha máshogy nem, hát úgy, hogy nem elég fontos a politikának, ezért épp kivéreztetik –, de azért ez mégsem az a taposómalom, mintha napi nyolc órában hazugságokkal kéne foglalkoznom. Ráadásul mások művészete kimeríthetetlen ihletforrás, mert úgy élhetek meg fejben ezernyi életet, hogy nem kell mást csinálnom, csak olvasnom róla, vagy megnéznem a színpadon vagy a képernyőn. Ha valami, akkor az a lélekromboló benne, hogy az utóbbi években mennyire nincs már semmi hatása.

Hiába írjuk meg tényekkel alátámasztva akár azt, hogy ami történt, az jogellenes, hiába leplezünk le valakit a zaklatótól a csalóig, ha a kormánynak kedves személyről vagy intézkedésről van szó, nem fog változni semmi.

Talán pár érintett pár percig örül, hogy foglalkoztak az őt ért igazságtalansággal, hogy aztán legközelebb már sírva vegyék fel a telefont. Megalázva, hogy félresöpörték őket.

– Akkor viszont azt is jobban látod, hogy milyen az az irodalmi közeg, amelybe érkeztél. Hogyan látod ebben egy messze nem NER-kompatibilis pályakezdő esélyeit?
– A kormány évtizedes kultúrharcának épp az a legfontosabb sarokköve és frusztrációs forrása, hogy a művészetben nagyon-nagyon kevés fontos alkotó NER-kompatibilis. Illetve a NER-kompatibilitásuk miatt minden eszközzel tolt alkotókról sehogy sem tudják elérni, hogy igazán fontosak legyenek. A színházban persze sokkal egyszerűbb a helyzet, ott egy kamu bizottság döntésével rögtön némi hatalmat is lehet adni a színházépülettel annak, aki megszolgálta. Az irodalomban viszont maradnak a kukázásról szőtt álmok, meg a kormány udvari kobzosainak és focistadion-feleségeinek egynyári könyvsikerei. A sok nem NER-kompatibilis pályakezdő és pláne a már nem pályakezdők közötti saját esélyeimről viszont fogalmam sincs, igaz, szorongani attól még remekül tudok ezen is. Ha kérnék, mindenesetre meg tudnám írni úgy az önéletrajzomat, hogy állati izgalmas alaknak tűnjek, és mindenki az én könyvemet akarja levenni a polcról. Csak egyelőre még nem kérték.

KOVÁCS BÁLINT korábbi műve: Puszild meg.