Az irodalom szerepe megkopott – Beszélgetés Tóth Krisztinával

PAPP SÁNDOR ZSIGMOND interjúja

Négy év termését gyűjti össze az új verseskötet (kritikát itt olvashat róla), amely többek között annak a titoknak is utánaered, hogy miről szólhat a bálnák éneke. A vízről, mint művészetének éltető eleméről, a költőkkel kapcsolatos sztereotípiákról beszélgettünk meg arról, hogy milyen fontos szerepet játszott az életében A nagy kékség.

– Még mindig olyan érzésekkel veszed kézbe az új kötetet, ahogy annak idején az elsőt?
– Nézd, harminc könyv után nem beszélhetünk ugyanolyan érzésekről, mint az első kötetnél, de ez normális. Az öröm, hogy megvalósult valami, természetesen minden új kötetnél elfogja az embert. Jó érzés látni, hogy egy megfogható tárgy, könyv lett a versekből.

– És mit nézel meg ilyenkor?
– A borítót nekem mindig nagyon fontos. Amikor évekkel ezelőtt egy kiállításon ott álltam Bikácsi Daniela képe előtt, arra gondoltam, milyen csodálatos lenne ezt könyvborítón viszontlátni. Valami titokzatos mélység és csend áradt belőle. Hozzáteszem, akkor a Bálnadal terve még meg sem született, nem beszélve a címadó versről. Pintér József nagyon szép könyvet tervezett a festmény felhasználásával. Szóval: minden új kötet öröm, de közben az ember már megy tovább, fejben már dolgozik valami máson, beköltözik egy újabb, készül munkába.

– Egy szavuk se igaz ma, így zárul a kötet egyik legerősebb verse, a Színtér. Vagyis nem szabad hinni költőnek, írónak. Milyen tapasztalat dolgozott az ironikus sorok hátterében?
– Ez egy meglehetősen keserű vers, és természetesen minden idézőjelben olvasandó. Alapvetően az irodalom helyzetéről, a környezetünkben eluralkodó savanyú szagú butaságról beszél. Az irodalom szerepe megkopott, a világ hülyül. Kevesen olvasnak, és még kevesebben értik, amit olvasnak.

Az irodalommal és a magukkal a szerzőkkel kapcsolatos bornírt sztereotípiák viszont felerősödtek, az ostobaság erős hátszelet kap.

Az irodalmi színtér is vadul celebesedik, teljes az értékzavar. Mindeközben pedig mégiscsak maga a mű a lényeg, a leírt szó, a teljesítmény. Az összes több füst.

– Milyen sztereotípia zavar leginkább, amit a költőkkel, írókkal kapcsolatban szeretnek hangoztatni?
– Például az elvont, egzaltált. Na meg a bohém. Brrr. Az ég szerelmére! Te is tudod, hogy egy írónak a világ legkülönfélébb területein kell otthonosan mozognia ahhoz, hogy hitelesen tudjon ábrázolni egy vízvezeték szerelőt, egy szívsebészt és egy balettnövendéket is. Az írás odafigyelést, kitartást, szüntelen figyelmet követel. Rendszeres munkát, összeszedettséget. Ha valaki még emellett háztartást is vezet és gyereket nevel, hm. Egzaltáltan bevásárol, és minden nap megfőzi azt a kis bohém, többfogásos kaját…

– Most nem is tudom, hogy sírjak vagy nevessek.
– Az is mosolyogtató, amikor a kívülállók azt hiszik, hogy az írás nem munka. Amikor például várok egy mestert a lakásomba, és igyekszem megtudakolni, hányra is ér oda. Erre azt feleli, hogy „úgyis otthon tetszik lenni, nem?” De tanárnőtől is hallottam már olyat, hogy minek kérek én a gyereknek ügyeletet a tanítás nélküli munkanapra, amikor olyan szülők is megoldják, akik egyébként dolgoznak? Mintha bizony az írás nem volna munka. Szerintem fontos, hogy eloszlassuk a romantikus képzeteket és az írással, mint tevékenységgel kapcsolatos tévhiteket. Ez neked is feladatod, meg nekem is.

– A víz mindig is kiemelt szerepet játszott a regényedben, novelláidban és verseidben. Mintha ez lenne a titkos éltető erejük. Miért pont ez az elem lett ilyen megkerülhetetlen?
– Hm, pszichologizáljuk? Tudod, a magzati lét, a születés előtt öntudatlan lebegés… Na jó, rendben, csak hülyéskedem.

– Egy pillanatig teljesen komolyan vettem, amit mondasz.
– A víz ősanyag, és nekem tényleg mindig fontos volt. Szeretek úszni, szeretem az élővizeket. Az úszás egyfajta meditáció, belső alámerülés is. Talán tudod, hogy sokáig dolgoztam üveggel, tizenöt évig volt egy műhelyem. Az üveg is nagyon titokzatos anyag: megdermedt víz. Áttetsző, mégis kemény, ellenálló. Azt hiszem, az üveg, mint anyag iránti mély vonzalmam kapcsolódik a vízhez. A víz a mélységet, a csendet, a titokzatos, rejtett világokat idézi fel nekem. 2011-ben a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémián elmondott székfoglaló írásomban sokat foglalkoztam ezzel.

– Más művészeti ágban is megérintett?
– Tavalyelőtt, amikor még nem tört ki a járvány, a Francia Nagykövetség fogadásán találkoztam Jean Marc Barr-ral. Biztosan emlékszel A nagy kékségre, generációs kultuszfim volt. Utólag többször is visszanéztem, valójában dögunalom. Két éve viszont, azon a fogadáson azzal is szembesülnöm kellett, hogy Jean Marc Barr sokkal alacsonyabb, mint képzeltem. És láncdohányos! De még mindig ugyanaz a mosolya, az a mosoly, amitől megolvad az ember szíve!

– Engem sem hagyott hidegen.
– Mellesleg az összes jelenetben csak nézett meg mosolygott, a delfineknek valószínűleg összetettebb színészi feladat jutott, de ez akkoriban nekünk pont elég volt. Azt mesélte ott, a fogadáson A nagy kékség forgatásáról, hogy az operatőr szerelmes volt belé, ezért mindig alulról felfelé fényképezte. Ezért látszott a lépeken olyan szálfa termetűnek! Luc Besson filmje nekem bizony meghatározta a fiatal éveimet. És ez a merülés képeire, a víz alatti felvételekre még most is érvényes. Na jó, Barr-ra is. Amikor például az apa túl sokat merül a filmben, és a gyerek aggódik érte, akkor azt feleli, hogy nem kell őt félteni. Ha elfárad, majd a szirének felhozzák. Ez valójában egy tündérmese. Meg kicsit Supervielle-vers is, nem?

– Nagyon sok műfajban alkotsz a tárcától a regényig, ez, gondolom, soha nem szűnő figyelmet, ötletvadászatot kér. Mi dönti el benned, hogy egy-egy tapasztalatmorzsából mi lesz? Az íróasztal mögött dől el, vagy már a megtapasztalás idején érezni a műfaj, a leendő formát?
– Az ötletvadászat nagyon tudatosan hangzik. A szerző lemegy az utcára, és csőre töltött fegyverrel várja a lehetséges mondatokat. Én azért ennél ösztönösebb vagyok. Kíváncsi. Érdekel, mit beszélnek az emberek az utcán, hogyan beszélnek, miről mesélnek egymásnak telefonon.

A történetekre könnyű rátalálni. A vers sokkal titokzatosabb forrásból táplálkozik, sokkal kevésbé kontrollálható. Néha egy-egy szó indítja el, néha maga a látvány. Egy kép.

A vers keletkezése valahogy mindig összefügg a zenével. Még akkor is, ha a kész versben ez már nem olyan szembetűnő, akkor is ott van mögötte a ritmus, a dallam.

– Kikapcsolom a gépet címmel parafrazálod Arany János híres költeményét, a Letészem a lantot. Lehet „modernizálni” a költészetet? Vagy az természetétől fogva ledob magáról minden újkori leleményt?
– A kortárs költészet mindig a kor aktuális eszköztárával dolgozik, ettől élő. A klasszikusokkal folytatott párbeszéd játékra ösztönzi az olvasót, és élővé teszi az irodalmi hagyományt. A közös tudásra alapoz, összekacsint az olvasóval. Én már a kezdetektől szívesen írtam parafrázist, mert ezzel a mai szerző visszaölti magát az irodalom szövetébe, és jelzi a fontos kapcsolódási pontokat.

TÓTH KRISZTINA legutóbbi művei: Kígyóuborka; Fehér farkas; Párducpompa.