Az ördög vár vacsorára

Markó Béla: Egy mondat a szabadságról | Papp Sándor Zsigmond esszéje

A mind mélyebb és kidolgozottabb csöndek felé tart Markó Béla letisztult, elegáns és igen személyes költészete. Szinte magától értetődően jutott el abba a szakaszba, amikor már mer egyszerűen és tud jól írni valaki. A tavaly megjelent versek után idén már a folytatást várjuk, A haza milyen? címmel, amely az olvasót nem állítják megugorhatatlan akadályok elé, tán csak abban, hogy megtalálják a rejtett zamatokat, a mélyrétegeket

Emlékszem a döbbenetemre, amikor kiderült, hogy Markó Béla politikai pályára lép. Szenátor, aztán az RMDSZ elnöke lesz, majd a miniszterelnök-helyettes a román kormányban. Nekem ő elsősorban költő volt, az Igaz szó szerkesztője, a későbbi Látó főszerkesztője, és költőtől – az én fejemben legalábbis – távol állt a politika napi rímtelensége, prózánál is prózaibb alkudozásai, huzavonái. Más kérdés, hogy kifinomult diplomáciai érzéke és higgadtsága miatt végül – az én fejemben legalábbis – igen közel került az általam idealizált politikus típusához.

Onnan jut most mindez eszembe, hogy az Árterület című versben idézi fel (újra), hogy a romániai forradalom marosvásárhelyi kitörésének napján épp disznóvágásból érkeztek meg, akkoriban a téli hónapok szempontjából ez sorsdöntő volt, aztán ez a későbbi események fényében ebből már sokkal több, amolyan „jelképes aktus” lett. A kövesdombi barátjával beszél telefonon, hogy mégis mi a helyzet a városban, épp akkor ment el előttük a főtérre tartó tömeg, és ekkor mondja a vers lírai alanya (Markó), hogy ő is lemegy akkor, és erre jön a válasz: „ne menj / sehova, élve van reád szükségünk, nem holtan”.

Látnoki szavak. Bár a mondat pillanatában a lírai alany is csodálkozik a dolgon, „miért éppen reám / lenne szükség élve vagy holtan”, bár elvileg épp azért indult volna el, mert úgy érzi, hogy szükség van rá is. Ám végül ez lesz az a pillanat, amikor „egyértelmű lett számomra, hogy nincsen visszaút, / ugyanis vannak ők, és vagyunk mi”. A politikusi pálya felől nézve igazolódik be a kövesdombi barát, a téglagyári munkás jóslata, és halványodik el a sejtelem ereje: mert volt valamiféle visszaút, volt visszalengés, visszarendeződés, ha átmenetileg is. Majd innen jutunk el a zárlat máig égető kérdéséhez a diktátor házaspárral kapcsolatban: „igen, ők élve semmmiképpen sem / kellettek nekünk, de holtan mire valók?”

Számomra a Vaktöltény ciklus versei adják a kötet súlypontját. Ezek amolyan szabadversbe szedett, rímtelen történetek, ezekben idézi fel a román diktatúra és a forradalomnak látszó forradalom napjait. Egy moszkvai kirándulás kapcsán pedig minden dolgok eredőjét, az Auróráról indított lövést. Ám könnyen lehet, hogy a vaktöltény, nem csupán azért vak, hogy „ugyanakkorát dörrenjen, mint a valódi, / hanem tényleg nem lát minket, / vakon repül ki az ágyúcsőből, / és telibe találja a következő nemzedékeket”.

Ezek a nagyon letisztult, szinte az élőbeszéd eszköztelenségét idéző, rafinált (mert finoman mégis átitatja a költészet, hártyaként feszül a szavak mögött, és tartja meg az egész építményt) szövegek ezek. Markó Béla az a költő, aki mer egyszerűen és tud jól írni, így a kötet versei nem állítják megugorhatatlan kihívások elé az olvasót, tán csak a tekintetben, hogy érdemes megtalálni az egyes darabok mélyrétegeit, és nem elfogadni az egyből kínálkozó értelmezéseket. Amúgy pedig csupa emlékezetes, nagyon is emlékezetes mondat.

Például a címadó versben a lírai alany (Markó) fiában ebben a mondatban csapódik le a szabadság jelentette eufória: „Apu, én mostantól fogva szívesen tanulom a románt”. Egy kisebbségi felől nincs ennél nagyobb elismerés és bizalom a többség, a hatalom, és az azt a mindennapokban megtestesítő nyelv felé. Pláne egy tizennégy éves kamasz szájából. És milyen pontosan leírja a rendszerváltásban, a hatalom viszonyulásában való csalódást a zárlat: „Kimondunk egy mondatot, / amit nem bánunk meg soha, de lassan már / magunk sem értjük, miért jutott eszünkbe”. Kevés mű tudta ezt a folyamatot ilyen elegánsan, ilyen kevés szóval, mégis átütő erővel ábrázolni.

Ugyanilyen telitalálat a diktatúra felvillantása is A respublika árában, mikor is a népköztársaság kikiáltásának (1947. december 30.) harmincadik évfordulójára rendelne az Előre, a bukaresti magyar nyelvű pártlap a lírai alanytól verset, és csak annyit kérnek, hogy a köztársaság szó szerepeljen benne. A fizetség mértéke szinte felfoghatatlan: több mint a lírai alany egyhavi fizetése, a megszokott vershonorok húsz-huszonötszöröse. „Mennyire híjával vagyunk a köztársaságnak, / ha ilyen sokba kerül ez az egyetlen szó”, morfondírozik a felkért szerző, s persze most sem írja le a kívánt szót, csak most, amikor már „elviselhetetlen trágárságként” hangzik.

És ez csupán egyetlen ciklusa a kötetnek! A többiben az életkori sajátosságokból adódóan főként a romló testtel való küszködés, az elmúlás (legszebb darabja az Átúszni a Szent Anna-tavat), az Istennel való meg-megújuló párbeszéd, alkudozás kerül előtérbe. Kötöttebb formákkal, gördülékeny rímekkel. A „mind mélyebb, mind pontosabb, / mind kidolgozottabb csendek” megragadása. Szembenézés azzal az idővel, amikor „Isten már jóllakott velünk, / de még az ördög vacsorára vár”. De ugyanígy hozza mozgásba a költészetről való gondolkodását, az Adyhoz, Babitshoz, Petőfihez, Székely Jánoshoz való viszonyulását. És még a „profánból” is költészet lesz: a Beatles sárga tengeralattjárójából vagy Freddie Mercury legendás gesztusából, a Tavaszi szél vizet áraszt elénekléséből a budapesti koncerten.

A versekhez visszatérő Markóról igen találóan írja Báthori Csaba a fülszövegben, hogy „politikai szerepvállalása előtt is jóravaló költőként élt az emlékezetben –, de nagy költővé csak az utóbbi esztendőkben érett”. Ezt bizonyítja igen ékesszólóan az Egy mondat a szabadságról, és ezért várjuk nagy várakozással a bő egy hónap múlva megjelenő folytatást, A haza milyen? című kötetet.

MARKÓ BÉLA legutóbbi művei: Amit az ördög jóváhagy; A költészet rendeltetésszerű használatáról; Bocsáss meg, Ginsberg.