Egressy Zoltán: Jolka harangja | Kácsor Zsolt kritikája
Nem állítom, hogy Egressy Zoltán összes eddigi művét olvastam, de azért majdnem mindet, azt viszont állítom, hogy ez a regénye kiragyog az eddigiek közül. Nem, nem is kiragyog, hanem (hogy a címéhez igazodjunk): messzebbre és mélyebben zeng.
Helikon, 239 oldal, 2999 Ft
Több szempontból is a prózai életműve eddigi csúcspontjának tartom Egressy Zoltán új regényét, a Jolka harangját és igyekszem sorra venni fontosabb érveimet, hogy véleményem jogosságáról az olvasót meggyőzzem – aztán ki-ki döntse el maga, hogy egyetért-e velem, miután ezt a könyvet elolvasta. Ezt a könyvet ugyanis el KELL olvasni, és a szót azoknak az irodalmi sznoboknak a kedvéért írtam csupa nagybetűvel, akik csak a nagybetűs reklámokból értenek. Nem indokolatlanul kezdem ilyen pikírt modorban, ennek az az oka, hogy meglehetősen unom azt a helyzetet, hogy a magyar irodalomban vannak egyes szerzők, akiktől „illik” elolvasni a legfrissebb műveket, és vannak olyan szerzők, akikre ez az „illik” nem érvényes. Megjegyzem, az előbbiekről is feltétlenül csak társaságban beszélünk így, mert ugye „társaságban” nem „illő” azzal blamálni magunkat, hogy az éppen divatos szerző éppen divatos könyvét nem olvastuk.
Hadd kezdjem először is a szerkezettel, a felépítménnyel, amely látszólag, úgy értem, első olvasásra eléggé átláthatónak és egyszerűnek tűnik, viszont a szöveg olvasása, felfejtése és felbontása közben válik evidenssé, hogy mennyire trükkös és ravasz húzás a szerzőtől ez a látszólag egyszerű forma.
Az történik, hogy nem történik semmi, azaz minden előzmény nélkül egyszerre csak megszólal egy hang, messziről, távolról, de valahogy mégis közelien és ismerősen.
Ez a hang egy idős, nyugat-magyarországi asszony hangja, akár a mi nagymamánk, dédnagymamánk is lehetne, aki, mondom, váratlanul, felszólítás és minden előzmény nélkül szólal meg, és olyan hangon kezd beszélni, amely hangot egészen a regény legvégéig egyenletesen és azonosan magas színvonalon kitart.
Igaz, az egyenletességre és a magas színvonalra nem ő törekszik, az a szövegfolyam sajátja, az egyes szám első személyű elbeszélőnk, ez a bizonyos idős, nyugat-magyarországi asszony voltaképpen nem törekszik semmire, lényegében úgy árad belőle ez a hang, ahogyan a vér kering az ereiben. Természetesen és magától értetődően, ez a hang tehát csak akkor szakad csak meg, amikor a véráram is megszűnik keringeni, úgy értem, az elbeszélésnek az elbeszélő nem akar véget vetni, sőt, formát sem akar neki adni, az elbeszélés ebben a regényben az elbeszélő saját maga, pontosabban a saját hosszan kitartott hangja.
Egyetlen hang, egyetlen élet, egyetlen élettörténet sok-sok rövidebb-hosszabb mondatban. S miután ez az elbeszélői hang kivételesen erős és domináns és jellegzetes, nem is szükségeltetik mellé semmiféle más prózai támaszték. Egressynek (úgy értem, az elbeszélő hangját továbbító médiumnak) nincsen szüksége arra, hogy ilyen-olyan tartalmi vagy formai eszközökkel aládúcolja ennek az elbeszélőnek a karakterét, mert az önmagában is annyira erős és szilárd és földi, azaz evilági és valós, hogy egyes egyedül magában is megáll a magyar talajon.
Ez a második erénye ennek a könyvnek: nagyon magyar. Magyar talajon, magyar földből, magyar életből kinőtt regény.
A Jolka nevű asszony a világnak más fertályán nem így beszélne, ez a Jolka nevű elbeszélő csakis magyarul képes ennyire erős és szilárd és jellegzetes lenni. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy Egressy „magyarodna”, azaz magyaros(nak tűnő) sztereotípiákkal dolgozna, hanem arra akarok utalni, hogy az a magyar nyelv, amit a Jolka nevű elbeszélő használ, az a miénk, sajátságosan és elválaszthatatlanul magyar, méghozzá tájegységi módon az.
Tájnyelvnek mondanám, ha biztos volnék benne, hogy abban a nyugat-magyarországi régióban, ahonnan Jolka beszél nekünk, ott ez a bevett nyelvhasználat. Nem vagyok nyelvész, pláne nem vagyok otthon a tájnyelvi rétegekben, hogy ezt meg tudnám ítélni. De azt érzem, hogy Egressy a magyar nyelvnek egy olyan lokális mintázatát rajzolta meg, amely érték. Ha létezett és létezik, akkor azért érték, mert abban a régióban ez az általános megszólalás nyelvi szintje – elvégre ez a regény ebben az esetben nyelvi emlék. Ha ez a nyelv azonban nem létezik, hanem a Jolka nevű elbeszélő a saját nyelvi leleményeivel dúsította föl az általa beszélt magyart, hát akkor meg azért érték, mert egyedi.
Miből gondolom, pontosabban miből sejtem, hogy ezt a nyelvet nem Egressy találta ki? Erre válaszként a harmadik érvemet sorakoztatom föl e regény kimagasló erényei közül: a harmadik érvem e próza különleges mivolta mellett az, hogy a szerzői hang, az írói én, vagy nevezzék, ahogy akarják, ebben a szövegben szándékosan és tudatosan visszavonul. Egressy (a szerző, az író, a voltaképpeni elbeszélő) ebben a szövegben lényegében nincs jelen. Úgy viselkedik, mint egy zenekarban a dobos: a háttérben van, a háttérből irányít, a háttérből adja az ütemet, s habár a közönség a frontemberre figyel, a dobos nélkül a produkció meg sem szólalna.
Ez kivételesen nagy erény a mai magyar irodalomban, amely fokozottan énközpontú – ezt nem értékítéletnek szánom, hanem egyszerűen leíró jellegű, semleges értéktartományba tartozó megjegyzésnek.
Ilyen háttérbe vonuló, mégis mindvégig dominánsan jelen lévő hangot használt Tar Sándor azokban a novelláiban, amelyekben ő maga meg sem szólal, hanem „csak” a hőseit beszélteti – holott minden hőse szájából ő maga ordítja világgá a fájdalmát. És milyen példázatos, hogy minden fejezet címe zárójelbe van téve! Mintha maga a szerző azt akarná ezzel jelezni, hogy nézd csak, kedves olvasó, zárójelbe tettem magamat, de csak azért, hogy tudj különbséget tenni a zárójelen kívüli (szerzői) és belüli (elbeszélői) világok között.
A negyedik érvem e könyv mellett az élettapasztalatnak és a megélt, teljes emberi életnek, egy huszadik századi magyar életnek a szikár, megbölcsült, letisztult, kikristályosodott tartalmi ábrázolása, megjelenítése. Egy megbölcsült, letisztult magyar asszony meséli el a magyar huszadik századot magyarul és jellegzetesen, s valóban, emlékezzünk csak a címre: úgy mesél ez az öreg és bölcs és sokat látott asszony, ahogyan egy öreg harang szól messziről. Ismerjük ezt az öreg ércet, eligazodunk minden kongásában, minden csöndjében, minden zúgásában és minden elhalkulásában, s mégis úgy hallgatjuk minden alkalommal, mintha először zúgna föl.
Egressy prózaírói tehetségének harangjai szólnak és zengenek és zúgnak ebben a szép és magyar regényben, legyenek kedvesek elolvasni, mert nem fognak csalódni. És ha színházi ember is olvassa e sorokat, akkor felhívom a figyelmét arra, hogy hetven-nyolcvan fölött meglehetősen kevés az idős asszonyokra írt színpadi szerep, úgyhogy előre szólok: ebből az anyagból lehet dolgozni, ez az öreg harang a színpadon is úgy fog zúgni, ahogyan ebből a regényből árad a megszűnni és elhalni nem akaró, csengő-bongó, messzehangzóan fájdalmas életöröm éltes hangja.
EGRESSY ZOLTÁN legutóbbi művei: Hold on; Júlialepke; Szarvas a ködben.
