Örkény István: Egyperces novellák | Papp Sándor Zsigmond esszéje
Bő öt évtizede jelent meg először az egyperces novellák gyűjteménye. Azok a karcolatok, amelyek egy életre Örkény István védjegyeivé váltak. Bár élete végéig sajnálta, hogy nem írt igazi nagyregényt, végül ezek az örökérvényű rövidek sodorták el a halhatatlanságig. Az új kiadás Réber László régi rajzaival és elegáns formával tiszteleg a 110 éve született szerző előtt.
Hozzám mindig is Örkény István humora állt a legközelebb. Persze könnyesre nevettem magam én is Rejtő történetei és kabaréba illő poénjain, és imádtam Karinthy éles szemét a paródiákban és a humoreszkekben: senki sem tudta nála jobban visszaadni az iskolai stréberséget (A jó tanuló felel) vagy a rám is jellemző állandó kétségbeesést: Tanár úr, én készültem (A rossz tanuló felel). Örkény humora viszont több a pontos észrevételeknél, a nevettető szellemességnél, a magabiztos poénoknál. Az ő humorának alján kis és nagy tragédiák sötét mélységei tátonganak. Kisszerűségek és nyomot hagyó kataklizmák, amelyeken minél jobban nevetünk, annál jobban szúr az oldalunk.
Úgy is mondhatnám, hogy akinek a fejéből kipattant Varsányiné mindent és mindenkit túlélő találékonysága, az mindent tud a magyar lélek gyönyörű kettősségéről. Arról a feléről, amely gondolkodás nélkül belemasírozik a világvégébe, és arról is, amely hozott szalonnával bármikor ledobja magáról a végzetet. Örkény rövidprózája elementáris erővel hatott rám 17 éves korom táján. Igaz, akkor még nem Varsányiné (Budapest), vagy a tetvekkel „dolgozó” örökmozgó (Perpetuum mobile), netán a másnapi újsággal a zsebében szörnyethaló anyagmozgató (Az autóvezető) története volt a kedvencem.
Sokkal inkább átéreztem Törökné sorsát, aki a könyvnapi ünnepélyen megy oda bátortalanul az elismert íróhoz (Vidék), s bár számos műve van már készen – három dráma, két regény, nyolcszáz elbeszélés –, végül egyet sem mer megmutatni. Akkor ő most író vagy sem, tűnődtem magamban? Grafomán dilettáns, vagy inkább az a ritka zseni, aki megelégszik a mű megírásával, a vele járó felhajtás már nem érdekli? A meg nem jelent szövegek is lehetnek olyan értékesek, mint azok, amelyeket a szerencse az örökkévalóság kirakatába helyez? Nem tudtam eldönteni. Csak a bátorságot gyűjtöttem magamban, hogy én viszont egyszer tényleg megmutatom majd az enyémeket. Így is lett: Láng Zsolthoz vittem el a zsengéket.
És mennyire közel állt hozzám Ceaușescu Romániájában, ahol a lapos szardíniakonzerveken és száraztésztán kívül alig lehetett valamit kapni a boltokban, Kopp Lukács öröme (Eksztázis), aki szinte a mámorító részegségig vásárol össze mindenféle finomságot, felrúgva a fillérre beosztott háztartás rendjét. Még most is összefut a nyál a számban, ahogy a kolbászkrémtől eljut a fügéig. Az, hogy ebben is mennyi végtelen szomorúság bujkál, csak jóval később vettem észre.
És azt is megtapasztaltam, hogy néha az irodalmat másolja a valóság. Amikor a nyolcvanas évek elején először utazhattam Magyarországra, egy mátészalkai ABC-ben tomboltuk ki magunkat apámékkal, az eufóriától megvakulva vásároltunk össze mindent, majd nem sokkal a város után lehúzódtunk az országút mellé, és befaltuk az egészet. Akkor bizony Örkény vigyorgott megértően a hátunk mögött. A Meddig él egy fa? kapcsán pedig egészen világossá vált, hogy én is ilyeneket szeretnék írni, ilyen letisztult helyzeteket, ilyen áttetsző, lebegő párbeszédeket, amelyeket valamilyen láthatatlan súly tart mégis a földön. Persze nem ilyeneket írtam végül, jóval körülményesebb mondatok csikorogtak ki akkor a kezem közül.
1968-ban, az ünnepi könyvhéten jelent meg először az Egyperces novellák, amelyet Réber László szikár, ám annál kifejezőbb rajzai illusztráltak. Stílusteremtő, írja a kötetről a Wikipédia, és ennél tömörebben nem is nagyon lehet fogalmazni: más lett utána valahogy a tömörség mércéje és hatékonysága. Mintha valaki egy addig nem is hallott egyenletet vésett volna föl a táblára. Ráadásul mindezt akkor, amikor a valódi problémákról még mindig nem lehetett nyíltan beszélni, ezért kellett az univerzális felé menekülni, amelyet Örkény a lokális ártalmatlannak tűnő felnagyításával, faarcú iróniával ért el.
Milyenek lettek volna ezek az egypercesek a kommunizmus, a fordulat után, a szabadság mámorában? Amikor már nem kell különösebb furfang ahhoz, hogy a lényegről beszéljünk. Könnyen lehet, hogy a direkt beszéd kiölte volna belőlük a költőiséget, ezt a súlyos lebegést, a finom, ám mégis két lábon járó metaforát. Ezt a fajta abszurdot talán csak a kettős beszéd, a cenzúra szorítása, a mindig találékony lavírozás hozhatta létre, amely úgy leplezte le a rendszert, hogy egy szóval sem említette, elrejtette az emberről szóló történetekben. Úgy beszélt a rendszerről, hogy mindenféle rendszerről beszélt, amely az egyén fölé nőhet.
A Helikon a 110 éve született Örkényt ünnepli a régi kiadvány mai, dizájnosabb formájával, amely az eredeti rajzokkal (hatvan grafika), az elegáns tipográfiával, a szélesebb mérettel gyönyörű könyvtárgyat eredményezett. Egyszerre főhajtás és továbbgondolás a kötet, összekacsintás és az időtlenség hangsúlyozása. Mert bizony a szövegek cseppet sem vénültek, csak az öregedő, éretté váló olvasó hangsúlyai kerülnek az évekkel együtt mindig máshová – újabb és újabb melegségre vágyik. A karcolatok pedig kicsit mindig másként tágítják ki a beléjük préselt időt: órákat és éveket adnak percekért cserébe.
