Az őrület hordaléka

Bartók Imre: Lovak a folyóban | Stermeczky Zsolt Gábor kritikája

Egyszerre meglepetés és mégsem az Bartók Imre új regénye, hiszen épp olyan mesterien bizonytalanítja el az olvasót, ahogy korábbi műveiben is, ugyanakkor számos kapaszkodót is kínál valóság és őrület között. Egy nem túl sikeres író, vonatbalesetnek álcázott gyilkossági kísérletek és egy nő, aki annyira valóságos, hogy talán nem is létezik.

Bartók Imre szövegei a nem különösebben rejtőző, mint inkább szemérmetlenül megmutatkozó kontextushalmazok okán látványosan kínálják fel magukat arra, hogy a kritika, a fokozott értelmezői kedv ezen kontextusok mentén lelkesen szétírja őket. Ráadásul – a további szerzői és olvasói izgalmak kedvéért – már ez az alapvető állítás is legalább kétfelé vezethet. Ezek közül az egyik lehetséges irány az a mostanra már közhelyszámba menő állítás, hogy ez a szerzői magatartás sokkal inkább a szakmának kedvez semmint a szélesebb olvasóközönségnek.

Valljuk be, a fogyasztói társadalom korában ez az eshetőség nem kecsegtet túl sok jóval egy szerző számára. Ennél már csak az a rosszabb, ha az elemzésre való látványos felkínálkozás buzgósága a szakmát is elriasztja. Hiszen ha valaki ennyire teletömi kontextusokkal és lexikális kapaszkodókkal az alkotását, akkor könnyen felvetődik a kérdés, hogy vajon kihallatszik-e majd ezek közül a saját konklúzió vagy mondanivaló. Túl persze az újdonság erejére való leplezetlen vágyódáson. A félreértések gyors elkerülése végett ez a második lehetőség semmiképpen sem azt jelenti, hogy jómagam ne hinnék a kontextusok (ön)reflexív halmozásának művészeti értékében, inkább csak arra utalok, hogy ez a technika nagyon könnyen csábít olyan aránytalan – akár öncélú – túlzásokra, ami végül épp a várttal ellentétes hatást ér el.

A fent leírt lehetőségeket elég pontosan visszaigazolja Bartók előző regényének (Jerikó épül) megosztott kritikai visszhangja (amely Fehér Renátó szerint „főmű”, Szalay Zoltán szerint viszont „mindvégig megragadhatatlan”). Ám ez tulajdonképpen mellékes ahhoz képest, ahogyan ezt a visszhangot a szerző beleépítette az új könyvébe. A Lovak a folyóban a maga módján kifejezetten jól bánik ezzel a kívülről érkező, egyúttal viszont a szövegen belül is kontextusba helyezett élményanyaggal, ráadásul meglepően sokáig kelti valamiféle műfaji követhetőség illúzióját.

A főhős egy meg nem nevezett, sikertelen író, aki bizonyos aspektusaiban egészen hétköznapi művészkarakternek tűnik: a fő művének szánt Jerikó egy szűk réteget leszámítva nem találta meg a maga közönségét (ezzel kapcsolatos bosszankodása olykor már-már egészen parodisztikus), ráadásul a házassága is tönkremenőben. A történet kezdetekor egy budai társasház legalsó szintjén lakik, írni próbál, időnként vendégül látja a kisfiát. Esetleg a lakóparkban élő szüleihez jár társasozni. Az italról leszokó apja ugyanis ebben találta meg az új szenvedélyt, és hatalmas lelkesedéssel kutatja a műfajt a legrégebbi játékoktól a legújabbakig. Ezek az alapok adják a könyvnek azokat a dimenzióit, amelyek viszonylag kitartóan próbálják táplálni az olvasóban azt az érzést, hogy a szöveg világa két lábbal áll a földön.

Mindezek azonnali ellenpontozásaként a történet egy igen erőteljes Kafka-áthallással indít: egy álomszerű jelenetet követően ugyanis belép a főszereplő – egyúttal a kötet – személyes terébe egy figura, aki rendőrnek vallja magát, és azt állítja, hogy a felső szomszédtól feljelentés érkezett a hangos zeneszó miatt. Főhősünk lakásában egy használhatatlan pianínó található, ami már csak kopogni tud. Ezzel majdhogynem A per alaphelyzetével találjuk szembe magunkat. („Valaki megrágalmazhatta Josef K.-t, mert noha semmi rosszat sem tett, egy reggel letartóztatták.”)

A letartóztatás itt elmarad, a szokatlan, furcsa helyzetek halmaza azonban A perhez hasonló következetességgel egyre csak nő, még ha némiképp ráérősebb tempóban is. Ez a ráérősség azért fontos erény, mert az őrületté fokozódó furcsaságok így egészen sokáig olyan krimiként hatnak, amelynek történéseivel kapcsolatban kialakulhat valamiféle racionális magyarázat. Amikor hősünk megment a haláltól egy sínek közé dobott nőt, majd a zavarodottan elmenekülő áldozat helyett ő kerül kórházba, még egészen kitartóan kereshetők azok a nyomok, amelyek valamiféle ok-okozati lehetőséget kínálnak az addigi szokatlan eseményekkel kapcsolatban.

Annál is inkább, merthogy ezen a ponton lép be a történetbe Kovács Lehel nyomozó, aki a bizonytalan központi figurával ellentétben valamivel határozottabb vonalakkal körülírt rendőrkarakter: ő arra gyanakszik, hogy ugyanaz az elkövető állhat több – vonatbalesetnek álcázott – gyilkossági kísérlet mögött. Így a mentőakciót követően viszonylag logikus módon kerül kapcsolatba hősünkkel.

A hétköznapi racionalitás követhetőségétől az őrületig feszülő ívet legszembetűnőbben a megmentett nőről szóló részek érzékeltetik.

Nagyon nehéz eldönteni, hogy ennek a Zsófi nevű karakternek a cselekvései mennyire valósak, és mennyire csupán a főszereplő fokozódó őrülete, vágyai, esetleg hiányérzete által keltett fantázia szüleményei. Hősünk számára az a felismerés a kiindulópont, hogy Zsófi azonos azzal a korábbi, szülői értekezleten látott anyukával, aki az ő sikertelen könyvéről, a Jerikóról kezdeményezett vele beszélgetést, természetesen anélkül, hogy olvasta volna.

Ennek a felismerésnek köszönhetően Zsófi – vélt vagy valós – figurája mintha az őrület különböző fázisainak lakmuszpapírjává válna. A három nagyobb részre osztott regény hetedik fejezetében – vagyis nagyjából pont a könyv közepén – a nő úgy érkezik meg a főhős és kisfia által látogatott játszótérre, hogy közben a szöveg majdhogynem észrevétlenül vált át feltételes módból kijelentőbe. Ez az a pont, ahol az addig még viszonylag tárgyilagos és hihető leírás Zsófiról hirtelen a romantizálás felé billen: „A nő a peronról, a sínek közül, a domboldalról, a mélyből, a folyton átívelő hídról, a nő, akivel, nos, ezen a ponton talán megengedhető egy efféle frázis, akivel immár jóvátehetetlenül összefonódott a sorsunk”.

Innen kezdve a figura egészen tűnékeny jelenséggé válik, akire inkább csak hivatkozások történnek, mint hogy ő maga is megjelenjen, amikor pedig legutoljára előkerül, az már olyan illuzórikus környezetben történik, amelyben már az apa társasjáték-szenvedélye is egészen bizarr jelenséggé növi ki magát, és amelyben mások mellett maga Hermann Göring is jelen van. Ráadásul a Jerikó mint potenciális olvasmányélmény, nem csupán Zsófi figurájával kerül kapcsolatba.

Majdhogynem mindenki, akivel a főhős találkozik, az ismerkedési szakaszában jár a nagy műnek szánt, mégis sikertelen alkotással kapcsolatban: a holtakat feltámasztó szomszéd vegyésztől kezdve a főhőst vizsgáló orvoson keresztül az olvasástól vonakodó szülőkig bezárólag.

Ellenben akikkel a legkevésbé kerül kapcsolatba a könyv, azok a pályatársak. A jó szándékú, ám hősünknél sikeresebb kolléga, Ármin; a megöregedett egykori tanítómester, Hauser; a legfőbb irodalmi rivális, Selig, vagy a hősünk által teljesen ismeretlen, ám haláláig éppen felette lakó Zehetmayer. Ezek a figurák a leggyakoribb szereplői a Jerikó sikertelensége miatt zajló önemésztő köröknek, egyúttal viszont leginkább ők hozzák felszínre azokat az elemeket, amelyek által Bartók új könyvének címe kontextusba kerülhet.

Selig új sikerkönyve (Rhadamanthüsz) a címében arra a görög mitológiai figurára utal, akinek egyik legfőbb szórakozása volt, hogy lovakat küldjön a tengerbe meghalni, Zehetmayer utolsó, kiadatlan műve pedig arról a Géricaultról szól, akinek festészetében igen gyakori motívumok voltak a lovak. A cím valahogy úgy nyer értelmet ebben a regényben, mint a főszereplő körül zajló őrült és önemésztő események hordaléka.

A Lovak a folyóban tehát elsősorban még mindig arra nyújt lehetőséget, hogy alaposan elvesszen benne az ember, még ha ezt az elveszettséget a maga módján a szöveg némileg el is odázza. Szétírható és szétbeszélhető egész, amelyhez egy pont után sok türelem kell. Az viszont, hogy ezt a türelmet meghálálja-e regény, változatlanul az olvasó kitartó érdeklődésétől és nyitottságától függ.

BARTÓK IMRE korábbi művei: Jerikó épül; Láttam a ködnek országát; Goebbels.