Rebecca Makkai: Négy betű | Benedek Szabolcs kritikája
A magyar származású írónő művét akár az első magyar vonatkozású AIDS-regényként is ünnepelhetjük, még ha angolul is íródott. Lapjain csupa ismerős, azaz újból ismerőssé vált fogalommal és jelenséggel találkozhatunk: sok tesztelés, permanens védekezés.
Emlékszem a nyolcvanas évek közepéről egy kicsi, zsebre vágható könyvre, Vagyis leginkább az ijesztő, fekete borítójára és azon a nem kevésbé rémisztő hatalmas betűkre: AIDS. Meg arra a pillanatra is, amikor egy este a rádióban bemondták a hírt, miszerint meghalt az új járvány első magyarországi áldozata. Abban az időben permanensen féltünk. Pedig elvileg nekünk nem kellett volna: általános iskolába jártunk és szüzek voltunk.
A rettegés mégis ott volt a zsigereinkben, újra és újra eszünkbe jutott a négybetűs szó, amely nagyban meghatározta a bimbódzó szexualitásunkhoz fűződő attitűdjeinket. Az a generáció voltunk, amelyik abban a tudatban kezdte meg szexuális életét, hogy az egy veszélyes valami, óvatosnak kell hát lenni. Miközben a tévében a reklámblokkokba mindig becsúszott egy-egy óvszerreklám is, mi azzal a látszólag ironikus, ám kamaszosan komolyan gondolt dumával vallottunk szerelmet, hogy: „Szeretlek, AIDS nélkül”.
A pánik később alábbhagyott. Az ember képtelen huzamosabb időn keresztül rettegni. Anyám a nyolcvanas évek végén még eljött a gimnáziumba oktatófilmet vetíteni, a kilencvenes évek elején pedig kampányszerűen meg-megjelentek az utcákon plakátok, és hát ott volt a Philadelphia című film, meg néhány másik ikonikus alkotás. Ám az AIDS mostanra belesimult hétköznapi paráink közé, a globális felmelegedés és hasonlók mellé, amelyekről tudjuk, hogy léteznek, tartani kell tőlük, de hát majd csak lesz valami.
Ebben nyilván az is közrejátszott, hogy az évtizedek során, ha nem is gyógyítható, de kezelhető betegséggé vált. Amennyiben időben felismerik a HIV-fertőzést, a mai gyógyszereknek köszönhetően évtizedeken keresztül el lehet élni vele. Ez persze korántsem jelenti, hogy egy vállrendítéssel el lehet intézni, a fertőzöttség ugyanis a szimptómák megélésén túl hatalmas önfegyelmet is követel, nemcsak a kezeléseket illetően, hanem a tekintetben is, hogy az ember ne roppanjon bele abba a tudatba, hogy halálos kórt hordoz magában, amely végül mégis csak felül fog rajta kerekedni.
Az AIDS-et mint témát mindeddig valahogy kerülte a magyar irodalom, nálunk más művészeti ágaknál se nagyon szerepelt. Most azonban megszületett az első magyar vonatkozású AIDS-regény: bár nem Magyarországon játszódik és nem is magyar nyelven íródott, szerzője magyar származású. Rebecca Makkai ugyanakkor más vonatkozásokkal is kötődik a magyar irodalomhoz.
Nagymamája, a kovásznai születésű Ignácz Rózsa nem csupán színésznő volt, hanem miután visszavonult a színpadról, regényeket írt, leginkább történelmi témájúakat.
A torockói gyászra emlékszem is nagyszüleim polcáról, abban a legendás csíkos borítóban jött ki, amelyekben a kamaszlányok épülését elősegíteni szándékozó könyveket az ötvenes-hatvanas években kiadták, úgyhogy bizonyára anyámé lehetett a kötet. Rebecca Makkai édesapja pedig a 2020 januárjában elhunyt Makkai Ádám, aki egyetemista korában, az ’56-os forradalom leverését követően emigrált, majd verseket és nyelvészeti munkákat írt, a rendszerváltás után pedig hazatelepült.
Mint egy interjúból kiderül, Rebecca Makkai csak kevéssé beszél magyarul, ennek megfelelően, ahogy említettük, a regénye is (sorrendben harmadik) angol nyelven íródott. (A fentiek mellett van egy novelláskötete is. A mostani regény eredeti angol címe amúgy The Great Believers.) De a Négy betű ezen felül is hamisítatlan, hömpölygő, lassú folyású, ízig-vérig amerikai nagyregény, komótos történetmondással, sok szereplővel és helyszínnel, aprólékos dialógosukkal, engesztelhetetlen realizmussal.
A cselekmény két szálon folyik, és noha a narráció egyes szám harmadik személyben szól hozzánk, e két szálat két főszereplő szemszögéből követjük végig. Egyikük, Yale műtárgyak felmérésével és becslésével foglalkozik, nem mellesleg pedig meleg. Ennek azért van jelentősége, mert e cselekményszál idején, az 1980-as években az Egyesült Államokban (de a világ más részein is) az AIDS-et még alapvetően a melegek betegségének tartották, ami fokozottan hozzájárult az irántuk való ellenszenv mindennapossá válásához. (Ennek többször is van jele a könyvben.) A másik főszereplő Fiona, akinek fivére ugyancsak meleg volt és az AIDS áldozata, az általa vitt szál harminc évvel később játszódik Párizsban, a 2015. novemberi terrortámadásokkal egy időben. Ám Fiona többször kénytelen visszatekinteni a múltba is, amelynek aktív részeseként a nyolcvanas évekbeli szálban is többször felbukkan.
A két szálat a legszorosabban a két főszereplő sorsának találkozási pontja fonja össze, ugyanakkor a régebben játszódó az erősebb. Ezt mintha a szerző is érezte volna, ezek a fejezetek hosszabbak, mint a párizsi „színek”, több bennük a kanyar és a feszültség. Jobban is vannak megírva, azzal együtt is, hogy az a lírai betét a háromnegyedénél nem különösen indokolt, még úgy se, hogy pont akkor derül ki, hogy…
Na de mert ez egy spoilermentes kritika akarna lenni, maradjunk csak annál, hogy a regénynek sajátos ízeket ad, hogy magyarul pont egy (másik) világjárvány kellős közepén látott napvilágot. Csupa ismerős, azaz újból ismerőssé vált fogalommal és jelenséggel találkozhatunk. A nyolcvanas évek közepén az orvosok is tanácstalanul álltak az új betegség előtt, a közbeszédben és a médiában rendre elővigyázatosságra intettek, a tesztelés fontosságát hangsúlyozták, valamint azt, hogy a járvány elleni legjobb és voltaképpen egyetlen hathatós megoldás a védekezés. Ami jelen esetben az óvszer használatát jelenti. Ez azóta se változott, az AIDS-nek nincs ellenszere, csak úgy, mint – legalábbis e recenzió írásának pillanatában – a Covid19-nek.
A különbség a kettő között az, hogy utóbbiból föl lehet gyógyulni, az AIDS-ből viszont nem, ez adja a betegség tényéhez a fátumot. És egyben ez jeleníti meg ebben a komótos, számos sallanggal terhelt, időnként túlírt, ugyanakkor kétségtelenül olvasmányos regényben az érzékelhető és értékelhető erőt (a magyar verzió Gotein Veronika munkája).
Csavarral, blikfanggal, nyelvi bravúrral és más leleménnyel nemigen találkozunk, a fordulatokat és az események dinamikáját egyedül az hordozza, hogy ki kapja el a HIV-fertőzést és ki nem.
A könyv ily módon a következmények lehetségességét járja körbe, múltat és jövőt érintve egyaránt. Yale szerint lehet szinte állandóan óvatosnak lenni, ám amennyiben ha csak egyetlen pillanatig is nem eléggé körültekintő valaki, az megrendítő és tragikus láncolatot hoz magával. Ennek a tételnek az igazolásánál azonban valamivel többet is szeretne adni a regény, amikor újra és újra feleleveníti olvasójában a hűség és az őszinteség talán elcsépeltnek és idealisztikusnak tűnő, ugyanakkor ebben a történetben nagyon is érvényesnek mutatkozó fogalmát.
