Tatiana Țîbuleac: Üvegkert | Papp Sándor Zsigmond ajánlója
Törékeny sorsok, és még törékenyebb álmok a nyolcvanas évek vége felé. Moldovában járunk, egy hol ide, hol oda tartozó területen, ahol ukránok, oroszok, zsidók és moldávok keresik a boldogulást. Egy örökbefogadott kislány meséli el a történetét, akit egyszerre tanít és dolgoztat a végkimerülésig a pótanyja, aki üveggyűjtésből él. A finom, de mégis erőteljes próza igen hatásosan adja vissza ennek a sokszínű világnak minden rezdülését.
Vajon mitől lesz a jó irodalom? Talán, hogy képes a pokol bugyraiban is megmutatni a váratlanul kiserjedő, törékeny szépséget. Vagy a harmonikusnak hitt világunkban is kíméletlenül ráirányítja tekintetünket a pokol bugyraira. A Kisinyovban született, moldáv írónő második regényének szereplői nem sokat tudnak a harmonikus világokról, ám annál jobban elboldogulnak személyes poklaik mindennapi örömeiben. Ha egy meleg nyári napon beszélgetnek a Fekete-tengerről, ha találnak egy drágán visszaváltható pezsgősüveget, vagy ha hibátlanul végigmondanak egy orosz mondatot, mert akkor nem jár fenyítés.
A történetet az árva Lasztocska meséli el, pontosabban írja meg el nem küldött (mert címzett híján nem küldhető el) levél formájában képzeletbeli szüleinek. Igazából ebben sem lehetünk biztosak, mert ugyan a „Fecske” jelentésű nevén szólítja mindenki, mégis azt mondja erről, hogy „nem volt az a kés a világon, amely lekaparhatta volna rólam ezt a nevet”. Az Üvegkert azzal indul, hogy az orosz Tamara Pavlovna magához veszi a hétéves gyermeket, így az maga mögött hagyhatja a nevelőintézetet, és új életet kezdhet a kommunizmus utolsó pillanatait élő Moldvában.
„Egy borotvához is hozzásimultam volna, ha megsimogat, és odahajít nekem egy darab kenyeret”, írja Lasztucska arról a világról, ahonnan kiléphet végre. Csakhogy ez az új élet sem fenékig tejfel. Tamara mellett ugyanis dolgozni kell, méghozzá az üvegbegyűjtés és -visszaváltás cseppet sem romantikus munkáját. Akkoriban – még mielőtt a petpalackok elárasztották volna a világot – még volt értéke az üvegnek, és meg lehetett élni az összegyűjtéséből és leadásából.
A téli utcákat járva szedegetik össze a nem ritkán lehányt, leköpött üveget, amelyeket forró vízbe áztatva mosnak ki: pár hét múlva Lasztocska vállán már véres seb jelzi, hogy hol vág be a szatyor füle, püffedt és vörös a keze a forró víztől. Ráadásul Tamara a kislány boldogulása érdekében oroszul tanítja, s ha hibát vét a szavakban vagy a mondatokban, begörbített ujjal kopogtatja pirosra a homlokát.
Apropó: nyelv. Tatiana Țîbuleac jól érzékelteti, hogy az orosz nyelv a hatalom, a többség nyelve, hiába vagyunk Moldovában, ahol a többség moldvai, ezen a nyelven lehet előrébb jutni. Csakhogy: ma a nyelvészek zöme úgy véli, hogy önálló moldáv nyelv nincs, az csupán a románnak egyik változata, mert nincs számottevő különbség a kettő között. Ezt a nézetet képviseli igen erőteljesen Románia is (nem véletlenül, hiszen mindmáig magáénak tudja az egykor hozzá tartozó, majd elcsatolt területet), a moldávok viszont ragaszkodnak a saját különálló identitásukhoz és nagy nehezen megszerzett függetlenségükhöz, ezért a „saját” nyelvükhöz is.
Más kérdés, hogy a szovjetek is a moldáv nyelv különálló jellegével próbálták igazolni a terület bekebelezésének jogosságát. Ebből is látszik, hogy a nyelv itt nem pusztán kommunikációs eszköz, nem csupán az identitás szerves eleme, hanem a folyton megújuló politikai harc, a kisajátítás, a leigázás terepe is. És a hőn áhított szabadulásé is.
A nyelvi azonosság miatt így nem is meglepő, hogy harminc évvel később, a levélírás pillanatában Lasztocska már osztályvezető egy bukaresti kórház szülészetén, és innen visszatekintve meséli el, s próbálja megérteni a vele történteket. A multikulturalitás és a soknyelvűség belengi az egész regényt: az udvaron, ahol Tamara szárnyai alatt felnő, ukránok, oroszok, zsidók és moldávok/románok laknak. Bibsik, puliszkások, hívők. És mind megannyi világ. Más ruhákat hordanak, mást esznek: a moldávok galuskát és kocsonyát, az ukránok szalonnát és derelyét, az oroszok krumplit és heringet. Csak Lasztocska lóg ki a sorból, mert ő és a pótanyja, az állandó munka miatt leginkább konzervet. Illetve a zsidók, mert ők a legokosabbak, „mindegyik orvosnő volt, és csakis tyúkot ettek”.
Țîbuleac regénye csupa költészet (Joó Attila fordítása). A tudnivalókat lassan, megfontoltan adagolja, ezért nem kell megijedni attól, ami eleinte kissé értetlennek, homályosnak vagy zagyvaságnak tűnik. Kicsit úgy építkezik ezekkel a titokzatos mondatokkal, ahogyan Herta Müller művei, csak nem olyan sűrűséggel. Viszont tele van fájdalommal és szépséggel. És mindennel, ami a kettő között húzódik.
Amikor Tamara, aki egyszrre a pótanyja, orosz tanárnője és kíméletlen főnöke elmegy az ebédért, az üvegvisszaváltó szűk kalitkájában dolgozó kislány, szélesre tárja az ajtót, hogy a fény bezúduljon a felhalmozott üvegekre. És azok pompázatos színekben játszhassanak. Ez az ő pillanata. Ez az ő üvegkertje.
