Alex Schulman: A túlélők | Papp Sándor Zsigmond ajánlója
Három testvér hol szeretettel, hol annak nyomasztó hiányával teli történetét meséli el a svéd író és blogger első magyarul megjelenő regényében. Egy nap, egy baljós nyár és egy majdnem-tragédia teszi próbára a látszólag teljesen hétköznapi családot. Ám a cseppet sem idillikus felszínt mély repedések borítják, amelyeken át az indulat ki-kicsap a szereplőkre talán soha be nem gyógyuló sebeket okozva.
Egykeként nőttem fel, így kissé mindig irigykedve néztem a testvérekre. Valahogy úgy képzeltem őket, ahogy a regényben is elhangzik, miszerint „a testvéri köteléknél nincs erősebb”, azt legfeljebb meggyengíteni lehet, eltépni sosem. A három fivér – Nils, Benjamin és Pierre – története, mintha egyszerre húzná alá a tételt, és képezne kivételt: rossz döntésekkel, apró cserbenhagyásokkal és meggondolatlan tettekkel minden, még ez is kikezdhető. Ugyanakkor meg arról is beszél, hogy történjen bármi, baleset vagy majdnem-tragédia, mert a nap (vagy a nyár) végére úgyis azok lesznek, akik: egymást támogató testvérek.
A svéd író és blogger, Alex Schulman regénye egyetlen nap és egyetlen nyár történetét meséli el párhuzamosan. Mindkettőn valami végzetes vagy majdnem végzetes esemény avatkozik bele az élet normális menetébe és rendezi át a viszonyokat. Ez az a nyár, amelyet nem lehet kitörölni az emlékezetükből, és ahonnan minden további történés ered, és ahová – mint a gyilkos a tett helyszínére – minden visszatér. Ez a tóba dobott kő, amely felkavarja a zavartalannak tűnő felszínt, és a fodrok éveken át vernek hullámokat, amíg lassan minden el nem ül.
A Larsson család látszólag teljesen hétköznapi família, ám ahogy közelebbről is megismerjük őket, egyre jobban kivehetővé válnak a köztük lévő, és egyre mélyülő – látszólag szintén hétköznapi – repedések. Talán csak a helyszín igazán idilli: a tó, a ház, a mindent körülölelő erdő, ahol a nyári hónapokat töltik, boldog elszigeteltségben. Az anya igen ellentmondásosan viszonyul a fiaihoz: hol ellágyulva dicséri őket, hol indokolatlan szigorúsággal, hirtelen felizzó gyűlölettel reagál, olyasmivel is meggyanúsítva őket, amit még gondolatban sem követtek el. Néha úgy tűnik, hogy nagyobb gyengédséggel viszonyul a befogadott kutyájukhoz, Mollyhoz, amely szintén alig találja közöttük a helyét.
Az apa alakja jóval erőtlenebb, néha csak az ütköző szerepét játssza el a vasakaratú anya és a gyerekek között, amúgy belesüpped a falánkságába és az esti italozásba, amely láthatóan egyensúlyban tartja a kissé kusza családi viszonyokat. A furcsa nemtörődömségről sokat elárul Az úszóverseny című második fejezet. Az apa versenyt hirdet a hétéves Pierre-nek, a kilencéves Benjaminnak és a tizenhárom éves Nilsnek, meg kell kerülniük a bóját, majd visszatérniük a partra. Ám a táv nagy, lassan beesteledik, és a testvérek elfáradnak, csak egymást segítve és támogatva érik el, hogy ne történjen tragédia. Ám amikor nagy nehezen kiérnek a partra, nem várja őket senki, a szülők már rég visszavonultak a házba.
A történéseket a középső fiú, Benjamin szemszögéből látjuk: ő az, aki talán a legélesebben látja a viszonyokat az apró jeleket, és aki idejében felismeri a közelgő, lecsapni készülő családi vihart, veszekedést. És ő az, akivel a már említett esemény is történik, amely véget vet a nyaralásnak, és ami miatt, nem is térnek vissza többé a nyaralóba.
Azon a napon térnek vissza immár felnőttként, amikor teljesíteni akarják anyjuk végakaratát: a tóba szórni a hamvait. A regény keretét adó nap történéseit visszafelé meséli el Schulman, amelyre ügyesen rímelnek a nyár időben előre haladó napjai és eseményei. Ám ez nap is baljós: Nils és Pierre valami régi sérelem felemlegetése közben úgy összeverekedik, hogy Benjamin kénytelen kihívni a rendőröket. Voltaképpen ezzel a jelenettel, a rendőrautó megérkezésével indul a regény, innen fejtjük fel a múltbéli pontra mutató eseménysort. Mi táplálhatta a hirtelen kirobbanó, és nem szunnyadó indulatokat – és az olvasó úgy ered a lehetséges válaszok után, mintha csak egy skandináv regényben nyomozna az elkövetők után.
A túlélők legnagyobb erénye, hogy a rövid, szinte önálló novellaként elmesélt nyári epizódok a szenvtelen hang ellenére (Papolczy Péter érzékeny fordítása) tele vannak baljós, elfojtott feszültséggel, ki nem mondott fájdalmakkal és hol lappangó, hol felszínre csapó gyűlölségekkel. A testvérek hol egymást bántják és alázzák meg, hol egy halat sütnek meg élve mintegy unalomból, és akkor még nem is beszéltünk az erdő mélyén várakozó transzformátorállomásról, amely úgy hívogatja a kalandra vágyó fiúkat, mint a lámpafény az éjjeli lepkét.
A nem akármilyen próbákat kiálló testvéri szeretet regénye A túlélők, amely a világsikert is elhozta a rutinos (korábban négy regényt is publikáló) szerzőnek. Teljesen megérdemelten: a kevés szóval, pontos képekkel dolgozó, remekül felépített próza finomságai sokáig vernek majd visszhangot az olvasóban.
