Szálinger Balázs: Al-dunai álom | Nyerges Gábor Ádám kritikája
Szálinger Balázs új kötetének műfaji választása meglepő. A manapság korántsem virágkorát élő útinaplóval nem kis terhet ró prózaírói debütálására: vállalva a veszélyt, hogy műve akár képeslapként is működhet, amely főképp arról ad hírt, hogy jól vagy rosszul nyaralt-e a család.
Ellentmondásokkal teli könyvet forgatunk. Bár Szálinger Balázsnak láthatóan temérdek közölnivalója van a meglátogatott területről, s tágabb értelemben a Kárpát-medencéről, az elmúlt közel ezer év történelméről, ezek mintha kézen-közön teljesen elvesznének végül. A rendkívül informatív (de sokrétű és sokféle információkészletéből vajon mivel kapcsolatban az?) kis kötet ugyanis kedélyes összefoglalása egy roppant művelt, gazdag érdeklődésű értelmiségi merengéseinek, azonban sokszor kétségeket hagy bennünk afelől, hogy hogyan, mi révén tartoznak ránk ezek a gondolatfutamok és információk? Mi az a beszédpozíció, szituáció, téma vagy akár csak ürügy, ami révén halljuk, nota bene, kíváncsiak vagyunk-e e belső monológra?
Szálinger naplóbeszédének ürügyei ugyanis részben személyesek (nyaralás, babavárás) részben asszociatívak (merengés), részben pedig informatívak, nevelő szándékúak, ez utóbbi viszont gyakran hat némi arroganciával is terhelve tudálékosnak. Az Al-dunai álom naplójellegéből a beszéd bensőségessége helyett sokszor inkább zavarbaejtően magánjellegű mivolta következik (bár nem kötelező, elkerülhetetlen érvénnyel!), amelynek néhol még asszociatíve cikázó ismeretterjesztő adomázásai is sajátos privatizálásnak hatnak. Míg ismeretterjesztő, és épp emiatt helyenként erőltetettnek, csináltnak ható jellege pedig a könyv útirajz-mivoltából. Komoly ellentmondás ez, lévén Szálinger jó stilisztaként maga is tapasztalt, szigorú szerkesztőként igyekszik kikerülni műve koncepciójának buktatóit: megóvni művét az ízléstelenségig magánérdekű, de a turistáknak készülő prospektusok hol hangzatos, hol unalmas regiszterétől. Ezen erőfeszítések azonban többnyire kioltják egymást, oldalakon keresztül meggyőzetlenül hagyva az olvasót azzal kapcsolatban, hogy mindehhez mégis mi közünk van?
Ugyancsak vegyesek a benyomásaink annak függvényében, hogy hogyan fogadjuk be az olyan anekdotákat, amelyeket Szálinger tisztességesen lehivatkozva, valamely korábbi olvasmányából oszt meg. Miközben például roppantul szórakoztató a valahai Ada Kaleh sziget annektálásának története, a Balla Tibor hadtörténész munkájából kivonatolt sztorival és társaival mintha másodlagos műveltséget, leírást és főleg élményt kapnánk. A könyvegész minden eleme, profánul személyes kiindulópontja (akár ha avégett volt a nyaralás, hogy könyv szülessen belőle, akár ha avégett született a könyv, mert Szálingerék épp – mint a szerző vélhette – könyvben megörökítendő súlyú élményékkel gazdagodva nyaraltak!), sajátos, szubjektív logikája és maga a kontextus, az egyszerre nagyon privát és végtelenül nyilvános, kettős beszéd retorikája is a (vállalt) önkénnyel nem annyira egy körvonalazható szerzői szándék, mint inkább egy szimulált baráti magánbeszélgetés logikájára törekszik hajazni. Az ebből fakadó ad-hoc jelleg tagadhatatlan, de közben a könyv épp beszédének jól poentírozott mivoltából fakadóan hat mesterkélt-mesterségesen megalkotottnak – függetlenül attól, hogy valójában mennyire spontán avagy utólag szövegezett-e az, amit olvasunk.
A másik lehetséges megközelítés (például mint Orbán Ottó India-könyve esetében) az, hogy a táj, a közeg afféle indikátora annak a szórakoztató és tanulságos belső utazásnak, amelyen a szerzőt elkísérhetjük. Kvázi vele együtt tapasztaljuk meg, milyen érzésekkel, benyomásokkal, tapasztalatokkal jár a szimbolikus és konkrét helyünkről való kimozdulás, a szokatlan és ismeretlen megtapasztalása, vagy akár csak a kommunikáció egy másik kultúra, történelem és világ szülötteivel. Egy író élményeiről olvasva inkább ez utóbbiak tűnnek indokoltnak, szemben a, mondjuk úgy, turisztikai érdekű leírás szempontjaival.
Az Al-dunai álom azt a nehéz kérdést is felveti, hogy mégis miről is szóljon egy útinapló? Fókuszában a megírt hely és miliő, az idegen táj és szokások megismertetése álljon, mely a leírás által eleve csak részlegesen közvetíthető?
A problémával láthatóan Szálinger is tisztában van, tömör naplójában gyakran nem is tesz kísérletet a lehetetlenre, inkább csak vázol, skiccel.
„A piac a templom mellett, az épület előtt balkáni forgatag, kevésemberes, de intenzív. Az eladó a takarmánybolt kirakatában megigazítja a virágot. Olyan figura, akiből nem sok szépérzéket néznék ki, pedig nemhogy a virág igazi, az állítgatás is percekig tart, meseszép. Versbe való.” (25.) Hát, ebből azért nem sokat tudtunk meg.
Nem is véletlen, hogy Szálinger egy roppant izgalmas, geográfiailag („Itt még a táj se biztos.”) és kulturálisan is sokszínű határvidékre kalauzolja olvasóját, s műve lapjain fel is vet lélektanilag, szociológiailag és kulturálisan izgalmas kérdéseket. Hasonlóan izgalmas megközelítés lenne, ha a történelmi emlékezet hiányukban is jelenlévő rekvizítumai és a messziről jött, mai utazó helyzetének feszültsége mentén rajzolódnának ki a személyesebb-közérdekűbb epizódok.
Ehhez szintén kiváló orvosi lónak bizonyulna az Al-duna vidéke, e félig meglévő, félig eltűnt, egyszerre mesterséges és természeti táj.
S miközben Szálinger egy-egy elejtett megjegyzéséből, néhol csak annál is finomabb utalásokból, de sejthető, hogy akár múlt és jelen egymásra épülésének, groteszk rétegegyüttesének láttatása, akár a kölcsönös megérthetőség problémája, a szimbolikus határokon is átívelő Kárpát-szolidaritás kifejezési szándéka valóban lényeges kérdések, a mű mindezekkel mégsem bíbelődik sokat. Az Al-dunai álom „balkáni forgatagában” lényegében egyenlő súllyal, terjedelemmel és valamelyest ömlesztve keveredik egymás mellé helytörténet és kis-nagy kárpát-medencei drámák fantomérzése, a dödöllefőzés vázlatos előkészületei és az ott élő, csekély számú magyar lakosnak megszervezni vágyott irodalmi est talán inkább a Litera netnapló-sorozatába illően belterjesnek ható részletei: „Király Zoli ígérte Kolozsvárról, illetve Pestről, csupa fiatal, Vajna Ádám, Körösztös Gergő, Nagy Dani jöhet esetleg. Velük úgyis voltunk már egyszer Déva mellett egy hegyi bányászfaluban, ez is lesz annyira izgalmas.” (23.)
Hogy aztán, talán szűkszavú szerénységből, talán csak a sokfelé kalandozó figyelem, netán a (tartalmi és koncepcionális) szerkesztetlenség szövegszervezéséből fakadóan csacsogó gondolatmeneteiben elveszve gyakran semmi érdemire ne jusson. „Mondanám is megint, amit olvastam: a régi Magyarország legmélyebben fekvő szőlője Weinfurtner Zsigmond orsovai gazdáé volt Zsupaneken, tszf. 60 méteren. Ha mondanám, vajon bántó lenne, hogy »régi Magyarország«? Nem barátibb, hogy Kárpát-medence? Mert pontosnak nem pontosabb. Igen, állítsam be hamar a tapintati szintet, mégiscsak itt leszünk egy hónapot, valamint mégse vagyunk állatok. Bár Clemanceau menye akkor is kurva.” (11.)
E problémákra könyvében Szálinger (bár úgy vélem, megoldatlanul) még reflektál is – ha nem is közvetlenül az Al-dunai álomra vonatkoztatva: „De várjunk csak, érdekelne ez bárkit is? A világnak, az országnak, a korszaknak ez a szeglete (sőt végpontja) tud annyira érdekes és/vagy tanulságos lenni, hogy valami nagyobb, általánosabb, fontosabb dologra következtethetünk belőle? Miként lehetne érdekes egy ilyen gyűjtemény? Mint történelmi segédanyag? Mint szimpla helytörténet? Mint szociológia, mint földrajz?” (30.)
Szálinger Balázs azonban túl jó tollú szerző, szellemes sztorizó, túl szigorú (ön)szerkesztő és alázatos népművelő ahhoz, hogy rossz könyvet írjon mindezekből.
Izgalmas kísérlet például, ahogy helyenként beleszövi mondandójába egy-egy téma mentén épp oda passzoló versét (Ódry úr, Vihar előtt, Turbinamező). Kár, hogy nem válik ebből következetesebb gyakorlat a kötetben: izgalmas párbeszédhelyzet, új kontextusok teremtődnek ezeken a helyeken.
Nem teljes következetességgel ugyan, de a könyv helyenként olyan szerkezeti építkezést valósít meg, amely által a lassan mind jobban „belakott” környezettel kapcsolatos információink bővülnek. Tetszetős megoldás ez, ahol-amikor sikeresen alkalmazza Szálinger, elvégre jól érzékeli, hogy a Vaskapu térségében járatlan olvasója egyszerre nemcsak képtelen, de nem is feltétlenül motivált befogadni mindazon geológiai, történelmi és kulturális információzuhatagot, amely néha így is rázúdul. Olyan részein működik a legjobban a könyv információadagolása, mint amikor két-három oldalon át a két vendéglátó, Gigi és Julieta a prousti madelaine süteményként fogyasztott halva hatására nekiáll mesélni olyan tájakról és időkről, amelyeket részlegesen már megismerhettünk odáig. Így már rendelkezésünkre áll az a kontextus, amelynek keretében válnak igazán érdekessé az olvasottak, illetve a könyv vége felé, az orsovai múzeumban vetített képsorok, a régi város elárasztása megrendítő képi tapasztalatának plasztikus leírásakor.
Amikor pedig Szálinger kissé megfeledkezik írása úti- és naplójellegéről, és inkább esszét ír, oldalakon keresztül roppant élvezetes sztorizást kapunk.
Mint amikor a Vaskapu elnevezése, az Al-Duna (Alduna) helyesírása, illetve Jókai, majd Krúdy kötődése kerül szóba, és ebből következően pedig minden kitérő, „személyes érdekű apróság” vagy elnagyolt, indulati geopolitizálás nélkül, pusztán csak mesél. Láthatóan számos rejtett érdeme van a kötetnek, s legfőbb mulasztásának éppen ezek rejtve hagyása, épp csak sejtető felmutatása tűnik. Hasonló üde színfolt az utolsó orsovai születésű, magyar elitértelmiségi Valér bácsival való „csodálatos, soha el nem készülő interjúkötet” helyett szereplő két kivonatolt elbeszélés a régi városról. Kár, hogy a már csak emlékezetből hozzáférhető múlt oral historyjai csak színes kiegészítőepizódjai maradnak a beszédfolyamnak.
Szálingert egyszerűen jó olvasni. Akkor is, ha csak kalandozó figyelemmel hadar, érzékelhető zavarral lavíroz atmoszférikusnak szánhatott magánérdekű közlendői és (joggal) fontosnak vélt észlelései, tudásanyaga, írásban nehezen átadható magán- és útiélményei közt.
Első prózakötete hű lenyomatát adja egy roppant érzékeny, sok minden iránt érdeklődő, láthatóan csak folyamatos mozgásban létezni bíró, sziporkázó elmének.
Egyszersmind azzal a reménnyel is kecsegtet, hogy a későbbiekben majd egy már kiérlelt, és főképp valamiről már fókuszáltan szólni akaró és tudó, szerzője többi művéhez méltó színvonalon működő változatában is élvezhetjük e most még csak első próbálgatása közben rajtakapott prózanyelvet.
SZÁLINGER BALÁZS legutóbbi művei: Köztársaság; 361°, 360°.
