Kovács Dóra: A királyék megint itthon vannak! | Vér Eszter Virág kritikája
A képes album a Habsburg-család, illetve az arisztokrácia Budapesten töltött téli ünnepeinek bemutatását ígéri. Bepillantunk a társasági élet eseményeibe, a bálok forgatagába, és megtudhatjuk, milyen nehézséggel jártak a háborús karácsonyok. Felelevenedik a 19. századi ünnepek havas világába, és képzeletben – sok-sok helyhez kötött anekdota kíséretében – újra bejárjuk Pest-Buda utcáit.
A járványhelyzet leállási kényszere a „békeidőben” idegenvezetőként dolgozó Kovács Dóra számára lehetőséget nyújtott korábbi tervei megvalósítására az általa összeállított és tartalmi fejlesztésével, illetőleg vezetésével tartott (Greetings from Budapest) városnéző sétákon elhangzottak lejegyzésére. A kötet egyenetlen szerkezeti kialakítása is ebből fakad. Kovács munkájában a látogatói visszajelzések alapján legsikeresebbnek ítélt séta (összesen 18) anyagát adja közre írásos változatban a reformkortól a Horthy-korszakig. Ennek következtében átfedések, illetőleg ellentmondások is találhatók az egymást követő fejezetekben, célszerű ebből eredően önálló egységként tekinteni az egyes fejezetrészekre.
A kötet célközönsége az életmódtörténeti kérdések iránt fogékony, és a Monarchia mindennapjait megismerni vágyó olvasók mellett a sétákon részvevők köre lehetett. Ebből fakadóan az évek (közel fél évtized) során szerzett rutin szerencsés módon a mesélőkedvben és a kötet könnyed, ismeretterjesztő stílusában is megmutatkozik, plasztikusan vezeti végig olvasóit a téli városrészeken. A szerző igyekszik olvasmányosan, sokszor már-már meseszerűen, a fikciót sem nélkülöző módon írni. A hiányzó részeket fantáziával pótolja, miközben kellő alapossággal próbálja – már amennyiben lehetséges – (nyomtatott) forrásokkal, döntően sajtóanyagokkal alátámasztani mondanivalóját.
Ennek során előszeretettel merít például a Vasárnapi Ujság és a Fővárosi Lapok tudósításaiból, amelyeket változatosan (a kiértékelés, értelmezés tekintetében), ám rendkívül egyenetlen módon használ fel, sok esetben tényként kezelve a nyomtatásban megjelenteket. Anekdoták sorát közli, és esetenként felfigyel a visszaemlékezők tévedéseire, így a Stefánia főhercegné emlékirataiban rosszul lejegyzett, 1882 karácsonyára vonatkozó részt kritikával szemléli, és a rendelkezésére álló primér forrásokból helyesen korrigálja.
A kötet három nagyobb tematikai egység köré csoportosul, a karácsonyi ünnepek mellett a bálok és a különlegesebbnek ítélt vizitek bemutatására fókuszál. Ennek részeként az uralkodócsalád döntően év végi, év eleji hosszabb magyarországi tartózkodásainak hétköznapjaiba is betekintést nyújt mind az előkészületek, mind az ünneplés részletes ismertetése mellett. A társasági élet jelentős eseményei közül a báli szezon főbb jellemzőivel is részletekbe menően foglalkozik, de olvashatunk az 1916-os koronázásról, vagy József (Károly) főherceg és családja alcsúti ünnepléstörténetéről. Itt viszont szintén hiányérzetet kelthet bennünk Nánay Mihály új kutatási eredményeinek mellőzése. Illetve kitekintésként a szerző megjeleníti a háborús karácsonyokat kísérő nehézségeket, valamint a Horthy-korszakban bekövetkezett változásokról is tudósít.
Kétségtelenül találunk jó, kiforrott és újdonságokat felvonultató részeket a kötetben. A sikerült fejezetek közé sorolhatjuk a Cieger András által szerkesztett Levelek az Andrássy-házból címen kiadott forráskiadványon alapuló, az Andrássy-család ünnepnapjait felvillantó epizódot, amely döntően az akkori miniszterelnöknél szolgáló angol nevelőnő, Mary Elizabeth Stevens családjának küldött beszámolóira épít. Hasonlóan érdekes bemutatás született a bálokról is, ez esetben – a szerző életmódtörténeti érdeklődésének hála – szakirodalmi tájékozottságról és jó forrásismeretről tanúskodik a precíz, aprólékos leírás.
A kiegyezést követően a paritás (bizonyos határokon belüli) érvényesítésének szándéka az uralkodó család magyarországi jelenléteit is meghatározta: rendszerint az őszi szezonban töltöttek hosszabb időt Budán vagy Gödöllőn. Az udvari reprezentáció terén szintén egyfajta megosztottság érvényesült: „Uralkodói kötelesség az estebédek és udvari bálok megtartása. A birodalom mind a két fele követeli a maga jogait. Ezért aztán tánc és lakoma járja…” – állapította meg Festetics Mária a szerző által is idézett naplóbejegyzésében. Az előkészületek bemutatása során (például a meghívottak névsorát illetően) utal a rendkívül szigorú szabályozottságra, valamint a bécsi és a budai rendezésű események közötti eltérésekre. Így a magyarországi kiszélesített udvarképesség kérdésére, valamint az egyes eltérő funkciójú udvari rendezvények bemutatására is.
Az úgynevezett udvari bálokon az uralkodó család tagjain kívül a kamarások, a valóságos és belső titkos tanácsosok, törzstisztek, valamint az udvarképes arisztokrácia tagjai jelenhettek meg. Ennél „kötetlenebb” volt a „bál az udvarnál” elnevezésű esemény, ahová rendszerint meghívták a magasabb állami méltóságokat, országgyűlési képviselőket is – Budán rendszerint ez utóbbi gyakorlat érvényesült.
Szintén izgalmas részek készültek a budai palotában töltött 1882-es karácsonyról is, ez esetben bőséges primér forrás állt a szerző rendelkezésére, melyekhez kontrollforrásként felhasználta a sajtóban közzétett, vélhetően belső informátortól származó tudósításokat is. Az uralkodó család tagjai, elsősorban Ferenc József közfeladatai több szempontból is gyakran nyomták rá bélyegüket az ünnepekre. Az év során két olyan jeles esemény volt, amit igyekeztek családi körben tölteni: a karácsony és az uralkodó augusztus 18-i születésnapja. Noha az utóbbinak állami ünnepként is kiemelt fontossága volt a korszakban. Emellett Erzsébet királyné 1837. december 24-én született, ezért esetünkben a császári-királyi karácsony mindig kiegészült születésnapi köszöntéssel is.
Nem lehet elvonatkoztatni attól sem, hogy a 19. század kurzusváltást hozott a karácsony és több más ünnep „megülésében” is.
A korábbi szakrális jelleg profanizálódott, a súlypont a templomi térből, a közösségből fokozatosan családi körbe helyeződött át.
I. Ferenc császár (Ferenc József nagyapja) volt az első Habsburg-uralkodó, aki a protestáns északnémet vidéken már elfogadott szokást 1817-ben a Burgban is meghonosította, miután előző évben öccse, Károly főherceg és annak felesége, Henrietta Alexandrina nassau–weilburgi hercegnő otthonában vendégeskedve az ünneplés hatása alá került. Olyannyira megtetszett neki, hogy ezt követően az uralkodói rezidencián is bevezette. Az akkoriban még vallási okokból fenntartással fogadott fenyőfaállítás rituáléja az ő kezdeményezésére elfogadottá válhatott a katolikus bécsi családok körében is.
A forráskezelés bizonytalansága sajnálatos módon végigkíséri az egyes fejezeteket. Noha többségében remek korfestő szemelvényeket idéz, mindazonáltal így válhat autentikus történeti forrássá Krúdy egyik tárcája. Hasonló hektikusság jellemzi esetenként a szerző szakirodalmi tájékozottságát is. Elmerenghetünk azon, hogy vajon lehet-e úgy írni József nádorról és feleségeiről, hogy a kurrens szakirodalom (az ismeretterjesztő publikációkra is kiterjesztve megállapításunkat) elkerüli a figyelmét? De bánatunkra ugyanerre a megállapításra juthatunk az uralkodócsalád gödöllői séjour-jait bemutató részek esetében is, ahol Varga Kálmán alapkutatásai megkerülhetetlenek lennének, mégsem alapoz rájuk. Sajnálatunkra szintén így határoz Ferenc József budai jelenléteit illetően is, negligálva Somogyi Éva, Gerő András, Csapó Csaba vagy Manhercz Orsolya történészi munkásságát.
Hasonlóan keserű meglepetést okozott a budai palota bemutatásakor Farbaky Péter és Rostás Péter műveinek hiányzó ismerete. Kovács Dóra korszak iránti elkötelezettsége, rajongása ettől függetlenül megkérdőjelezhetetlen, és felvállalt elfogultságából fakadóan nem szűkölködik elragadtatásának kifejezéseként a pozitív jelzők használatától, irodalmiaskodó szövegrészek beiktatásától sem. Ennek ellenére, céljainak ismeretében, felmerül bennünk annak kérdése is, miszerint a városfejlődést, a világvárossá válást speciális nézőpontból – a társadalmi elit oldaláról – bemutatni kívánó munka nélkülözheti-e a 19. századi urbanisztikával foglalkozó alapmunkákat?
(FOTÓ: Simon Gyula/ Fortepan)
Beszámolóinak kedvelt tere a mai 8. kerületben található Mágnás-negyed, de ennek ellenére a vonatkozó szakirodalom már kívül esik látóterén. Hasonló módon járt el több életmódtörténettel foglalkozó (ezen belül az ünnepekre kiemelt figyelemmel tekintő) kutatóval, a tudományos ismeretterjesztés terén is élen járó Fónagy Zoltán, illetve Csorba László kapcsolódó munkásságával. Mindez számos tárgyi tévedéshez, illetve félreérthető magyarázathoz is vezetett. Esetenként homogén egységként kezeli a nagy ívű fejlődést mutató századot (a reformkori történésekből könnyedén átlépve a Ferenc József-i érába), de hasonló egységesítési szemlélet uralkodik a nemesség bemutatásán is, ami szintén hibák sorát hozza magával. Az elsőkötetes szerző fájó magárahagyatottsága mind az értő szerkesztő, illetőleg szaklektor hiányával sajnálatosan érződik nemcsak a szöveg megformáltságán, hanem szembeötlő formai hiányosságain (jegyzetek kuszasága, következetlensége stb.) is.
A sikeres séták kötetbe való átültetése ugyan nem volt zökkenőmentes, mindazonáltal a végeredmény mégis egy szeretnivaló, újra és újra kézbe kívánkozó, képekkel gazdagon illusztrált munka, mely stílusában is a korabeli kiadványok hangulatát idézi. Nem csupán témaválasztásában, de az érdeklődők elé tárt idézetek sokaságából áradó korfestő jelleg is a korszakban divatos albumokra emlékezteti az olvasót. Általa egy mesés fikcióval kevert valóságba, a 19. századi ünnepek havas világába juthatunk, ahol a szerzői szándékai szerint képzeletben újra bejárhatjuk – sok-sok helyhez kötött anekdota kíséretében – Pest-Buda utcáit. Az album remek kísérője a korabeli várost felfedezni kívánóknak, ahogyan az uralkodócsalád iránt könnyebb stílusban érdeklődők számára is jelentős munkaként tekinthetünk rá.
