Margaret Atwood: Macskaszem | Papp Sándor Zsigmond ajánlója
Gyermekkori emlékek, a művészi lét furcsa szégyenével küzdő festőnő és a gyűlölt város, Torontó. Mindez egy életműkiállítás ürügyén. Atwood most messze nem disztópikus világot épít fel, de az érzékenysége ugyanolyan. Finom, lassú, álomszerű hömpölygés a nyolcvanas évekből.
„Az írói lét része, hogy az ember tudja, mikor kell valamit kidobni”, mondja Margaret Atwood valamelyik interjújában. A tételt csak megerősíteni tudom, hiszen jó esetben egy kiváló regény megírása két rosszabb (és emiatt félbehagyott) próbálkozás szigorú kihajításával jár. Nem jó a hangnem, széttartanak a szálak, megvadulnak a szereplők. És ilyenkor már a húzás sem segít. Vannak, akik szerint az igazi írói munka nem is maga a fogalmazás – hiszen azt mindenki tud –, hanem a nem megfelelő oldalak kihúzása, vagy a teljes megsemmisítés. Vagyis a jó és szigorú döntés teszi az írót.
Azért persze örvendjünk is annak, hogy Atwood 1965-ben elkezdett regényét csak a fiókjába süllyesztette el és nem a kukában végezte a félbehagyott kézirat. Vagyis jó döntést hozott, mert a nyolcvanas években visszatérhetett hozzá, és 1988-ban, közvetlenül A szolgálólány meséje után meg is jelenhetett. Arról, hogy milyen formában lehetett a kanadai írónő a hatvanas években, vagyis a pályája elején, leginkább a magyarul szintén idén megjelent első regénye, Az ehető nő tanúskodik.
A Jelenkor kiadó mindent elkövet, hogy ne egyszerzős írónak könyveljük el Atwoodot az HBO sorozatának váratlan sikere nyomán (bár maga a szerző is igyekszik meglovagolni mindezt, hiszen tavaly megjelentette a folytatást is, Testamentumok címmel). A polcra ugyanis a már említett regények mellé feltehettük a MaddAddam-trilógiát is (a Kossuth kiadó is hozzátette ehhez még egy további regényét Boszorkánymagzat címmel), ugyanakkor a Macskaszem borítóján sem győzi hangsúlyozni, hogy A szolgálólány meséjének új regényét veszi kézbe az olvasó. A kör tehát bezárul.
Én most mégis arra biztatnám az olvasót, hogy a Macskaszemmel törje meg a Gileád Köztársaság varázsát, és lépjen beljebb az Atwood-univerzumba. A regény főszereplője, Elaine Risley festőnő, aki gyermekkorának fontos helyszínére, Torontóba tér vissza egy retrospektív kiállítás ürügyén. A tárlatot egy alternatív galéria rendezi, és nem az Ontariói Művészeti Galéria, mert „ők elfogultak a halott külföldi férfiak iránt”. Ám ez a kis felvillanás is jelzi, hogy bár Risley neves művész, nincs a legjobbak között, a megítélése ellentmondásos. Ő maga is ambivalensen viszonyul a saját művészi mivoltához. Az útlevelében is a festő szerepel foglalkozásként, „pillanatnyi merészségemben írtam oda, mivel a másik lehetőség a háztartásbeli lett volna. Valószerűtlen, hogy ez lett belőlem – vannak napok, amikor még most is szégyellem magam miatta.
Tiszteletre méltó emberből nem lesz festő: csak a fellengzős, magamutogató, színpadias alakokból.”
Risley útkeresésében – hogyan próbál nőként érvényesülni egy olyan területen, ahol „a halott külföldi férfiak” presztízse a mérvadó –, a saját életművéhez és a művészi létéhez való viszonyulásában, én naiv olvasóként Atwood töprengéseit olvastam bele. Legalábbis számomra így vált érdekesebbé Risley kissé elnyűtt, ám még mindig energikus alakja. (Persze tudom, hogy Atwood mindig lebeszélte a kritikusait a szoros olvasásról, arról, hogy önéletrajzi elemeket véljenek felfedezni a regényben.)
A Macskaszemnek ugyanakkor csupán az egyik szála a gyűlölt városba való visszatérése. Pedig Torontó egyre hívogatóbb, világszínvonalú várossá vált időközben, „állítólag ez itt most New York, szemét és rablótámadások nélkül”, ám a festőnő érzéseit nem képes felülírni. (Természetesen később kiderül a gyűlölet oka is). A másik szál viszont az emlékeké. A kislánykori barangolásoké, nomád életmódé a második világháború alatt, amelynek hangjai és hatásai Kanadáig is elérnek. Majd a letelepedés Torontóban, amely végre elhozza az addig oly hiányzó barátnőt, Cordeliát. Úgy vélem, a regénynek ez a része keletkezhetett a hatvanas években, mert a hangvétele, Stephen és Elaine, a két testvér viszonyának leírása kicsit elüt a másik szál élvezetes szplínjétől (a fordítás Csonka Ágnes munkáját dicséri).
A feltáruló örömteli és fájó emlékek között bolyong hát a főhősünk, aki korábbi férjének lakásában rendezkedik be erre a pár napra, s ez kiváló apropót ad arra, hogy korábbi szerelmeire is vessen egy retrospektív pillantást.
„A Macskaszem nem csupán az emlékezetről szól, és nem is egyetlen élet krónikája. Ez a képek lázálomszerű, szívszaggató, sűrű és evilági regénye”, írta róla a The New York Times. Ezzel a művével, miként A szolgálólány meséjével is bekerült a Booker-díj döntősei közé; 2000-ben aztán meg is kapta A vak bérgyilkosért. (Csak itt zárójelben jegyzem meg, hogy a gileádi történet után Atwoodot megpróbálták a sci-fi szerzők skatulyájába begyömöszölni. Nem sikerült. Jogosan. Nekünk ma már messze nem tűnik annyira disztópiának, mint születése idején.)
Akkoriban még csak az angolszász nyelvterületen tudták, hogy Atwood kivételes szerző (még ha az életmű kissé hullámzó is), ma már, hála az utóbbi éveknek, a magyar olvasó is behozhatja a lemaradását. Az októberi világirodalmi listánk harmadik helye is jelzi: megéri elmerülni benne.
MARGARET ATWOOD legutóbbi művei: Az ehető nő; Testamentumok; MaddAddam
