Giovanni Catelli: Camus halála | Miklós Gábor kritikája
Az olasz író feltételezése szerint Albert Camus, a Nobel-díjas francia író és baloldali intellektuel, a 20. század egyik értelmiségi bálványa a szovjet titkosszolgálat által konstruált autóbalesetben halt meg 1960 januárjában. Ám hiába ered a lehetséges nyomok után, sorolja fel a korábbi merényletekben elhunytak neveit, illetve elemzi az 1956 utáni magyar értelmiségi ellenállás és a nyugati szolidaritás kérdését, a lelkesedése képtelen leplezni, hogy túl kevés a tézist alátámasztó tény.
Kedvezményesen a TERASZ5 kuponkóddal a jokonyvek.hu-n
Camus-nek meg kell halnia! Ez a könyv eredeti olasz címe, míg a magyar verziónak csupán a visszafogott Camus halála szerepel a borítóján. Nem akarom megfejteni a kiadó szándékait, biztosan tudják, miért változtatták meg a Giovanni Catelli által adott eredeti címet. Az olasz szerzőről a fülszövegben az áll, hogy író, költő és ráadásul újságíró is, akinek számos kelet-európai kapcsolata van. A könyvecske erre a kapcsolatrendszerre épül, a szerző elvileg kémregénnyel, sőt krimivel rukkolna elő, vagy legalábbis annak a vázlatával. Fantasztikusan jó a sztori, írom itt cinikusan, és elképzelem, micsoda film, esetleg Netflix-sorozat készülhetne ebből az ötletből. Camust nálam Tom Hanks játszaná, ő van mostanában ilyen szerepekre kalibrálva…
De térjünk vissza a könyvre, hiszen a recenzens nem írhat valamely általa elképzelt, le sem forgatott filmről kritikát, csupán arról, ami megjelent. (Sokan írnak persze ilyesmit, de az azért van, mert megelégednek a fülszöveg, vagy a kiadói ismertetés elolvasásával, és azt prezentálják, mint recenziót.) Tehát röviden: Catelli beszámol arról, hogy elolvasta Jan Zábrana cseh költő, író és műfordító halála után sok évvel kiadott naplóját. A könyvben talált egy bekezdést, amelyben egy meg nem nevezett, ám annál jólértesültebb férfi elmondja a naplóírónak, hogy Camust a szovjetek ölették meg a Párizsba vezető országúton egy konstruált autóbalesetben. Az ok: a Nobel-díjas író elkeseredetten támadta a szovjet vezetést az ’56-os szabadságharc véres eltiprása, majd Nagy Imre és társai kivégzése miatt.
Camus-nek tehát meg kellett halnia, mivel erre – áll a naplóban – maga Dmitrij Sepilov külügyminiszter adott parancsot. A könyv további fejezeteiben szerzőnk számos gyanús elemre bukkan. Nyomozást kezd Csehországban, meg akarja tudni, ki lehetett Zábrana titokzatos forrása. Ezzel párhuzamosan feldolgozza Camus Magyarországgal kapcsolatos politikai publicisztikáit, majd ezeket bőségesen idézi, sőt, kitér egy másik (a szovjetek számára) provokatív elemre a francia író és Borisz Paszternak orosz-szovjet szerző kapcsolatára.
A Közöny szerzője csodálta Paszternak művészetét. Az orosz író egy évvel a francia után, 1958-ban megkapta az irodalmi Nobel-díjat, de emiatt elképesztő kampány indult ellene a hazájában. Paszternak végül kénytelen volt visszautasítani az elismerést, mert kitoloncolással fenyegették. Zsivago doktor című regénye csak külföldön jelenhetett meg, magyarul is csak 1988-ban.
A könyv bőségesen taglalja az 1956 utáni magyar értelmiségi ellenállás és azzal való nyugati szolidaritás kérdését, különösen Albert Camus fellépését. Catelli nyilván nem értesült arról, hogy neves magyar írók népes csoportja békemenetként a Kádár-rezsim mellett foglalt állást ebben az időben. A magyar olvasó számára – ha e kor tanulmányozásának elkötelezettje – lélekemelő, hogy a világ egyik legismertebb nyugati írója, véleményformáló filozófusa ennyire elkötelezte magát a magyar ügy mellett.
Az olasz szerző tehát útnak ered, és tanukat keres a rendszerváltás utáni Prágában. Több emberrel is találkozik, ezek kellőképpen titokzatosak, sőt, félelmet keltők is, ahogy ezt a titkosszolgálati, különösen szovjet kapcsolatokkal bíró férfiaktól el is várhatjuk. De sem megerősítést, sem cáfolatot nem kap szerzőnk, csupán egy utalást arra, hogy a merényletet akár végre is hajthatták volna, de akkor azt biztosan a helyiek jóváhagyásával tették.
Catelli prekoncepcióját megerősítendő bőségesen taglalja azokat a gyilkos merényleteket, amelyeket a szovjet NKVD, MGB és KGB végrehajtott ezen betűszavak működésének évtizedei alatt, Camus halála előtt és után. Van a felsorolásban olyan merénylet, amelyet a szovjetek valamelyik csatlósa hajtott végre, például a bolgárok. Ezek a leírások akár meg is győzhetnének, ha… Ha nem lenne egyértelmű, hogy Catelli csupa olyan meggyilkolt személyt sorol fel, akik kiugrottak a szovjet titkosszolgálatból, tehát a szervezet számára veszélyes árulóknak számítottak. Mások politikai ellenfelekből, háborús náci kollaboránsokból váltak a nyugati konkurencia kollaboránsaivá, mint az ukrán nacionalista, Sztyepan Bandera, vagy a kelet-európai csatlósországokból lelépő értelmiségiek, akik nyugati rádiókon keresztül bosszantották a zsarnokságokat. Szóval nincs a felsorolásban egyetlen olyan jelentős intellektuel, politikailag jegyzett személyiség, író, költő, publicista, különösen nincs egy Camus-höz mérhető alak. Ettől még lehetett ilyen szándék a KGB és a Politbüró mahorkától bűzlő irodáiban, csak épp erről e könyvben nincs semmi leírva.
Ráadásul Catellit valaki nagyon átverhette azzal, hogy az egész lehetséges/elképzelt merénylet mögé Sepilovot állította. Éppen Sepilovot!
A politikus 1956–1957-ben külügyminiszter volt, és valóban pár nemzetközi színtéren ő képviselte a Szovjetuniót, de már 1957 elején kirepült a szovjet vezetésből, három évvel később a pártból is kizárták. 1957 elején épp a magyaroroszági forradalmi események miatt Nyikita Hruscsov szovjet pártvezető ellen összeesküvésbe kezdtek a régi sztálini gárda vezető tagjai. Az ismert nevek: Molotov, Malenkov, Kaganovics. Hruscsovnak azonban elege volt a fiatal, mindössze 52 éves Sepilovból, aki ugyan nem is tudott Malenkovék ügyeiről, de az első titkár kihasználta az alkalmat, és őt is a „pártellenes csoporthoz” sorolta. Igaz, némileg elválasztva őt a terror veteránjaitól, úgy beszélt róla, hogy „hozzájuk csatlakozott Sepilov”.
A külügyminiszter – tekintettel tudományos hátterére – Moszkvából a távoli Frunzéba (ma Biskek) került, hogy ott a kirgiz tudományos akadémia közgazdasági intézetét igazgassa. De gyorsan lefokozták igazgatóhelyettessé, míg a következő pártkongresszuson innen is elmozdították, levéltáros lett belőle. Végül is olcsón megúszta, hiszen agyon is lőhették volna.
A szegény Sepilov, akiről valaha úgy vélték, hogy akár az SZKP első titkári posztjára is kerülhet, soha nem keveredett ki a „nem-személy” státuszból, pedig túlélte Hruscsovot, az utána következő vezetőket, és tanúja lehetett Gorbacsov tündöklésének és bukásának. Jelcin volt Oroszország vezetője, amikor 90 évesen meghalt. Szóval ez a férfiú nem adhatott parancsot, és ha adott is volna, nem hajtják végre, mert miért is?
Sepilov neve a szovjet nép ajkán sokáig fennmaradt. Ha két orosz, ukrán, kazah stb. férfi úgy határozott, hogy berúg, és ehhez egy félliteres vodkát vásárolt, gyakran kerestek a vállalkozáshoz egy harmadikat is. Ennek a személynek a neve a köznyelvben „sepilov” volt. Mert csatlakozott a vállalkozókhoz. Azt gyanítom, hogy Catelli félrehallott egy nevet. Camus halála előtt és idején Alekszandr Selepin volt a KGB főnöke. Neki volt elég hatalma ahhoz, hogy elindítsa a gyilkos gépezetet, de feltehetően ő sem tette.
A balesetnek álcázott gyilkosságnak ugyanis nincs elrettentő, megfélemlítő hatása, mint egy Trockij, Bandera, Kosztov vagy mások megölésének.
Catelli megpróbál bevinni a narratívába egy közvetett vádat is, miszerint a francia hatóságok tudtak a tervről, és szemet hunytak a szovjet gyilkosság felett. Ekkoriban De Gaulle volt Franciaország elnöke, tehát őt vádolja a szerző. Szerintem alaptalanul.
A hajdani birodalmat ma természetesen nyugodtan vádolhatja bárki ördögi tettekkel, de attól tartok, hogy kevés író képes olyan nagyívű gonoszságokat kigondolni, mint amilyenek ott a valóságban megtörténtek. Catelli könyvében érdekesek a vendégszövegek, főleg Albert Camus magyarul már megjelent politikai publicisztikája. Számomra újdonságnak számított a francia író és Paszternak levelezése, nem tudtam erről az elemről. Az olasz szerző nagy együttérzéssel ír fő forrásáról, Jan Zábranáról. Mivel nem ismerte a cseh költőt, műfordítót, felfűtött hangú szövegei így másodkézből való információknak számítanak. Ugyanakkor elég jól érzékelteti az 1968 utáni csehszlovákiai szellemi és politikai terrort, amely peremlétre szorította a másként gondolkozókat, még azokat is – akár Zábrana – , akik nem demonstráltak.
A történelemnek számos olvasata lehetséges. Camust megölethette a KGB is. Vagy valaki más. A könyvben olvasottak szerint a francia író életére leginkább számos elhagyott szerelme, felszarvazott férjek jelentettek veszélyt. A rejtélyből írhatott volna izgalmas fikciót, történelmi regényt is. A Mátyus Norbert fordításában megjelent könyv non fiction-nek állítja magát, történelmi riportnak, oknyomozó publicisztikának. Ez nem jött össze. A koncepcióhoz kevés a tény, a szerző rossz írói utat választott, izgatott, patetikus stílusa pedig inkább eltereli a figyelmet, semmint fellelkesít.
