Hajnáczky Tamás: Bura Károly cigányprímás | Falusi Dóra ajánlója
Több évig tartó kutatómunka eredményeiről számol be Hajnáczky Tamás kismonográfiája. A cigányzenész, mint foglalkozás, csak a 18. században terjedt el és vált népszerűvé, és ebben nem kis szerepe volt két legendás roma muzsikusnak: Barna Mihálynak és Czinka Pannának. A szájhagyomány szerint utóbbi leszármazottja az 1881-ben született Bura Károly is, akinek élettörténetét, valamint a magyar nóta és a cigány kulturális és zenei élet sikereit és viszontagságait tárja fel a könyv.
Ahogy az Előszóban írja Hajnáczky Tamás, a könyv nem csupán emléket állít Bura Károly cigányprímásnak, hanem lehetőséget is ad arra, hogy „a feledés homálya helyett a közéleti vagy tudományos diskurzusba visszatérhet, témájává válhat”. Valóban méltatlanul kevés magyar cigánymuzsikus nevét ismerjük, pedig volt idő, amikor munkásságuk a zenei kultúránk meghatározó elemét alkotta. Olyannyira, hogy 1859-ben még Liszt Ferenc is könyvet írt róluk, igaz, franciául. A művet utólag sok kritika érte, és nem csak a roma zenészek részéről. Sajnos, azóta sem lett magától értetődő a köztudatban, hogy miért is olyan fontos nekünk, magyaroknak a cigányzene – ez az igazi hungarikum.
A cigány Bura család híres volt büszke magyarságtudatáról. Már apja, Bura József is zenész és nótaszerző volt, aki dalt írt és küldött még az Osztrák–Magyar Monarchia trónörökösének, Ferenc Ferdinándnak is. Az Udvarmesteri Hivataltól azonban csak az átvételről szóló német visszaigazolást kapta válaszul. „Magyar embernek, magyar ajándékra, magyar muzsikára miért válaszol a magyar trónörökös németül” – sérelmezte a zenész apa. Mindenesetre fia sem adta alább, 1902-ben ő is elküldte a saját szerzeményét a trónörökösnek. Ő már köszönőlevelet, valamint monogrammal és a császári koronával díszített arany kézelőgombot kapott viszonzásul. Kifogásolni valója azonban neki is akadt: jobb szerette volna, ha a magyar koronáról mintázták volna a gombokat.
Az, hogy az ő küldeményét válaszra méltatták, nem volt véletlen: Bura Károly addigra már híres muzsikus volt Nagyváradon és Budapesten egyaránt. Amikor pedig 1911-ben feleségül vette Radics Béla (még egy méltatlanul elfelejtett muzsikus) cigányprímás lányát, beházasodott a kor legmeghatározóbb magyar cigányzenész dinasztiájába. Amellett, hogy kiváló nótaszerzők és muzsikusok voltak, kulturálisan is összefogták a magyar cigány társadalom zenészeit. Bura Karcsi még a Nagy Háború alatt is zenekart szervezett a besorozott cigányzenészekből. Népszerűsége a húszas években is töretlen volt: immár a legelőkelőbb pesti éttermekbe hívták játszani, sőt még a müncheni magyar bálon is – rádióhullámon keresztül – az ő muzsikájára ropták a vendégek.
Közben apósa megalapította a Magyar Cigányzenészek Lapját és létrehozta a Magyar Cigányzenészek Országos Egyesületét (MCOE), amelynek elnöke Bura Károly lett. Miközben határozottan képviselte nemzetiségi érdekeiket, hadat üzent az egyre inkább térhódító „dzsesszmuzsikának”, amely – úgy vélte – méltánytalan gazdasági helyzetbe taszította a cigányzenét. Megmaradásukat a képzésük megszervezésében látta, ezért 1929-ben megalapította a Bihari János Zeneiskolát gyermek és felnőtt cigányzenészek számára.
Eleinte csak azért emelt szót a dzsessz ellen, mert azt jobban megfizették a divatos éttermekben, ám Trianon után a cigányzene az irredenta ideológia egyik szimbólumává vált, és akkor már a magyar nóta védelmezőjeként lépett fel az idegen, nemzetellenes zenei áramlatokkal szemben. Bura Károly revizionistaként igen magas állami kapcsolatokat is kiépített, és igyekezett a cigányság érdekeit képviselni mind szociális, mind gazdasági, mind művészi értelemben. „Csak a képzett cigánymuzsikus tudja visszaszerezni mindazt, amit a divatos zeneáramlatok tőlünk elvettek, és csak ez a cigánymuzsika tudja visszavarázsolni majd a magyar dal és a magyar nóta új reneszánszát” – írta 1929-ben a Magyar Cigányzenészek Lapjába.
Hajnáczky korabeli sajtóanyagokból, interjúkból és cikkekből idézve ad komplex képet a cigányzenészek századeleji társadalmi státuszáról, a magyar közéletben elfoglalt helyéről, nemzettudatuk érvényesítési lehetőségeiről. A szerző helyesen állapítja meg: nem igaz az az általánosan elterjedt tévhit, miszerint a magyarországi cigányság ezekben az évtizedekben csak sodródott a történelemmel. Valójában egy nagyon is „cselekvő, az önszerveződésre képes, az ügyéért kiálló és tenni akaró” cigányság képe rajzolódik ki a könyvből.
Megmutatkozott ez többek között az 1930-ban megrendezett Magyar Nótaünnepen is, ahol – busás jegyár mellett is telt házzal – ezer cigányzenész díszfelvonulását csodálhatták meg az FTC stadionban. A hatalmas siker és számtalan gratuláció közepette még alig ültek el az országos egyesületen belül a rendezvénnyel kapcsolatos elszámolási viták, már fújni kezdett a második világháború előszele: a cigányzenészeknek meghatározták, hogy milyen zenét húzhatnak, műsoraikat pedig ellenőrizték. A korlátozások és egyéb anyagi kérdések miatt Bura még a Magyar Rádióval szemben is fellépett, egészségét azonban megviselte a sok stressz. A legnagyobb borzalmakat már nem érte meg, 1934-ben váratlanul elhunyt. Imádott felesége mellé temették, sírjára pedig végakarata szerint ezt írták rá: „Annuska, itt vagyok én is.”
