N. Pál – Novák: A magyar sport története | Daniss Győző kritikája
Mitől jó egy sportkönyv? Ha minél több sportágat, vagy ha épp csak azokat mutatja be, amelyeknek a legtöbb sikerünket köszönhetjük? Főleg akkor fontos szempontok ezek, ha a szerzők a magyar sport történetét szeretnék megírni. Hiányosságai ellenére a kötet nem csak a legfontosabb edzőket, de a legnagyobb sportolóinkat, illetve a köztudatban kevésbé meggyökerező sikereket is bemutatja.
A szerzők a címben ígértek ellenére nem írták meg a magyar sport történetét. Nem írták meg, hiszen a kötetben nem esik szó a reformkor előtti évszázadokról. Arról, hogy már a 13. századból van írásos emlékünk futóversenyről, hogy Károly Róbert udvarában ismerték a sakkot, hogy a nagyobb várak udvarán e célra kialakított területen lovagi tornákat vívtak, a 16. század elejétől léteztek polgári lövészegyletek, és hogy Comeniusnak a 17. század derekáról való Orbis Pictusában már iskolai testnevelésről is beszámolt. Vagy hogy a legszélesebb körökben műveltek olyan testgyakorlási formákat, mint a bigézés, a „majdnem-baseball” méta, főképp kocsmákban a kuglizás, a pünkösdikirály-választásokon a lóverseny, a városokban a biliárd.
És hiányzik a könyvből – a teljesség igénye nélkül sorolva – a rögbi, a fallabda, a frissen „feltalált” teqball, a magyar világbajnoki aranyakkal ékes teke vagy a női súlyemelés. Legfájóbban pedig a parasport egésze (sportolóink a maguk versenyszámaiban ez idáig nem kevesebb, mint 145 érmet, köztük 32 aranyat szereztek a paralimpiákon). És még említés sem esik – hogy csak két példát említsünk – olyan kézilabdázó zsenikről, mint Görbicz Anita vagy Nagy László. Ennek ellenére…
A kötet szűkös terjedelmét tekintve túlzottnak érződik a sportot a politikával, ideológiával összekötő mozzanatok indokolt-indokolatlan említéseinek hosszúsága. Kádár János neve tizenháromszor olvasható a könyvben, az övénél többször csak Puskásé, az ökölvívó Pappé és a labdarúgó aranycsapat szövetségi kapitányáé, Sebes Gusztávé. Kétséges az is, hogy a sportot – amint ezt a szerzők az Utóhangban sugallják – „Isten ajándékának” kell-e tekintenünk. És ennek ellenére…
A futballnak szentelt, a többi sportág összességét már-már agyonnyomó szövegmennyiség miatt is okkal berzenkedhetnek a sportkedvelők. Tudjuk és elismerjük a rúgott labda szerelmeseinek még ma sem elhanyagolható számát, ugyanakkor arra is gondolunk, hogy megnőtt a kézzel bűvölt labdák egy-két sportága és néhány „labdátlan” sportág iránti érdeklődés. A berzenkedők kérdése a másik oldalról: rendben, hogy ennyi oldal jutott a futballra, de miért nem jutott több a többire? És bosszantó egy másik aránytalanság is: a vitán felül csodálatos Kovács–Janics kajakpáros közös fotója a címoldalon kívül háromszor is megjelenik a belső oldalakon, miközben a nem kevésbé csodálatos Polgár lányokról egyetlen egy sem került be. Ám ennek ellenére…
És mindezek ellenére! Kár lenne nem kézbe venni a kötetet. Ami a szerzők szerint mintegy a folytatása Siklóssy László szűk évszázada megjelent, a megelőző „sportévezredet” bemutató háromkötetes munkájának. Ezt tudva érdemes elolvasni-végigolvasni e mostani kötetet.
Képet ad például a magyar olimpiai mozgalom kezdeteiről, s vele – ha rövidebben is – a 19. század záró negyedének-ötödének magyarországi sportéletéről.
És érdemes azért is, mert igyekszik következetesen végigkövetni sportolóink sikereit a világversenyeken, elsősorban a nyári olimpiákon, valamelyest pedig a hazai versenyszínhelyeken is. Az idősebb nemzedékek sportkedvelőinek szívét-lelkét melengetheti egy-egy olyan sportolónak – Egerszegi Krisztinának, Wichmann Tamásnak, Erdei Zsoltnak, Hosszú Katinkának, Kammerer Zoltánnak – akár csak az említése is, akinek versenyeit élőben vagy televízióban nézték végig, és akiért szurkolhattak.
És mindegyikünket emlékeztetik olyan régebbi nagyságokra, mint Bauer Rudolf, Halasy Olivér, Elek Ilona, Kubala László, Takács Károly, Iharos Sándor, Greminger János. Nem feledkeznek meg a szerzők – dicséretükre szól – az edzők klasszikusairól sem: Ádler Zsigmondról, Iglói Mihályról, Széchy Tamásról, Kemény Dénesről. És írnak sportolóink, edzőink külföldi pályafutásáról is. Közben elmondanak olyan fontos vagy csupán érdekes mozzanatokat, amelyekről keveset tudunk, vagy amelyekről egymást kizáró legendák terjedtek.
Tisztázzák például, hogy Hajós Alfréd az első újkori olimpián nem a 100 és az 1200 méteres gyorsúszást nyerte meg, hanem a 100 és az 1200 méteres úszást – lévén, hogy akkoriban nem választották szét a különféle úszásnemeket. De hogy milyen stílusban, milyen kéz- és lábmunkával szelte bajnokunk a habokat, az máig talány.
Egy „csemegemondatból” az derül ki, hogy Keresztes Lajost, a könnyűsúlyú birkózás 1928-as kötöttfogású bajnokát az amerikai Metro-Goldwyn-Mayer filmcég felkérte Tarzan című sorozatának címszerepére.
Keresztes nem élt az ajánlattal, így végül a Szabadkáról elszármazott, és szintén olimpiai bajnok úszó, Johnny Weissmuller lett a filmvásznon az őserdők ura. Egy szomorú „helyreigazítást” is olvashatunk a kötetben: a különféle legendákkal szemben a kétszeres csapat¬-aranyérmes vívó, Petschauer Attila keserves ukrajnai munkaszolgálat közbeni halálát nem – legalább is nem közvetlenül – a „keret” sokszor megtapasztalhatott szadizmusa, hanem tífuszfertőzés okozta 1943 januárjában.
Nem hiányoznak a kötetből az állhatatosságot, a győzni akarást, a kemény munka értelmét megéneklő – mindőnknek példával szolgálható – történetek: a kalapácsvető Zsivótzky Gyula két előző olimpián szerzett „kudarcezüstje” után sem hagyta abba, és 1968-ban övé lett az aranyérem. Ugyanígy nyerte két ezüst után a legcsillogóbb medált 1972-ben a súlyemelő Földi Imre. És rajtuk is túltett a birkózó Polyák Imre: csak három ezüst után léphetett a tokiói dobogó legfelső fokára.
A futball említett eltúlzott terjedelemarányának tagadhatatlanul van haszna is: a szerzők a társsportágakénál alaposabban mutathatják be a szívüknek nyilvánvalóan legkedvesebb tárgyat. Teszik ezt a tőlük elvárható legszigorúbb objektivitással. Okkal örvendeznek a hajdani sikereken, és nem tagadják a mai gondokat, a kedvenc játék hazai mélyrepülésének tényeit. A kötetben benne rejlik – ha csak a vonatkozó oldalakat olvassuk – egy majdnem teljes áttekintést kínáló labdarúgás-történeti zsebkönyvecske.
A könyv jeles értéke a sportmúltunk és részben jelenünk legkiválóbb személyiségeit bemutató másfél tucatnyi portré (bár az elmúlt negyedszázad sakk-királynője, Polgár Judit vagy a hat olimpián tíz érmet szerző Gerevich Aladár részletes bemutatása bizony hiányzik a sorból).
A szerzők szövegét fontos táblázatok egészítik ki. Ezekből kiderül, hogy a nyári olimpiákon nyert aranyérmeink száma 175, s már van elsőségünk a téli játékokon is. A sportágak olimpiai eredményességi listájának dobogósai: vívás – 37, úszás – 28, kajak-kenu – 25 arany. A legtöbb, összesen hét aranyérmet Gerevich Aladár mondhatta magáénak, eggyel-eggyel kevesebbet szerzett kardvívó aranycsapatunk „belső hármasának” másik két tagja, Kovács Pál és Kárpáti Rudolf, és öttel-öttel büszkélkedhet a tornász Keleti Ágnes, az úszó Egerszegi Krisztina, valamint a kajakozó Kozák Danuta.
A magyar sport történetének e „második félidejét” bemutató kötetben bemutatott sportértékek (és: emberi értékek!) büszkeséggel tölthetnek el bennünket. Csak hát elszomorítóan igaz a legutolsó, az 1989 utáni évekkel foglalkozó fejezet címe: Zsugorodó pályán. De talán reménykedhetünk – ezt sugallja végszavában a szerzőpáros –, és egy évtizedek múlva megjelenendő sporthistóriát nem e mostaniéhoz hasonló zárófejezetcímmel kell majd útjára bocsátani.
