Arz Artúr: Harc és összeomlás | Pető Iván kritikája
A könyv címlapjáról a szerző, egy kitüntetésekkel gazdagon dekorált egyenruhás ember joviális arca néz az olvasóra. Pusztán az arcvonások alapján talán tűzoltó- vagy postatisztre tippelnénk, és nem az az Osztrák–Magyar Monarchia utolsó éveinek vezérkari főnökére. Pedig Arz Artúr ízig-vérig hivatásos katona, vezérlő tábornok volt, aki számára a hadsereg önmagáért való, a fegyveres harcban mutatott helytállás pedig mindenek feletti érték. És ettől a katonás romantikától még az első világháború embertelen veszteségei sem tudták eltéríteni.
Mi sem jellemzőbb a szerzőre, mint az, hogy több mint tíz évvel a háború befejezése után írt könyvében, tehát az áldozatok számának és a háború következményeinek ismeretében is azt mondja: a Monarchia „régi, dicsőséges hadserege […] négyévi csodálatra méltó küzdelem után, miután a kettős Monarchia széthullott, és kötelékei elszakadtak”, villámtól sújtva omlott össze. Máshol direktebben is kimondja: ha nincs a hátország szétesése, a győzelemre talán már nem is, de a katonai kitartásra lett volna még erő. Ahogy a kötet előszavában Balla Tibor ezredes fogalmaz: a haderő nem volt hibás a háború elvesztéséért. Ezek szerint amíg létezik élő, hadra fogható katona, katonai egység, addig a haderő akárhány döntő csatát veszít, akármennyire képtelen már a harci feladatai megvalósítására, akárhogy felemészti is az ország tartalékait, ró elviselhetetlen terheket a hátországra, nem hibás a háború elvesztéséért. Ez a szemlélet vehető ki Arz művéből, és persze ismerhető máshonnan is.
A szerző Arthur Arz von Straussenburg néven, Nagyszebenben, szász nemesi családban született 1857-ben. Nevét 1903-tól használta magyar formában, ma úgy mondanánk, a magyar politikai nemzethez tartozónak tekintette magát, de magyarul csak szerényen tudott. A Monarchia azon kevés tábornokának egyike volt, aki a középiskoláig bezárólag civil intézményekben tanult. Könyvbeli életrajzírója, Balla Tibor szerint gyermekkora óta kacérkodott a katonai pályával, de csak 20-21 évesen döntötte el, hogy hivatásos katona lesz. Ha nincs a háború – olvasható az említett életrajzban –, marad kényelmes vezérkari beosztásában, a garnizoni életben, sematikus gyakorlatokon edződve, és mondjuk hadtestparancsnokként, gyalogsági tábornokként megy nyugdíjba. A háború viszont Arz Artúr számára, mint kezdetben a hivatásos katonák jelentős része számára is, megfelelő alkalmat és lehetőséget nyújtott pályájának, karrierjének kiteljesítésére.
Ez nem azt jelenti, hogy az előmeneteli lehetőség alapján ítélte meg a világháborút, hiszen könyve tanúsítja, azonosult a hivatalos szövegekkel, a Monarchia jogos önvédelmi harcaként beszél a küzdelemről, ahol a magyarok a tengerhez vezető útjukat védték a szerbektől, hazájukat Oroszországtól, egyben pedig kiváltságos helyzetüket a Monarchia többi nemzetével szemben. Érdekes, hogy ez utóbbi tényezőt később sem kapcsolja össze a nemzeti mozgalmak háború alatti megerősödésével, a Monarchia szétesésével, az ilyesmit az ellenséges propaganda következményének tartja.
Viszont amikor a háború okait és a háborús felelősséget röviden taglalja, a maga módján jelzi azt, amit egy mai elemzés az európai vezető politikusok alvajárásának nevez, másként pedig elképesztően felelőtlen szűklátókörűségről beszélhetünk.
Szerinte Európában olyan feszültség alakult ki, ahol a háború „a megoldást követelő helyzetnek volt természetes következménye”, amelyért a felelősséget nem lehet egyetlen személyre hárítani.
Ugyanakkor a mai olvasó számára rajongónak tetsző szavakkal beszél Ferenc Józsefről, békefejedelemnek nevezve őt, aki Európa legbékeszeretőbb uralkodójaként soha hódító szándékot nem táplált. IV. Károlyról is csak szépet és jót mond, de a Habsburg-ház katonai posztokat betöltő többi tagja méltatásának is oldalakat szentel.
Arz az első világháború egyik legismertebb és legsikeresebb osztrák–magyar hadvezére lett. Első jelentős győzelmét 1914 végén, a limanovói csatában aratta, majd élete legnagyobb katonai sikerét 1915-ben, a gorlicei áttörésben érte el. Mivel rövid időre szülővárosa is megszállás alá került, érzelmileg közvetlenül is érintette a Magyarország elleni 1916-os román támadás, ennek felszámolása is a sikerei közé tartozott. Az olasz fronton is ért el katonai eredményeket, nevéhez kötődik a caporettói áttörés 1917-ben. Az első nagy kudarca 1916 közepén, az úgynevezett Bruszilov-offenzívában elszenvedett súlyos veresége volt, az 1918-as piavei kudarc után háromszor is felajánlotta lemondását vezérkari főnöki posztjáról, de az uralkodó ezeket nem fogadta el.
IV. Károly 1917. március 1-jén nevezte ki a Monarchia fegyveres erőinek vezérkari főnökévé. Érdemeiért ugyanebben az évben bárói címet kapott. 1918 februárjában ér el pályafutásának csúcsára, vezérezredessé léptetik elő. Kitüntetéseit itt nem érdemes sorolni. Ugyanakkor a nevéhez kötődik a Monarchia katonai összeomlása, a padovai fegyverszünet megkötése is. Aligha vitatható Balla Tibor Előszóban adott értékelése, miszerint minden katonai erényével, kiváló szervezőkészségével együtt, Arz Artúr stratégiai képessége jóval szerényebb volt Franz Conradénál, vezérkari főnök elődjéénél, nem tudott teljesen megfelelni a beosztásából adódó feladatoknak. Ebben az is szerepet játszott, hogy alig-alig látott túl a hadseregen, a politikában járatlan maradt, vezérkari főnöksége idején sem vonták be a politikai döntésekbe.
A dualista rendszer összeomlása után Arz Artúrt is nyugdíjazták, Bécsben élt, de sem az osztrák, sem a magyar állampolgárságot nem vette fel, így szülővárosa alapján román állampolgárrá vált. Ugyanakkor a Román Királyság 1923-ban megvonta a nyugdíját, a következő két évben csak egykori tiszttársai támogatásából származott jövedelme. Horthy aztán 1925 novemberétől kegydíjként biztosította számára a vezérezredesi nyugdíj 80 százalékát, de egy 1931-es döntéssel kötelezték, hogy havi néhány napot a nyugellátás fejében Budapesten töltsön. 1935. július 1-jén halt meg, Budapesten. Ez év tavaszán, érdekes módon különösebb híradás nélkül újratemették, a Kerepesi temető Hősök parcellájában helyezték végső nyugalomra.
Arz könyve eredetileg 1935-ben, Bécsben és Lipcsében, német nyelven jelent meg. 1942-ben adták ki először magyarul, A központi monarchiák harca és összeomlása címmel. A mostani megjelenésre az eredeti fordítást Ligeti Dávid dolgozta át, aki egyébként 2019-ben a kolozsvári Kriterion Kiadónál egy életrajzi kötetet tett közzé az egykori vezérkari főnökről. Az 1942-es kiadásról a mostani kötet előszavában az olvasható: „az egy emberöltővel korábbi dicsőséges harcok felelevenítése erőt adhatott, kitartásra buzdíthatott a korábban nem tapasztalt borzalmakat hozó újabb világháború során.” Mondjuk így: érdekes interpretáció, hiszen ma nem evidens, hogy a hatalmas emberveszteségek, szenvedések felidézése, minden dicsőnek nevezett helytállással együtt is miként adtak erőt a kitartásra?
Amennyiben az érdeklődő arra számítana, hogy Arz Artúr emlékirata érdemi bepillantást enged a főhős életének alakulásába vagy a katonai vezetés, a háború alatti politika intimebb, más forrásokból kevésbé megismerhető szféráiba, csalódnia kellene. Egyrészt a szerző gyakorlatilag nem ír a magánéletéről, csak Balla Tibor 25 oldalas előszavából tudható erről néhány alapvető tény. Másrészt a korábbi vezérkari főnök katonai ténykedése részletesebb bemutatására egy korábbi, A Nagy Háború történetéhez (Zur Gesichte des Grossen Kriegs 1914–1918) című, Bécsben 1924-ben megjelent, német nyelvű könyvében tért ki. Így ebben a műben inkább csak összefoglalja a háborúról, a világháború alatti katonai pályájáról vallott nézeteit. Néhány oldalt szán a háború előzményeinek, majd A háború című részben, évenként tagolva, néhány katonai eseményről mondja el röviden az interpretációját.
A harmadik, Függelék címet viselő szakasz személyesebb hangon beszél egyebek között a Habsburg-ház háborúban részt vevő tagjairól, a szövetséges császárok viszonyáról, a szerző háborús szerepéről, néhány kiemelkedően fontosnak tartott észrevételéről. Végül helyet kap egy olasz történész vele készített interjúja az 1918-as nyári olaszországi osztrák–magyar támadásról. Az Előszón kívül Arz Artúr életének időrendi áttekintése (az említett Ligeti Dávid munkája), valamint néhány fénykép teszi teljesebbé a kötetet.
Ha valami a szélesebb közönség számára is érdekes ebben a könyvben, az leginkább az a kép, amelyet a hivatásos katona, egy vezénylő tábornok pszichológiájáról kap az olvasó. Félreértés ne essék, a pszichológiai profil csak igen áttételesen bontakozik ki, hiszen Arz Artúr memoárjában töprengésnek, önreflexiónak nyoma sincs. Egy feladatvégrehajtó karaktere rajzolódik ki, aki lényegében akkor is adottnak tekinti a felülről érkező igényeket, ha nem vagy nem teljesen ért egyet velük. Arz számára például vezérkari főnökké válásakor már adottság volt, hogy a központi hatalmak egységes hadvezetése a németek alárendeltjeivé tette a Monarchia katonai vezetését, és ez természetesen a rövid távú katonai feladatokat is döntően meghatározta.
Kritikusan idézi fel például, ami őt közelebbről is érintette, hogy a franciaországi harcot erőltették a könnyebben legyőzhető Olaszországgal szemben álló csapatok erősítése helyett.
Az meg egyenesen megdöbbentő, hogy ez a joviális ábrázatú ember a háború áldozatainak százezreit úgy említi, mint a tevékenység szükségszerű kísérőjelenségét.
Persze, időnként szól a sebesültek kiáltásairól, a hátországiak nélkülözéseiről, de ettől még a veszteségek nagyságrendjét említő szenvtelen mondatok nem kopognak kevésbé brutálisan. Az ellentámadások miatt az offenzíva elakadt Szerbiában, „miután ezeknél a hadműveleteknél 270 000 embert vesztettünk” – írja. Magyarország keleti határainak 1915-ös védelménél a veszteség „800 000 emberre rúgott: a betegségek és harcképtelenséget előidéző fagyások száma meghaladta a véres veszteségeket. Bizonyára az oroszok vesztesége sem volt kisebb” – olvashatjuk máshol az utólag is csodálatra méltónak tartott háborúról.
