Mary Aiken: Cybercsapda | Péli Péter kritikája
A szemünk láttára zajlik a technológia egyre masszívabb összefonódása az emberiséggel, de olyan gyorsuló tempóban, hogy szinte alig lehet követni. Mary Aiken könyve e folyamat néhány pszichológiai vonatkozását igyekszik bemutatni. Ezek a legelkötelezettebb szakértőkön kívül szinte mindenkinek tartogat meglepetéseket.
A techcégek promóciójára oly jellemző optimizmus helyett Mary Aiken tudatosan óvatosabb hangvételt üt meg, amely néhol esetleg eltúlzottnak tűnhet, mert célja, hogy maximálisan felkeltse a figyemünket és tettekre kényszerítsen minket. Embereket, szülőket, törvényhozókat, kormányokat és nemzetközi szervezeteket. Annak érdekében, hogy a minimális szabályozás miatt még erősen vadnyugati hangulatot árasztó internet minél inkább biztonságos keretek közé szoruljon, különösképpen a fiatalok számára. S bár a társadalmi tünetek ismertetése kellően informatív, Aikennek az ebből levont következtetései – diagnózis, prognózis, terápia – már sokkal megosztóbbak.
Ahogy arra a könyv is rámutat, a technológiához kötődő kapcsolatunkat nagyban meghatározza generációs hovatartozásunk. Egy tizen- vagy harminc-, netán ötven-valahány éves átlagembernek is egészen más az internettel való kapcsolata, hiszen radikálisan más cipőben járt a technológia tíz, húsz vagy negyven évvel korábban, amikor a különböző generációk szocializálódtak. Így például relevánsnak tartom megjegyezni, hogy ugyan harminc éve használom az internetet napi szinten, ám mindezt csak húszévesen kezdhettem el. Ellentétben a mai fiatalokkal, akik közül nem is kevesen már a bölcsőben találkoznak az akár zseniképzést garantáló babaprogramokkal. Aiken három fejezetet is szán a gyermekek védelmének, és saját bevallása szerint ez a legfontosabb küldetése.
A fentebb említett, csecsemőknek szánt képernyőn közvetített, okosító videókról vagy szoftverekről mára már kiderült, hogy az ígért hatások közül szinte semmit nem érnek el, sőt egyértelműnek tűnik, hogy valójában lassítják a babák nyelvtanulását például. Aiken szerint ez a jelenlegi konszenzus a gyermekek fejlődését tanulmányozó szakértők szerint. Mivel azonban ismeretterjesztő és nem tudományos munkáról van szó, az idézett és szabadon összefoglalt tanulmányok hiába vannak sokszor jegyzetekkel megtámogatva a könyv végén, szinte értelmezhetetlenek és használhatatlanok a rövidségük miatt és a pontos, részletes idézetek nélkül.
A könyv például nagy meglepetésemre azt állítja – forrásmegjelelölés nélkül –, hogy a japánok valamit igen ügyesen csinálnak, mert ott nincs cyberbullying (csoportos elektronikus vagy online zaklatás), és tőlük kellene tanulnunk ezzel kapcsolatban. Csak hát egy egyszerű böngészés is kiadja, hogy a cyberbullying Japánban is probléma, még ha kisebb mértékben is mint az USA-ban.
Sokszor maga Aiken se érti azon jelenségeket, amelyeket az olvasónak próbál elmagyarázni. Így például a tinédzserek szextelési szokását – talán a kora miatt – teljesen értelmezhetetlennek tartja. A szextelés szexuális tartalmú üzenetek küldése főleg mobiltelefonokon, és a jelenlegi felmérések szerint a mai tinédzserek akár 50 százaléka küldött már magáról készült szexuális tartalmú – nem feltétlenül a nemi szerveket ábrázoló – képet. A cyberpszichológia szakértője ezt sehogysem képes sem megérteni, sem elfogadni mint új szociális normát, és mindenképpen szeretné a fiatalokat ebben az új, széles körben elterjedt szokásuktól eltéríteni. Nemcsak az idősebb generációk állnak érthetetlenül a hasonló jelenségek előtt, a jelenlegi törvények is reménytelenül le vannak maradva, hiszen van olyan hely, ahol az ilyen képek megosztása technikailag gyermekpornográfia terjesztésének minősül.
A Cybercsapda nagy részben hasonlóan új, a technológiához és az internethez kötődő, még kialakulóban lévő társadalmi normák ismertetésének egyvelege.
llyen téma a szinte felfoghatatlan mennyiségű és változatosságú online pornográfia könnyű elérhetősége, és ennek kihatása az emberiség szexualitására hosszú távon.
Csakúgy mint az ismerkedés és udvarlás egyre nagyobb mértékű áttevődése az internetre és applikációkra (Tinder és társai). Aiken ezen jelenségek miatt is aggódik, annak ellenére, hogy az általa is idézett felmérések szerint az online induló kapcsolatok tartósabbak és boldogabbak a személyesen kialakulóknál.
Ennél meggyőzőbb az a probléma, hogy a játékok, szoftverek, applikációk és közösségi médiák tervezői és gyártói egyszerű profitorientáltságból maximálisan ki akarják használni a felhasználók függőségi potenciáját. Termékeiket úgy tervezik meg, hogy minél jobban megfeleljenek az ízlésünknek, és így minél több időt töltsünk el velük. Itt érdemes megemlíteni, hogy ezzel a témával a Társadalmi dilemma című netflixes dokumentumfilm sokkal részletesebben foglalkozott, négy évvel Aiken könyvének első megjelenése után. S ha elfogadjuk a film állításait, hogy a világ különböző országaiban az utóbbi időkben megjelenő radikális politikai polarizáció a közösségi médiák algoritmusainak a következménye, akkor igencsak könnyű egyetérteni Aikennel abban, hogy valamilyen szabályozásra minél előbb szükség lesz. (Ugyanakkor jó eséllyel ennek a konkrét kritikának a megtalálásához is hozzájárult valamilyen algoritmus.)
Az okostelefonok és az internet széleskörű elterjedésével járó pszichológiai tüneteket Aiken legtöbbször meggyőzően tárja elénk, ám következtetései vagy megoldási javaslatai gyakran naivnak tűnnek. A prostitúció vagy az emberkereskedelem problémája például biztosan nem az internet szabályozásától fog megoldódni szerintem.
Hasonlóan a sötét (dark) web is inkább csak kihasználja a létező törvényi szabályozások egyértelmű hiányosságait.
Az ott folyó kereskedelem túlnyomó részét a marihuána – és kisebb mértékben a relatíve ártalmatlan partidrogok – teszik ki, melyek legális keretek közé szorítása sokkal kézenfekvőbb megoldás lenne, amelyre egyre több pozitív példa akad Colorádótól Portugáliáig.
A könyv hetedik fejezete a hipochondria új változatát írja le, a cyberchondriát. Vagyis azt, ahogy a betegségekről elérhető internetes információáradat a fogékony embereket nagyon gyorsan mély kétségbeesésbe kergetheti. Hiszen rendkívül könnyen jutunk el a legbizarrabb (de ugyanakkor lottónyeremény ritkaságú) betegségekhez, néhányan pedig már észlelik is magukon ezen kórok tüneteit. A Cybercsapda ugyanígy gyakran igen furcsa és közel sem általános eseteket ragad ki, hogy elrettentse az olvasót, de remélhetőleg többségünk nem fogékony a bénító ijedelemre. A cyberchondria vélt káros hatásához például jó lenne számszerűleg tudni azt is, hogy hány esetben segíti hozzá a betegeket az internet a helyes diagnózis felállításában.
Összességében a Cybercsapda nagyon helyesen világít rá az internet és a hozzá kapcsolódó technológiák még közel sem elég általánosan elismert árnyoldalaira.
Már azzal a ténnyel sem könnyű szembesülni, hogy az okostelefon átlagos tulajdonosa naponta akár kétszázszor is ellenőrzi a telefonját.
Olyan függőségeket és károkat képes okozni az internet naiv, korlátozás nélküli használata, mint a mára már sokkal jobban értett, és gyerekek számára csak erősen korlátozva elérhető, addikciót okozó szerek – alkohol, nikotin – vagy épp a szerencsejáték.
Az is biztosan új egyesek számára, hogy a Szülői felügyelet nevű digitális szolgáltatások – amelyek arra hivatottak, hogy korlátozzák a nem megfelelő tartalmakhoz való hozzáférést – csak hamis biztonságot képesek garantálni.
A felmérések szerint ugyanis 14 éves korukra a fiatalok többsége már gond nélkül megtalálja a korlátozások könnyen elérhető kijátszását.
Az új technológiák már velünk vannak és feltartóztathatatlanul terjednek. A Cybercsapda példáiból egyértelmű, hogy e változásokban komoly lehetőség rejlik, hogy megváltoztassák az emberiséget. Az első lépés, hogy minél szélesebb körben felismerjük ezeket az új kihívásokat, amelyek feldolgozásához egyik legfőbb előfeltétel, hogy pontos fogalmaink legyenek róluk.
