Ben Lerner: Az iskola Topekában | Papp Sándor Zsigmond ajánlója
Nem kezdhetjük újra az ábécénél a prózát, írhatja át magában Ben Lerner regényének olvasója Nagy László intését. Középhaladóknak szánt, sok szálon futó, több nézőpontból megközelített, idősíkok között lavírozó történet az amerikai szerző műve, amely mégis igazi ínyencfalat. Ha nem adjuk fel.
Ritkán töprengtem annyit, mint Ben Lerner regénye olvasása közben. Például, hogy mi a jó irodalom? Amely minden általa felevetett kérdésre választ ad, legalábbis elvezet azokhoz, vagy épp fordítva, amelyik magára hagy a kínzó kérdésekkel, hogy magunk küzdjünk meg velük. Az a jó, ha elkényeztet, elringat a szerző, vagy ha munkát ad minden oldalon? Persze direkt fogalmazok szélsőségekben, a titok nyitja nyilván az arányokban van: meddig kényeztet és honnan dolgoztat. És eszembe jutott még Nagy László válasza is, amikor azt vetették a szemére, hogy nem közérthetők a versei: „néhány írásom sokaknak nehezen fölfogható vagy majdnem érthetetlen. De nem mindig az én verseimben van a homály, hanem az esztétikailag képzetlenekben és a renyhékben. Nem kezdhetjük újra az ábécénél a költészetet.”
Az iskola Topekában semmiképp nem a renyhék regénye, bár messze nem nyúl olyan radikális eszközökhöz, mint a legjobb formában lévő Esterházy vagy a Nobel-díjas Jelinek. Viszont nem adja könnyen magát, nem a megszokott angolszáz próza a sajátja, amely észrevétlenül gördül elénk, mint egy engedelmes szőnyeg.
Az 1979-es születésű Lernerben szinte ugyanannyi helyet foglal el a költő és az író: a három verseskötetére három regény jut. Így a nyelve erősen költői próza, amely időnként az esszé felé hajlik, majd egészen kitisztul: mintha egyszerre követné Faulkner és Hemingway elbeszélői hagyományát. Finom és rejtett utalásokkal dolgozik, ráadásul igen furmányosan adagol: könnyen lehet, hogy egy-egy félmondat csak oldalakkal később nyeri el értelmét, akkor bomlik történetté. Szilánkos és késleltetős, így türelmes olvasót kíván.
A regény egyszerre négy szálon indul el, vagy legalábbis négy oldalról kezdi szőni ezt a sokszínű szőnyeget. A dőlt betűs, pár oldalas részekben, amely az egyes fejezetek közé ékelődnek, Darren története bomlik ki. Aki nem teljes jogú tagja a végzős, topekai gimnazisták csapatának: „férfi-gyerek”, a „rossz többlet”, aki „falu bolondjának” és a „vidéken kószáló költő” leszármazottja, aki majdnem olyan, mint a többség, de ez a „majdnem” igen mély és éles szakadékot jelent. Terápiára jár, talán értelmi fogyatékos (bár ezt a regény inkább csak sejteti, nem mondja ki). Ő keveredik bele egy rendőrségi ügybe, legalábbis a regény elején egy kihallgatáson találjuk, s bizony kell pár oldal, amíg sejteni nem kezdjük, hogy mi is történ(hetet)t vele.
Aztán Adam a szintén végzős gimnazista kezd beszélni 1996 körül, akinek bár akadnak problémái (gyermekkori agyrázkódás, kamaszkori dührohamok), mégis az iskola nagy reménysége, a népszerű vitaversenyek kimagasló tehetsége, éles eszű, gyors felfogású, és épp szakítani készül a bartánőjével.
A második nagyobb fejezetben Adam apja, Jonathan meséli el, hogyan került a feleségével a hetvenes évek elején New Yorkból a nagyhírű topekai pszichiátriai klinikára előbb ösztöndíjasként, ám végül ott ragadtak. Itt nagy szerepet kap egy Herman Hesse-novella, és bepillantást kapunk egy pszichiátriai intézet és a későbbi sikeres terapeuta életébe, illetve a film szerepébe az „elveszett fiúk” kezelésében.
A harmadikban pedig a szintén terapeuta Jane, Adam anyja szólal meg 2016 táján, és Adamnak mesél, aki ekkor a regényéhez gyűjt anyagot (vajon van átfedés a fiktív regény és az épp olvasott regény között – egy újabb fogas kérdés). És itt is a finom titkok, a lebegtetett szálak, és a nagyon erős történet! Fény derül egy gyermekkori abúzusra, elsorvad egy nagyon erős barátság, illetve belepillantunk a sztárszerzők keserű mindennapjaiba (Jane feminista sikerkönyvet írt, amely egyszerre teszi népszerűvé és a megkeseredett férfiak céltáblájává).
És azt is látjuk, hogyan gondolkodik egy igazi terapeuta, hogyan lát bele az élet hétköznapi Rorschach-ábráiba mélyebb (néha komikusan mesterséges) magyarázatokat. Csupán azért meséltem el mindezt, hogy érzékeltessem a történetmesélés, a különféle szemszögek és idősíkok között ugráló cselekmény komplexitását. De azért nem kell aggódni, ami eleinte széttart, az egyszer össze is ér, csak addig nem szabad feladni.
De Az iskola Topekában épp az a regény, amelynek ha sikerül legyűrni a rafinált ellenállását, akkor úgy húz be a rejtélyeibe és finom összefüggéseibe, hogy máris minden hájjal megkent nyomozóként eredünk minden kis összecsengés nyomába. Mert az elhullajtott darabokból ki akarjuk rakni a képet, el akarunk jutni a regény minden ízében sejtetett tragédiáig. És a magyarázatig, önmagunk megnyugtatására. (Pár dolgot persze most sem tudok megmagyarázni, például a szövegben hol eltűnő, hol felbukkanó vesszők rejtélyét. Vajon ennek milyen regénypoétikai hozadéka van? Vagy ez már annyira faulkneres, hogy ne is firtassuk?)
Lerner regénye igazi ínyencfalat (nem hiába került a legrangosabb díjak közelébe és ott volt szinte minden fontos listán), költői és – töredezettsége ellenére – nagyívű munka. Nem biztos, hogy mindenki el fog jutni a végéig, de nagy kedvence lesz, ha mégis.
