Irene Solà: Énekelek, s táncot jár a hegy | Codău Annamária kritikája
Egy nagy, ám jól kézben tartott kavargás a fiatal katalán irodalom szerzőjének regénye. Tragédiák, meseszerű alakok és a nagyon is valóságos polgárháború alakítják a sejtelmes történetet. Az elbeszélés érdekessége, hogy a 18 fejezetet különböző narrátorok mesélik, olykor nem emberi szemszögből is. Így szólalnak meg a trombitagombák, és maga a hegy is, amely egyben az otthon és a balesetek, drámák helyszíne is.
A meseszerű és a valószerű, a történelmi reminiszcenciák és a magántragédiák alkotják Irene Solà katalán szerző második regényének szövetét. Születés, élet, halál és örökkévalóság között hol van az élőlények, a természeti és a természetfölötti elemek helye? Ilyen nagy és izgalmas kérdésekhez keres szempontokat a mű a legkülönfélébb elbeszélői pozíciókból megalkotott történeteivel.
Egy nagy, mégis gondozott kavargásként tudnám a legtömörebben jellemezni a kompozíciót, amit egészen pozitívan kell érteni. A sok szereplőt és epizódot nem kapcsolja össze egy mindentudó narrátori szólam. A laza egységességet főként a helyszín, a pireneusokbeli falu és tanyák zárt világa biztosítja, illetve az, hogy minden mellékszál ellenére mégis egyetlen család körül gravitál a fejezetek fókusza.
Valahol az 1960-as évek végén, 70-es évek elején kezdünk, amikor Domènec kimegy a hegy másik oldalára, hogy „kipróbálja verseit”, és belecsap a villám. Megözvegyült felesége, Sió, belekeseredik sorsába, és abba, hogy házasságával, anyává válásával együtt túl hamar le kellett mondania önmagáról. Az évek során megtébolyodik, miközben újabb tragédiát kell húsz év után megélnie: fiát, Hilarit véletlenül lelövi a legjobb barátja, Jaume, „az óriások fia”, aki közben Sió lányának, Miának az első szerelme.
A négy ciklusba rendezett 18 fejezetnek mind más narrátora van, akik ugyanúgy belakják a hegyvidéket, és így közvetetten-közvetlenül érintettek Sió családjának tragédiáiban. Ilyen a kisbíró, a felesége és a nagyobbik lányuk, az időszakosan idelátogató felületes turista; valamint a visszatérő halottak: Hilari, a polgárháborús menekült, Kicsi Galamb és az akasztott „boszorkányok”, akik továbbra is epret eszegetve járják a hegyet, és bosszúból minden kereszt tövébe odapisilnek. Ők a regénynek azt a fontos kérdését képviselik, hogy meghallgatjuk-e végre a történeteket a nők szempontjából is.
A legérdekesebbek viszont azok a nem emberi perspektívából szóló részek, amelyek vélhetőleg írói szempontból a legnagyobb kihívást jelentették. Találóan építik fel ezek a fejezetek azt a nyelvet és tudást, amely felől elképzelhető a „beszédük”, még ha nem is sikerülhet teljesen lemondani az emberi fogalmakról, amikor mondjuk a trombitagombák helyébe gondoljuk magunkat: „Egyvalaki kalapja mindenki kalapja. Egyvalaki spórája mindegyikünk spórája. Egyikünk története mindegyikünk története. Mert az erdő azoké, akik nem tudnak meghalni. Akik nem akarnak meghalni. Akik nem halnak meg, mert mindent tudnak. Mert mindent továbbadnak. Mindent, amit tudni kell. Mindent, amit tovább kell adni. Mindent, ami van. A közös magot. Az örökkévalóság egyszerű dolog. Hétköznapi, aprócska dolog.”
Domènec halálát a felhők mesélik el, akik beleeresztették a villámot; de beszél itt a puskalövés elől menekülő őz, kutya, medve is. Megszólal a hegy, szűkszavúan és passzív-agresszívan – mit érdekelhetik őt az olyan efemer dolgok, mint a hátán élősködő, zavaró lények? És mit tudunk mi felfogni abból, amit a hegy mond? Legfennebb csak nagy, hangzatos bölcsességeket szűrhetünk le a magunk számára, legalábbis úgy tűnik a Solà-mű alapján: „S ezzel újrakezdődik a mozgás. A katasztrófa. A következő kezdet. A sokadik vég. S ti meghaltok. Mert semmi sem tart sokáig. És a fiaitok nevére nem emlékszik majd senki.”
Egy dimenzióban van együtt humán és nonhumán, és e mellérendelésnek köszönhetően – legalábbis a könyv első felét – halvány mitikusság lengi be, illetve bizonytalanságérzet az egyidejűséget szimuláló időviszonyok és annak tekintetében, hogy mi a valószerű és mi a valós. Megidézi a Pireneusok keletkezésének mítoszát, s nem egyértelmű, hogy boszorkányok, vízitündérek és óriások valóban léteznek-e a regény világában, vagy ez csak megnevezés kérdése – félelemből, gonoszságból, gyermeki fantáziából történő megbélyegzés-e.
Az sem egyértelmű, hogy a mesék, amelyeket olykor magukról mondanak a szereplők, vajon bűnösségük vagy ártatlanságuk bizonyítékai. Az sem, hogy a történelmi események (a vidék a spanyol polgárháború végén a Franco csapatai elől menekülő köztársaságiak útvonalán volt), amelyeknek fizikai nyomai, a fegyverek, gránátok sok évtized után is szanaszét hevernek és szenvedélyes gyűjtőjükre akadnak, vajon hány halott szellemét hagyták hátra… És az sem, hogy a démonok látása valódi képesség-e, vagy az öröklött családi legendák és ezeknek tabusítása hatására keletkezett önszuggesztió.
Kár, hogy a regény a vége felé elrendez a fentiek közül néhányat, racionalizáló magyarázatokat engedve be a szövetébe.
A mágikus realista írásmódra emlékeztető sejtelmesség az utolsó két fejezetre szinte teljesen kikopik, és végül is egy 25 éves távlatot átfogó, érzelmesre szerkesztett megbocsátástörténetre éleződik ki a regény. Persze az olvasói mohóságot ez a megoldás nagyon is jól kielégíti, ugyanakkor a technikai szinten jól megmunkált szöveg (Nemes Krisztina fordítása) polifón eljárásainak revelatív potenciálja félúton megakad.
Elfogultan vártam volna, hogy a mágikus elemek jelenléte felforgatóbb legyen, sejtessen meg többet a világ összefüggéseiből, mint a néhol üresben járatott, unalmas bölcs mondatok. Azt hiszem, hogy a Farkas Anna tervezte, Graphis Gold Award-díjas, lenyűgöző, textúrájában ódon kárpitot idéző, egyszarvú-vadászatot ábrázoló borító; a nonhumán élőlények nézőpontjából íródott fejezetek frissítő hatása, illetve a regény telitalálatnak számító címe is megalapozta az ilyen irányú magas elvárásaim.
Egyébként az „Énekelek, s táncot jár a hegy” a Hilari nevű szereplő egyik versének sora. A fiatal férfi a halálon túlról szólal meg, naiv közhelyei, illetve ez a regénycímként kiragadott sor a költészet azon szép illúzióját/igazságát fejezi ki, hogy a szó világformáló erejű, beleavatkozhat akár a természet dolgaiba is. De a hézagos mozaikként egymáshoz illeszkedő mikrotörténetek, amelyek a regény cselekményszálát adják, mintha épp ennek ellenkezőjéről, az élőlények végtelen kiszolgáltatottságáról és tehetetlenségéről szólnának. Arról, hogy a hegy a tragédiák, balesetek helyszíne, egy állomás a (polgárháború, magánproblémák, városi felpörgetett létezés előli) fizikai-lelki menekülés útvonalán, miközben az ott élők számára a kemény és magányos mindennapi élet, az otthon közege. Idillinek és magasztosnak csak a turista látja. Olyannyira, hogy a közösséget ért veszteséget is átkeretezze az „igazi autentikus helyben” gyönyörködő szem számára.
Mégis a nagy balesetek pont azt a két szereplőt iktatják ki az élők sorából, akik költőnek tartják magukat. Az itt rejlő szimbolikusság több egymásba kapcsolódó kérdést hagy nyitva: vajon a szavaik tényleg olyasmit tudtak, ami hegyeket mozgathatna, s emiatt kell elhallgatniuk? Vagy a szavak épp megnyitottak számukra egy másik, halál utáni létmódot? De pusztán véletlenek sora is vezethetett az események alakulásához, mint a boszorkányként üldözött Dolceta vallja, efelől pedig a regénynek egy olyan olvasata is létrejöhet, amely épp a demitizálásban érdekelt: „Hogy megmaradsz-e, vagy sem, annak nincs semmi köze a pokol tüzéhez, Isten haragjához, mely lesújt, sem pedig semmiféle hithez vagy erényhez. Hogy tudunk-e csiperkét szedni, vagy sárga gerebengombát, pisilünk-e, mesélünk-e, és felkelünk-e reggel, annak a villámláshoz van köze, hogy a villám belevág-e egy fába vagy egy emberbe, vagy sem.”
Solà regénye akkor a legjobb, amikor hirtelen nézőpontváltással keresztbe tesz annak, amire számítanánk, amikor lebegteti az akár egymásnak ellentmondó válaszokat, és a természeti-természetfeletti közötti határokat.
Tulajdonképpen eredetileg nincsenek is benne ezek a határok, és ez jólesően zavarbaejtő. Bár a struktúra és a narrációs technika lehetővé tették volna a radikálisabb decentralizálást is, az Énekelek, s táncot jár a hegy mindenképp egy nagyon ígéretes alkotó tehetségéről tanúskodik, és az Európai Unió Irodalmi Díjának odaítélését is indokoltnak érezhetjük.
