Demény Péter: Villámvignetták | Papp Sándor Zsigmond ajánlója
Előbb a Facebookon osztotta meg rövid posztjai révén az emlékeit. Arról, hogy milyen volt a blokkok vegyes népe közt felnőni, két haza között ingázva íróvá válni, és hogyan lábalt ki válásból, keveredett ki érzelmi zsákutcákból. A Villámvignetták töredékei pontosan kirajzolják azt a pályát, amelyről kevesen tudnak ilyen őszintén és keresetlenül beszélni.
Már az elején jelzem, hogy többszörösen elfogult vagyok nem csupán a szerző, de a könyvben kirajzolódó történet felé is. Nem is lehet ez másként, hiszen szereplőként bukkanok fel benne, a kolozsvári napilap, a Krónika alapítása ürügyén, majd Nagyváradon szintén lapalapítás okán, és akkor még nem beszéltem közös irodalmi és egyéb kalandjainkról. S bár ez csupán egy kisebb szelete a Villámvignetták lapjain kibomló életregénynek, mégis elég ahhoz, hogy a szigorúbb olvasói tekintetet időnként elhomályosítsa a nosztalgia.
Demény Péternél nem ismerek sokoldalúbb szerzőt. Olyat már láttunk, hogy valaki a lírában, esszében és prózában is otthon van, ám Péter amellett, hogy valamikor még a színire is felvételizett, drámát is írt, újságíróként is jelentős szerepet játszott az erdélyi (és nem csak) magyar sajtóban. Irodalmi folyóiratot szerkeszt és tanít, doktoriját Balla Zsófia költészetéből írta. És ha még van ideje (általában van) akkor fordít, román lapokba ír rendszeresen, rovatot visz, vagyis nem hanyagolja el azt az alapvető értelmiségi szerepet, hogy a megértés cölöpjeit verje a mélységes mély szakadékba magyarok és románok között, hátha rá lehet ácsolni valamiféle átjárót, hídszerűséget.
Újabban pedig a közösségi oldalakon alakította ki a maga műfaját: hol paródiákat írt a koronavírus kapcsán (számos szerző bőrébe bújva Pilinszkytől Esterházyn át Márquezig reflektált a pandémiára), hol pedig az életének egy-egy érdekes epizódját, „instant emlékezéseit” fogalmazta meg érintve a gyermekkorát, a válásait és szerelmeit, a beérkezett író töprengéseit. Ezek lettek a villámvignetták. Egy élet szilánkjai. És egészen különleges indokkal: „ezt az egész sorozatot azért írom (és erre közben jöttem rá), hogy elengedjem az emlékeimet. Az enyémek lesznek ez után is, de a Visszaforgatáshoz (Demény első regénye – a szerk.) képest is módosultak: már nincs bennük epe, csak szem.” És egy író tekintete még a legapróbb eseményekből is képes kiragadni a lényeget.
Demény mindig is híres volt arról, hogy csak ő bírt versének hőse lenni: írásai fokozottan önéletrajziak, saját életének emlékeit dolgozza fel sokkal kevesebb áttéttel, mint ahogy mások képesek fikcionalizálni, átlényegíteni a sajátjaikat. Ám épp ez az időnként csontig maró őszinteség, szinte önmarcangaló töprengés, magát sem kímélő vizsgálódás adja a szövegei erejét és hitelét. Néha az az olvasó érzése, hogy jóval szigorúbban ítéli meg saját esetlenségét, bumfordi lassúságát, mint az ellenségei. Aztán meg azt veszi észre, hogy emiatt kerül közel a csetlő-botló hőshöz, aki épp úgy imádja a focit és a verslábakat, és aki váratlan jó barátként megosztja vele öröm és a nyomorúság pillanatait.
Például sokáig bennünk élő kép maradhat, ahogy a kagyló fölött rázza ki a vekniből a hangyákat, mert a kiadótól húzott fizetés és a nagymama nevetséges nyugdíja nem engedi meg azt a fényűzést, hogy bármilyen élelmiszert is kidobjon. Vagy amikor a nyolcvanas években a kolozsvári lakótelepen kifakad az egyik szomszéd: „ha még egyszer meghallja, hogy a magyaroknak szurkolok, kihívja a rendőrséget”. A könyv eleje ugyanis remekül festi le a blokkok (nem panel és nem tömbház) vegyes népét, a románok és magyarok súrlódásokkal, finom kicsinyességekkel és apró örömökkel zsúfolt világát. De ugyanilyen érdekesek az iskolai és egyetemi, vagyis a kilencvenes évek hirtelen jött szabadsága, az első irodalmi próbálkozások, szerelmek és házasságok.
S bár az emlékek javarészt töprengősen szelídek, inkább leíróak, hiszen „nincs bennük epe”, azért mégis benne van egy induló értelmiségi pálya minden zökkenője, kacskaringója és zsákutcája. Csak épp bő humorral és megértő empátiával kezelve már nem érezzük annyira fájónak (bár időnként ez is átüt a szövegen). A közösségi oldalhoz idomított tömörség miatt néha egész elbeszéléseket présel pár mondatba: „Ursu, aki hozzánk járt át focizni, egyszer szájon vágott, aztán elnézést kért. Jó ember volt, később öngyilkos lett.”
A szóhasználat (blokk, vekni, az akkori tévéműsorok), vagy hogy nem fordítja le a román mondatokat, talán kissé eltávolítják az anyaországi olvasót, viszont így lesz igazán hiteles a mondanivaló. A nyelvi akadályok vélhetően jobban érzékeltetik majd, hogy milyen lehetett idegen nyelvi közegben felnőni, boldogulni, lavírozni. Vagy épp hidakat verni belőlük már érett irodalmárként. Mint ahogy az is érdekes, hogy miként látja a pesti életet, a Holmi legendás szerkesztőségét és Réz Pált, hiszen az ösztöndíjak, lehetőségek, barátok időnként itteni kalandokba is belekeverik.
A Villámvignetták rövid „posztjai”, töredékei végül pontosan kiadják Kolozsvár ízeit és arcait, az erdélyi könyvkiadók és lapok belső életét, a kulturális élet kishitű szűkösségeit és reményteli tágasságait, amelyről leginkább heroikusan és pátosszal telve képes csak beszélni a hazai sajtó zöme. Már ha beszél egyáltalán. És persze a munkán kívüli mindennapok kanyarjairól is mesél: a válások szorongásairól és az új szerelem felhajtó erejéről. Egy egész élet barlangrajzai (a borító és az illusztrációk, az új szerelem, Eperjesi Noémit dicsérik) bontakoznak hát ki a lapokon. Egy erdélyi polgár vallomásai.
DEMÉNY PÉTER legutóbbi művei: Korona-változatok; Tamara és a vidámság mellénye; Vadkanragyogás.
