Billy Collins: Az a baj a költészettel | Codău Annamária kritikája
Rendkívül szimpatikus költészet Billy Collinsé. Aki a bezártság monotóniájában intellektuális, humoros, de nem komolytalan, mindig meglepő, a modorosság-lezserség határán egyensúlyozó olvasmányra vágyik, annak az amerikai költő 1988 és 2016 között megjelent köteteiből szemezgető válogatás kitűnő csemege lesz.
Ami a kötet lapjain megtörténik, az a mindennapiság és a kitüntetett pillanatok kölcsönös egymásba vetülése a vers révén, és a kultúra tágasabb spektrumába ágyazottan. Hol szarkasztikus morbiditással, hol poénos nosztalgiával, esetleg felnőttes rácsodálkozással, de mindvégig nagyon humánusan.
Sokat töprengtem, hogy miben érhető tetten Billy Collins módszere, kerülve azonban azt, hogy úgy járjak el, mint akik „nem akarnak mást, / csak odakötözni a verset egy székhez, / és kínzással vallomásra bírni” (Bevezetés a költészetbe). Aztán bevillant a reklám, amely Collinsnak a költészetről szóló Masterclass kurzusára invitál, és amelyben a szerző kijelenti: „poetry has two subjects: the subject it starts with and then the subjects discovered”. Azaz némi önkényes árnyalással: „A költészetnek két témája van, amelyikből kiindul és amelye(ke)t útközben felfed(ez)”.
Érzésem szerint Collins versei ezt a felfedezést tudják nagyon jól láthatóvá tenni. A kiindulópontként szolgáló vershelyzet vagy a felütés hangneme megalapozza az előfeltevéseinket, majd egy váratlan kanyarral, hirtelen tekintettel, „illetlen” asszociációval mintha dimenziót váltanánk, hogy aztán a műegész lekerekítse és utólagosan érthetővé tegye a bejárt ívet. Mindez pedig nyelvileg egyszerűen és elegánsan, szinte csevegésszerűen megy végbe, és nem kis teljesítmény, hogy Kőrizs Imre fordításának köszönhetően ez magyarul is hitelesen működik. Ezzel persze együtt jár az is, hogy a nyitottság maximumát igényli ez a szövegtípus – amely azt tanácsolja, hogy „dobjanak a versbe egy egeret” (Bevezetés a költészetbe), vagy bevallja, hogy „[e]kkor leveszem a húsomat is, és felakasztom egy székre” (Tisztaság) – mind önmaga, mind az olvasó részéről.
Mindebből következik, hogy nem feltétlenül szerencsés Collins költészetének témáit behatárolni, bár kétségtelenül érzékelhetők érdekeltségének csomópontjai. A magyar olvasó ráadásul e válogatás révén szemügyre veheti az életmű alakulását, amelyben nincsenek nagyon markáns elmozdulások poétikai, tematikai szempontból, inkább konszolidáció jön létre. A színvonal konstans, az egyes darabok mégsem kiszámíthatóak – talán csak több lesz bennük a halál és a kutya.
A költészetről, az írásról, az olvasóról szóló versek sokszor a mulatságos töltelék hatását keltik, máskor meg egyből kiemelkednek, mint a címadó darab (Az a baj a költészettel). Az Álomvilág a költészetet varrónőként képzeli el, az Eszelősök madárként, az önreflexív síkon olvasható Műhelynél pedig nehéz volna pontosabban jellemezni Collins műveinek beszédmódját: „Helyenként nagyon lezseren szól, nagyon farmernadrágosan, / máskor meg karót nyeltnek tűnik, / tanárosnak, a szó legrosszabb értelmében – / mintha a vers pipafüstöt fújna a képembe. / Bár talán direkt csinálja.”
Más „csoportot” alkothatnak a mindennapiból kiinduló művek, amelyek legtöbbször az élet múlásának érzékelésével foglalkoznak, mint a Feledékenység, az 1991. június 4., kedd vagy a Szombat reggel. A holtak szemléletes példája a mindennapiság és az emelkedettség kölcsönös egymásba vetülésének, hiszen „[a] holtak, azt mondják, mindig néznek minket felülről. / Miközben cipőt húzunk, vagy szendvicset csinálunk”.
De ilyen megkapó a kitüntetett életpillanat érzésének a hétköznapi létezésbe való belesimulása a Tíz felé című versben: „Ez itt most a szomorúság kezdete, mondom magamban, / ahogy átsétálok a világegyetemen az edzőcipőmben. / Ideje búcsút mondani képzeletbeli barátaimnak, ideje betölteni az első nagy számot. / Mintha csak tegnap lett volna, amikor úgy hittem, / hogy nincs a bőröm alatt semmi, csak fény, / és hogyha vágást ejtenél rajtam, ragyognék. / De most már, ha elesem az élet járdáján, / lehorzsolom a térdemet. Vérzem.” A vershelyzet itt a tizedik (!) születésnap, de ennek humora nem hatástalanítja annak relevanciáját, hogy egy gyerek is szomorkodhat az idő suhanásán, a test törékennyé válásán, a veszélyérzet kifejlődésén.
Az Álmatlanság ismerős kínjai közepette, mikor „a test egy zsák tehetetlen / kimerültség az ágyon”, az az érzésünk támadhat, hogy ezek a versek tanítanak meg minket szokatlanul látni a tétlen perceinkben, érdekes gondolatlehetőségeket végigvinni fejben, vagy valahol útközben elejteni őket. Mint ahogyan az Árnyképben az esti séta során kezével egy kacsa árnyékát formáló beszélő teszi, „miközben a kacsa izgatottan csak mondja a magáét, / most már a zsebemben, / illanó lététől felzaklatva, / döbbenettel telve hirtelen és furcsa életétől, / ahogy kivétel nélkül nekünk is kellene.”
Innen nézve a halállal foglalkozó versek sem a tragikum kifejezői: ahogyan a Sírban a lírai én szüleit nyughelyüknél meglátogatva azt kérdi tőlük, hogy áll az új szemüvege, ahogyan a Horoszkóp halottaknak úgymond folytonosságot teremt a személy élő és halott állapotai között, ahogyan a Meglepetés elképzeli születésének évfordulója ünneplésekor Vivaldit 325 évesen. Az életbe integrált halál gondolata, annak minden fájdalmával és rezignációjával, mégsem tűnik oly ijesztő-fenyegető törésnek. Legalábbis a költeményben felmerülő ötletek erejéig nem. Ezek pedig könnyedségükben nagyon specifikusak: „Valójában készen állok a halálra, / készen arra, hogy visszatérjek más alakban, / barna foltos fehér kutyaként, / a kocsi ablakán mindig kilógó fejjel” (Pavilon).
Ebbe a sorba kapcsolódhat Az első éjszaka című vers, amely a Juan Ramón Jiméneztől vett mottót gondolja tovább: „A legrosszabb dolog a halálban alighanem az első éjszaka.” Billy Collins több verse is reakció a költőtársak-elődök egy-egy meghökkentő sorára, komolyan veszi az ezekből kiolvasott kihívást, mint például Az olvasó arcképe egy tányér müzlivel és a Semmiségek. És mindez még csak kapargatja a felszínét annak a műveltséganyagnak, amely a lehető legtermészetesebben része ennek a szövegvilágnak, amely mellett jól megfér a popkulturális tudás is, például egy Victoria’s Secret fehérneműkollekcióról szólva.
Máshol Collins a saját, angolszász központú és a nyugati fehér ember kultúrájától távolibb hagyományokra reflektálva játszik. A „miért ne?” könnyedségével, a provokációt kerülő megmosolyogtatással ír verset például Egy Szung-kori versantológiát lapozgatva csodálattal olvasom a kínai költők hosszú és kristálytiszta címeit címmel. Olykor blöffszerű szünetekkel is találkozunk a kötetben, amelyeknél sokat nem lehet időzni. De a Keleti parti standard idő például már hosszabb lehetőségeket kínál a frappáns felütésével: „A költészet mindenkihez szól, azt mondják, / de itt csak azokat szeretném megszólítani, / akik az én időzónámban élnek”. Talán soha nem gondolkodtam el olyan egzisztenciális mélységgel a különböző időzónák egyidejűségéről, mint ahogy ez a vers kiváltotta, pedig tulajdonképp poén az egész.
Sok Billy Collins-verset említhetnék még, mint a Lapszéli jegyzetek, a Róma júniusban, a December elseje vagy a Mr. Shakespeare, amelyek az eddig sorolt tulajdonságok mellett a kedvességükkel is megnyernek. Bár szívesen idéznék is belőlük, a részletek csupán nagyon szellemes foszlányok lennének az egész tükrében, mert ezeknek a verseknek dramaturgiájuk van, egyáltalán nem mindegy, honnan indulunk el velük, és hova érkezünk. A szövegek vicces-komoly gondolatkísérletekbe torkollnak, amelyek csak formálisan zárulnak le az utolsó sorral.
