Marabu: Oszt jónapot! | Révész Sándor kritikája
Három kormányzati ciklus lenyomata, tükre és diagnózisa köszön vissza Marabu karikatúráin, aki csak „kis idők kis krónikásaként” emlegeti magát. Tizenkét év – a köztársaságtól Orbánisztánig – és 444 rajz, a kor 444 kijózanító olvasata. Az elvesztegetett lehetőségek, az országletarolás és az önérdek lelkes és mindennél előrébb való pillanatai.
Marabu rosszul méri fel helyét a világban. Azt írja, hogy ő (is), a karikaturista „kis idők kis krónikása”, és ez jól van így, mert nagy időkben nincs is súlya a karikatúrának. „Kis idők, kis sumákságok, kis aljasságok: ez a karikatúrák témavilága.”
Hát nem. Elődeimmel és kollégáimmal együtt évtizedek óta adjuk (a magam részéről sajnos már csak adtam) a témákat Marabu tolla alá, és azok az írások, amelyekhez rajzot kértünk tőle, sokszorosan felölelték a kor valamennyi nagy témáját. Annak a nagy kornak a nagy témáit, amelyben Magyarország megkapta és eltékozolta a világ élvonalához való csatlakozás lehetőségét. Nemcsak a szerkesztők, hanem a szerzők hosszú sora is úgy érezte, hogy Marabu rajzával különös megtiszteltetés érte az írását. Azok az írások, azokkal a rajzokkal magasabb szférába emelkedtek.
Szabó László Róbert életének hatvanadik, marabuságának harmincadik, nyilvános jelenlétének harmincötödik évében politikai életműve legjelentősebb kötete jelent meg. Dodó könyvei az aforisztikus filozófiai karikatúra mesterművei, az Oszt jónapot! pedig a politikai karikatúráé. Vagy valami többé.
Ez a kötet – merészelek nagy szavakat használni – az Orbán-rezsimet leíró alapművek egyikeként marad az utókorra.
A korszak egyik releváns olvasatát testesíti meg az a 444 rajz, amelyet az elmúlt tizenkét év több ezer rajzából szerkesztettek egybe. Ebben az olvasatban, amely az ideológiai fedőfestésről nem vesz tudomást, a korszak meghatározó vezére és seregének tagjai őszintén hazudoznak, ártatlanul bűnöznek, lopják szét az országot; magától értetődően veszik semmibe a közt, a közérdekek, a közjogot és a morális normákat, mert az animális egyszerűségnek azon a szintjén állanak – oda születtek vagy oda ereszkedtek le –, ahol magától értetődik az önérdek minden egyéb szempontot kizáró követése.
Itt van például ez a végtelenül egyszerű, egyenes, golyófejű emberke, a Kálmánka, aki a parlament előtt a szolgálati autójából kiszállva, szívecskés alsógatyában indulna egy arra haladó nő után, hogy rögvest birtokba vegye, de a taktikai finomságokra érzékenyebb társa visszafogja: „Várjál már Kálmánka! Most, hogy meglett a kétharmad, azért még nem minden a miénk! – Még nem?… És mikortól lesz? A ciklus második felétől? – Hát, kábé.” Hát így.
Az országletarolás banalitását rajzolja és írja le Marabu.
Rajzolja és írja. Marabu ugyanis szövegíróként nem kevésbé átütő, mint képalkotóként. Egyszerűbben úgy mondhatjuk: élvonalbeli író is. A szatirikus rövid prózának abban a sajátos műfajában, amely a rajzhoz tapad. Elég néhány alfejezet címét idézni ahhoz, hogy nyelvi invencióját érzékeltessük: Elközgépesítés; Ein tábor einstand; Loppáré; Elközszolgálatiasítás; Magyar Tudományos Elakadémia; Propagandisztán; Egyre följebb hatalmazás; Oligarchizmusok; Stróman, stróvuman stb.
Marabu moráljánál és felelősségérzeténél fogva kemény protesztművész, alkatánál fogva szelíd alkotó. Ez a kettősség adja rajzainak, szövegeinek erejét és sajátos hangulatát.
Igaza van abban, amit könyvének bevezetőjében ír, miszerint: „Kesernyés humorok ezek, felháborító, fájó témák karikatúrái, nincs bennük öröm. Ne nevetésre számítsanak, hanem csak fanyar, kiábrándult biccentésekre: ez van.”
Ezzel együtt vagy ennek dacára a rajzok sora mégis fenntart az emberben paradox módon valami kellemes érzetet. A gyengédség jelenlétét. A meg-nem-bocsájtó megértés légkörét. Az egyik rajzon például ott van gyengéd motívumként egy nyuszika, aki megszólítja Brüsszelben a jeges társasági elszigeteltségében a többieknek csak a hátát látó vezért: „– Szia, kicsi mérges vaddisznó! Mit csinálsz itt ilyen magányosan? – Kuss! Én így szokok új pártcsaládot alapítani.” Ez azért elég kemény szöveg a kussal és a vaddisznóval. És mégis benne van az ártatlan gyengédség és a szánalom, amely persze le is rántja a vezért a szánalmasságba.
A „nemzeti paráználkodósarok” monopóliumát a polgármester paráználkodásra igen kevéssé csábító rokona nyeri el.
Rolandra az iskolában ráparancsol a tanárnő, hogy tegye le a szivacsot, mert „Tudhatnád, hogy idén minden iskolában a Közgép nyerte el a táblatörlési tendert!” És bepöfög az osztályterembe egy behemót lánctalpas munkagép hatalmas szivaccsal a markolójában. Ki látott már ennél hatásosabb és szellemesebb jelképet arra, ami a közszolgáltatások abszurd, a közjó szempontjából éppoly irracionális, mint amennyire az ország kifosztása szempontjából racionális központosítására? Az EU pénzén húszméteres plüss bicikliutat adnak át horizontális vízeséssel. Gyönyörűszép rettenet! Imikéből az északkelet-magyarországi Vizibicikliturizmus Fejlesztéséért felelős miniszteri biztos lesz. És így tovább.
A szerző lucidus szellemiségéhez felemelkedő verbális szellemességét csupán érzékeltetheti a recenzens néhány példával, a vizuálist kizárólag a saját szemével érzékelheti az olvasó.
