Ellenszélben kell hajózni – Beszélgetés Péterfy Gergellyel

KÖNVYTERASZ

Rovatunkban eddig antológia-, sorozat- és könyvszerkesztők mondták el, hogy milyen szövegeket várnak el a kiadók a pályakezdőktől, hogyan építenek fel egy-egy szerzőt. Most viszont az alkotók szemszögéből Péterfy Gergely mesél az első akadályokról és visszautasításokról, egykori mentorként ad tanácsot, de az is szóba került, hogy miért él most Olaszországban.

– Mi volt az első nagyobb akadály az írói pályádon, amit le kellett győznöd?
– Az első kötet megjelenését követő hullámvölgy volt ilyen. Igen, megvan az első könyv, oké, és akkor most hogyan tovább? Nagyon sokáig, évekig tanácstalan voltam. Nem tudtam, mitévő legyek. A B oldal című regényem és az első novelláskötetem, a Félelem az egértől között négy év telt el, ez négy nehéz év volt. Amikor eldöntöttem, hogy regényt fogok írni, és megterveztem a szerkezetét, még mindig nagyon sok minden hiányzott. Tudok-e egyáltalán regényt írni?

– Ezek mindig nagyon nehéz kérdések.
– Igen, de aztán valahogy meglett a válasz, mert megírtam. A novellák világából nehéz volt átkalibrálni magam a regénybe, bár a novellák írásánál meg mindig ott motoszkált az az érzés, hogy a fene egye meg, kitalálok egy egész világot, karaktereket, akiket akár sokkal hosszabb szövegen át is lehetne mozgatni, ehelyett viszont tíz oldal után vége az egésznek. Aztán ahogy sikerült átlendülni, meg is maradtam ezen a regényírós oldalon. Nem is írok azóta novellát, csak nagyon ritkán, felkérésre.

– Pályakezdőként sok visszautasításban volt részed folyóiratok, kiadók szempontjából?
– Volt néhány. Például a Holmiból először visszaküldték a novelláimat, és azt nem volt könnyű megemészteni, de aztán viszonylag hamar meglódult a dolog, és akkor már egymást követték a publikációk. Az első novelláimat Mészáros Sándor ifjú szerkesztőként hozta le az Alföldben. Meg volt egy egyetemi lap az ELTÉ-n, Kikötő vagy talán Kilátó, ott majdnem ezzel egyidőben jött le novellám. A kilencvenes évek elejéről beszélünk, akkor indult a Magyar Napló – akkor még Németh Gábor szerkesztette –, meg egy csomó frissen gründolt irodalmi lap. Többek között a Törökfürdő is, amelynek a szerkesztésében magam is részt vettem. Szerencsés időszak volt.

– Volt olyan pillanat, amikor azt fontolgattad, hogy abbahagyod? És ha igen, mi lendített tovább?
– Igazából nem volt ilyen. Minden könyvem után elfog a kétségbeesés, hogy nem fogok tudni több könyvet megírni, de aztán valahogy mégiscsak írok egy újat. De mindig van bennem egy pánik, hogy eltűnik belőlem a képesség, amellyel a mondataimat írom, vagy a lendület, amely arra hajt, hogy meglepetést akarjak okozni magamnak. De egyelőre még, lekopogom, mindig azzal ébredek, hogy na, ma is kitalálok valami újat. Most, hogy Olaszországba költöztem, elfoghatott volna valami ilyesmi, amit kérdezel. Gondolhatnék akár arra is, hogy Magyarországnak befellegzett, az értelmiség pár éven belül úgyis emigrál, a gyerekei meg már nem magyarul fognak olvasni. A NER pedig öl, butít és nyomorba dönt odahaza mindenkit. Ez ugyan tény, de ettől függetlenül írom a következő könyvet.

– Ez a kiköltözés egyben áttelepülés is? Mennyire végleges a döntés?
– Az Európai Unió állampolgára vagyok és az Európai Unióban élek. Magyarországra ritkán járok. Nem tudom, hogy a jövőben ritkábban vagy gyakrabban fogok-e menni. Van ott házunk, testvéreink, felnőtt gyerekeink. Az élet hozhatja úgy, hogy sűrűbben lesz ránk szüksége valamelyiküknek Magyarországon, akkor például biztos többet leszünk ott. Most Umbriában lakunk, a jövőben szeretnénk élni pár évet Spanyolországban, Portugáliában és Görögországban is.

Mindig is tervben volt – úgy értem, amióta az eszemet tudom –, hogy szeretnék a Mediterráneumban élni, ezt most tudtuk kivitelezni.

– Más ok is közrejátszott ebben?
– Ami ezt meggyorsította, a magyarországi politikai és emberi atmoszféra volt. A gyűlölet megmérgezte a hazámat, az emberi viszonyok elviselhetetlenek, a hétköznapokat a gyűlölet teszi élhetetlenné. Én meg semmiben sem akarok közösséget vállalni a NER-rel, tehát még azzal sem, hogy egy levegőt szívok vele. A jelenlét legitimál. Részemről most már nem.

– Térjünk vissza a pályakezdés idejéhez. Mit gondolsz, a tehetségen kívül mi mindenre lehet szüksége annak, aki sikeres író szeretne lenni?
– Rettentő sok kitartásra. Bírni kell, hogy az ember az életét az íróasztala mellett tölti, és meg kell tanulni kiiktatni azokat a körülményeket, amelyek akadályozzák az írásban, a rendszerességben, az odafigyelésben. Ez, azt hiszem, szörnyen nehéz. Mindig jön valaki, történik valami, ami fontosabbnak mutatja magát, mint az író legfőbb feladata: az írás. Ezt nagyon nehéz kezelni, és így végül rengeteg idő folyik ki az ember keze közül.

– Mi az, amit egy kezdő soha ne tegyen meg?
– Nem tudom. Mindent meg lehet tenni, meg semmit se. Ki mit bír.

Talán fontos, hogy az ember minél kevesebb úgynevezett irodalmi életet éljen. Úgy értem, minél kevesebbet nyüzsögjön. Azt a pályakezdés pár éve alatt érdemes letudni. Egy író minél kevesebb időt töltsön írókkal.

A belterjes és hisztérikus budapesti irodalmi életben már a kétezeres évek elejétől nem veszek részt. Leszámítva egy rövid epizódot, amikor a MKKE igazgatójaként egy évet töltöttem el a könyvszakmában, de legalább elmondhatom, hogy egy Ünnepi Könyvhét megszervezése az én nevemhez kötődött. Most innen Olaszországból végképp búcsút intettem ennek is.

– Hogyan látod, mennyiben más egy mai pályakezdő helyzete, mint amilyen a te idődben volt?
– Az én pályám még az internet létrejötte előtt kezdődött, egy másik világkorszakban, a nyomtatott szövegek világában. A mostani pályakezdők már a nettel szocializálódnak. Mivel a NER gyűlöletpropagandája megmérgezte az emberi viszonyokat, egy hisztérikus, agresszív világba lépnek be. Változik az olvasó is, kevésbé érdekli a fikció, tényirodalmat vár, úgynevezett igaz történeteket, ez pedig nem kedvez az irodalomnak. Ellenszélben kell hajózni.

– Az utóbbi időkben mentorkodtál is a Független Mentorhálózatban. Milyen tapasztalatokat szereztél?
– Hát az már nagyon régen volt, öt-ha éve is megvan annak. Kiváló pályakezdő szerzőkkel ismerkedtem meg, és remélem, sikerült segíteni nekik. Most Évával közösen a saját kreatív írásakadémiánkat, a Péterfy Akadémiát vezetem, sok tucat hallgatónk van. Viszem a Felhő Café című online folyóiratunkat, ahol a nálunk tanuló pályakezdőknek biztosítunk bemutatkozási lehetőséget.

– Íróként nagyon jól használod ki a közösségi oldal adta lehetőségeket. Egy pályakezdő számára fokozottan hasznos lehet a folyamatos jelenlét, de nem üt ez vissza?
– A közösségi oldalak arra vannak, hogy reklámozz. Aki szürkemezei felhasználó, nem pedig eladni akar valamit, könnyen belekerül a háló csapdájába és összetéveszti a valósággal. A social media arra van, hogy minél több könyvemet vegyék meg az olvasók, amit a Facebookon vagy az Instán rólam látsz, az pusztán reklám. Ha egy gazdag ország világnyelvén író szerzője lennék, akinek gazdag a kiadója, akkor ezt egy marketingcsapat vinné helyettem, de így kénytelen vagyok magam csinálni. Visszaütni nem nagyon tud. Egyre inkább egyre több minden költözik az online térbe, tehát egyre több irodalom is.

PÉTERFY GERGELY legutóbbi művei: A golyó, amely megölte Puskint; Mindentől keletre; Kitömött barbár.