Ember a vadonban

M. Torgeby – F. Torgeby: Életem a szabad ég alatt | Papp Sándor Zsigmond ajánlója

Ha nem sérül meg, talán futóversenyek dobogóján találkozunk vele. Ha nem öntik el a modern élettel járó szorongások és félelmek, talán pénztáros lesz vagy mozdonyvezető. Ám ezek helyett Markus Torgeby nyugalmat és csöndet keresve megtalálta a svéd erdőket és a természetközeli élet apró, ám messzire vezető örömeit. Könyvében nem az életguru szólal meg, hanem egy olyan ember, aki imád fára mászni és tudja, hogyan lehet mínusz 38 fokban is a szabad ég alatt aludni.

„Az erdőben hónapokig lehet élni egy fejszével, némi gyufával és 20 kiló zabdarával.” Nem mondom, hogy soha nem volt olyan pillanat, amikor kedvem lett volna utánajárni a hasonló kijelentéseknek. De aztán valahogy mindig elmúltak. Maradtam városinak (ráadásul immár fővárosinak) a sok zaj, állandó ingerek között, és a nem túl mély alvással. Vagyis csupa olyasmivel, ami elől az egykor ígéretes futóversenyző, a svéd Markus Torgeby elmenekült, és négy évet töltött a jamtlandi erdőségben. Önként és dalolva.

Kétféleképpen is lehet olvasni a könyvét, amelynek gerincét ezen évek élményei adják. Egyrészt úgy, amit az alcím is felkínál: útmutatóként a természetközeli élethez. És az útmutatót most a lehető legpraktikusabb értelemben használom. Vagyis megtudhatjuk belőle, hogy csak éles fejszével dolgozzunk, és akkor éles a szerszám, ha az ember le tudja vele vágni a körmét (és nem az ujjával együtt). Milyen a jó hálózsák, mennyire hasznavehetetlen az öngyújtó a téli erdőben (a legtutibb a tűzacél, mert a gyufa is átnedvesedhet), milyen fekhelyet készítsünk magunknak, és hogy ne zuzmóval, hanem tőzegmohával végezzük el a megfelelő szertartást nagydolog után.

Tehát csupa olyasmit tanulhatunk meg belőle, amit egy hosszabb kirándulás esetén is tudunk hasznosítani.

Például igen megfontolandó, hogy a téli táborozás esetén a legnagyobb ellenség az átnedvesedő vagy inkább nyirkosodó ruha, mert szinte minden mozdulat megizzaszt. Tanácsot ad arra nézve is, hogy miként aludjunk mínusz 38 fokban, de kevésbé valószínű, hogy ezt sokan kipróbáljuk. A lényeg a dupla sapka, és hogy tökéletesen mozdulatlanul kell feküdni, de még élve. Persze „az orr hegye kissé megdermed” mondja ő, ám a dolog ettől még működik. Igazából bele sem merek gondolni, hogy mit jelent a valóságban a „kissé”.

Másrészt lehet olvasni a cím felől is: élet a szabad ég alatt. Vagyis amolyan manifesztumként, amely az életmódváltás mellett érvel igen meggyőzően. Hiszen a Torgeby család (a formatervező feleség és a három lányuk) bár tettek engedményeket, például már van mosó- és mosogatógépük is, mégis a természethez közel, divatos szóval önfenntartó életet él. Azzal a mentalitással, hogy ők ezen a bolygón szeretnének boldogulni. Stephen Hawking elméleti fizikus, akit a világ egyik legokosabb emberének tartottak ugyanis azt mondta, hogy az emberiségnek ezer éve van arra, hogy találjon egy másik bolygót a túléléshez. A halála előtt ezt száz évre módosította. Torgebyék viszont azt vallják, hogy odafigyeléssel, lemondással, szerénységgel, és a természet alaposabb megismerésével (mert csak azt tudjuk igazán megvédeni, amit valóban ismerünk) talán nem kell lecserélni a bolygót.

És bár lehet, hogy elveszítjük az új műsort a tévében, a mesterséges ingerek állandó jelenlétét, a tömegközlekedés kényelmét, viszont a nyereségoldal sem megvetendő. Itt látszólag apróságokat tapasztalhatunk meg: a valódi csendet és nyugalmat, a pihentető alvást (ezt egyébként nyitott ablak és kevés fűtés mellett is elérhetjük), vagy annak örömét, hogy halljuk a saját szívverésünket. „A természet olyan iskola volt, amelyet élveztem, mert nem olyan tantárgy volt, mint a nyelvtan, a matek vagy a hittan.” Ehelyett ilyen leckéi voltak: lógni egy magas fán, tüzet gyújtani nedves időben, megcsapolni a nyírfákat. Miközben valódi felelősséget tanult önmagával szemben, hiszen csak azt ette (a zabkásán kívül) és azt fogadta el, amit az erdő nyújtott.

A könyv kendőzetlenül beszél a gyerekkoráról, a családi hátteréről, szorongásairól, félelmeiről. Az édesanyja szklerózis multiplexben szenvedett, a nagyapja pedig a halászok tengeri életének kemény és néha kegyetlen tapasztalatait hozta magával. Igen érdekes például az is, amikor arról mesél, miként érték el az országban, hogy a halászok ne merüljenek el a mérhetetlen italozás és a függőség poklában. Miközben egy olyan kis szigeten, amelyet három perc alatt át lehetett futni az egyik végétől a másikig, tizenegy kocsma is üzemelt.

Az Életem a szabad ég alatt nagy erénye, hogy elkerüli a hozzá hasonlatos művek nagy csapdáját: nem akar mindenáron megtéríteni és nem ad elő banális dolgokat nagy horderejű bölcsességként. Nem akarja átírni a másként gondolkodók életét, egyszerűen csak felvillant egy élhető alternatívát. Önazonossága, szerénysége és megkapó őszintesége, illetve a csodálatos fotók (Frida Torgeby felvételei) pedig elérik, hogy ezt valóban komolyan vegyük, ne csupán egy életmódguru újabb receptjének. Amolyan „hat lépés az univerzális boldogság felé”-szerű konyhafilozófiának. A lapokból ugyanis nem az izzadság-, hanem fenyő- és gyantaszag árad, és az erdő hűvös lehelete.