Farkas Zoltán: Erdély újra felfedezve | Miklós Gábor kritikája
Az alapos és hasznos információkkal bőven szolgáló útikönyv történelmi tájegységekre bontja Erdélyt, és ennek alapján mutatja be a megnézésére ajánlott városokat, falvakat, természeti és egyéb érdekességeket. Mesél Ady nagyváradi életéről és hódításairól, a marosvásárhelyi kultúrpalota üvegablakainak történetéről, a brit trónörökös székelyföldi vendégházairól. Sokat és alaposan ír a szász erődtemplomokról, az egykori közösség és a hajdani zsidó lét mai emlékeiről.
Van vagy kétméternyi útikönyv a polcaimon. Nem dicsekszem. Többek között azért jött össze ilyen sok, mert pár évig hetente megjelenő mellékletet szerkesztettem Utazás címmel a majd’ öt éve legyilkolt Népszabadságnál. Őrzöm őket, pedig az internet tele van viszonylag aktuális utazási információkkal. (Még a vesztegzár alatt is.) Ennek ellenére az útikönyv tartja magát. Újak is születnek. Egy-egy utazási célpont kapcsán többet is érdemes megnézni. Így gyűlt össze nálunk is ez a sokféle kézikönyv.
Annak idején kaptam fél tucat, a nemzetközi franchise részeként megjelent elegáns kötetet egy gáláns kiadótól különböző városokról, országokról. Szépek voltak, fantasztikus illusztrációkkal, politikailag korrekt történelemszemlélettel. De ezek inkább olyan zsúrasztalnak való kötetek. Jó lapozgatni, mint egy albumot, de lehúzza a hátizsákot városnézés közben. Érdekesek a művészettörténeti elemzések benne, de olcsó vendéglőt, helyi szórakozási lehetőségeket nem kínál. Erre a másik nemzetközi kiadó sorozata jó. Az puha kötésű, a hosszú történelmi háttér ismertetését mellőzi, kézbe veheti bármely náció tagja. Tele van praktikus ötletekkel és ajánlatokkal hátizsákos utazóknak is.
Hatalmas a választék egyébként ezen a piacon, sokféle megközelítés harcol az olvasói kegyekért. A világjárvány viszont nem csupán a globális turizmust csapta el, de a hozzá kapcsolódó könyvkiadást is. Nem véletlen, hogy mostanában kész meglepetés az új cím ezen a piacon.
Azért is nehéz útikönyvről recenziót írni, mert ez a könyvtípus is specializálódott az elmúlt évtizedekben.
Ahogy az utazás tömeges kikapcsolódási formává vált, a legkülönbözőbb rétegek indulnak el világgá: fiatalok csapatosan, szinglik, melegek, családosok, és olyanok, akik a hobbijukat vagy szabadidős sportjukat is szeretnék űzni utazás közben. És mind megkapják a maguk kalauzát. Írhatnám azt is, hogy bédekkerét, mert ugyan ez egy továbbra is létező német kiadó (Baedeker), ám némi idő után a minőség és a megbízhatóság szinonimájává lett világszerte, és a márkanév köznévvé változott.
A briteknél – ők kezdték el a tömeges turizmust a 18. században – több hasonló cég is kiugrónak számít. Időnként a magyar tévécsatornákon is feltűnik a BBC sorozata, amely a Nagy kontinentális vasúti utazások címen fut. Az epizódokban egy Michael Portillo nevű volt tory politikus kalauzolja a nézőket, aki a ma már megszűnt Bradshaw kiadó vaskos piros kötetével száll vonatra a 21. században. Legutóbb egy olyan részt láttam, amely az utolsó békeévben, 1913-ban kiadott menetrend-útikalauz információit vetette össze a mai Magyarország valóságával.
Az útikalauzok recenzensének egyszerre kellene értékelnie az útikönyv teljességét, pontosságát, korszerűségét, miközben azt vizsgálja, hogy nem hagyott-e ki a szerző valami fontos látnivalót, nem tévedett-e antropológiai, néprajzi, történelmi, természet-, gazdaság- vagy társadalomföldrajzi tekintetben. Ráadásul nincs politikamentes útikönyv. A mi térségünkben alig akad olyan várrom, amelyhez ne kötődne minimum három egymásnak ellentmondó történeti narratíva. Különösen nehéz lehet Erdélyről útikönyvet írni. Farkas Zoltán mégis nekirugaszkodott ennek a feladatnak. Korábban társszerzővel hozta tető alá az erdélyi látni- és tudnivalók kézikönyvét, most viszont egyedül vágott neki a feladatnak, és újratervezte a könyvet, újra felfedezte a történelmi tájakat.
Farkas sikeres jogászpályáját adott fel, hogy azzal foglalkozzon, ami érdekli. Útikönyveket talál ki, szerkeszt és jelentet meg. Szinte egyszemélyes vállalkozása, a Jel-Kép kiadó gondozza a Kelet-Nyugat könyveket, amelyek elsősorban hazai és térségbeli úticélokat mutatnak be. Nem csak a klasszikus útleírásokat és városkalauzokat állít össze, de külön könyveket készít kisgyerekeseknek, vagy olyanoknak, akik csupán egy hosszú hétvégét szánnak az adott táj, város bejárására. Ezeknek a könyveknek számos erényük van, én a legfontosabbnak a személyes garanciát tartom. A szerző nem kompilációkat tesz le az asztalra. Minden helyet, belépési díjat, éttermi minőséget ő maga ellenőriz és igazol. Biztos az olvasóval is előfordult már, hogy egy látványosságot zárva talált. Ez a kötet nemcsak a nyitvatartási időt közli, de azt is, hogy melyik falusi házban, kinél kell elkérni a templom, kis múzeum, tájház kulcsát.
A bevezetőben külön hangsúlyozza: az első kiadások óta eltelt évtizedek átalakították Románián belül az erdélyi, a magyarok lakta táj arculatát és civilizációs színvonalát. Jók az utak, vannak itt-ott autópályák, jobb a vendégfogadási infrastruktúra, az ellátás. Több az étterem, javult a gasztronómia minősége. Tehát – biztatja az olvasót – nem kell félni az utazástól, mert az ragyogó élményekkel kecsegtet.
Az útikönyvnek jól bejáratott szerkezete van. Történelmi, földrajzi, az etnikumokot bemutató bevezetés és az aktuális politikai környezet ismertetése alapozza meg az utazó felkészülését. Azt a 102 ezer négyzetkilométert, amely a történelmi Magyarországtól került Romániához a trianoni döntés nyomán, a hazai közbeszéd Erdélynek nevezi, függetlenül attól, hogy maga a történelmi fejedelemség ennek csak kisebb része volt. A könyv ezt az Erdélyt történelmi tájegységekre bontja, és ennek alapján mutatja be a megnézésére ajánlott városokat, falvakat, természeti és egyéb érdekességeket, szépségeket. Tájegységenként is ajánl útvonalakat, illetve háromnapos, egyhetes és hosszabb kirándulásokat is. Alig hiszem, hogy van olyan érdemleges helyszín, látnivaló, amely kimaradt volna.
Szinte biztos, hogy nem maradt ki egyetlen magyar és erdélyi történelmi és irodalmi vonatkozású emlékhely, temető sem. Alaposan körbejárja Erdély építészeti korszakait, és a középkori építészet és művészet számos ott inkább fennmaradt kincsét tárja elénk. Értékrendjére már a könyv elején fény derül, amikor felkínálja a maga ajánlatát: bemutatja húsz nagy kedvencét, amelyet nem szabad, és húsz titkos kedvencét, amelyet nem érdemes kihagyni. Jó válogatás.
Színházi és zenei élményeket is kínál, ahogy a táncházi alkalmakat is. Különösen jó olvasni a kis tárcaszerű betéteket, amelyekben réges-régi történetek és mai arcok villannak fel. A felekezetalapító Dávid Ferenc élete és küzdelmei, Ady nagyváradi élete és hódításai, a marosvásárhelyi kultúrpalota üvegablakainak története ugyanolyan megkapóan erdélyi, mint a brit trónörökös székelyföldi megjelenése és vendégházai. Sokat és alaposan ír a szász erődtemplomokról, az egykori közösség eltűnéséről. A városokban megemlíti a hajdani zsidó lét mai emlékeit, a többnyire bezárt zsinagógákat. Megírja, hogy a többségében magyar nyelvű és érzelmű észak-erdélyi zsidók háromnegyed részét a nácik pusztították el, miután a magyar hatóságok vagonokba tették őket. Nyomai maradtak csak a hajdani élénk örmény életnek – ez a közösség beolvadt a magyarságba, már csak vallási különállása él.
Én nem örököltem erdélyi nosztalgiákat. A szüleim családja a mai Szlovákia, és Horvátország városaihoz, falvaihoz kötődik. Ott éltek hajdani rokonok, ott voltak/vannak halottaink. Ez az érzelem ismerős nekem. Amikor tizenévesként először jártam az akkori Csehszlovákiában, dühített a magyar múlt kitörlése, a múzeumok torz és átírt történelemképe. Mostanában mintha ott is szakítanának ezzel az eljárással. A könyv azonban már-már olyan, mintha Trianon nem is lett volna. Szinte csak magyar és erdélyi szász emlékeket, nevezetes helyeket mutat be, azokon vezet keresztül. Lehet olyan útvonalat és látványosságok sokaságát választani, hogy ne is találkozzunk mással.
Egyébként szó sincs róla, hogy az útikalauz románellenes lenne. Hitelesen beszámol Erdély demográfiájáról, arról, hogy száz éve is a románok voltak többségben. Ismertet érdekes és ajánlott román rendezvényeket, fesztivált, bemutat nevezetességeket: máramarosi fatemplomokat, a móc vidék és Fogaras látnivalóit. Közli a helységek/utcák román nevét, román szószedetet is ad, ajánl román ételeket. Külön kis cikk beszél azokról a román klasszikus szerzőkről, akik kötődtek a magyar kultúrához, román nyelvre fordítottak magyar irodalmat.
Tudom, hogy ez a jelenség sokkal bonyolultabb annál, hogy egy bédekker bemutatása kapcsán értelmesen beszélni lehessen róla, de én nyomasztónak érzem ezt az állapotot. Pedig ki kell mondanom: az Erdély újra felfedezve e szempontból sokkal többet ad, mint a magyar sajtó. Ott, ha Erdélyről írnak, akkor a helyi magyar eseményeket, rosszabb esetben a magyar politikát, konfliktusokat mutatják be. Elsősorban a tömbmagyar területekre koncentrálnak, és nem azokra, ahol a többség román. A tudósításokban románok alig jelennek meg. Ha igen, úgy politikai játékosok, a hatalom emberei, jó esetben a magyar kultúrára nyitott européer értelmiségiek. A sokaság életéről, az interetnikai viszonyokról alig tudunk meg valamit.
Arra gondoltam, megnézem, hogy miként írnak a lengyel útikalauzok Erdélyről. Ők, mármint a lengyelek, igazán magyarbarátok. Az útleírások precízek, megemlítették, hogy Siedmogród (ez Erdély lengyel neve) korábban magyar uralom alatti ország volt, de ezt történelemként kezelték.
Hasonló a megközelítés az angol nyelvű irodalomban: ott Drakula a főszereplő, ő viszont román gyökerekkel rendelkezik.
A német nyelvű útleírásokban van a mienkéhez némileg hasonló megközelítés: ők a szász, sváb hagyományokat és hagyatékot hangsúlyozzák. Mindenki láthatja: Erdély, a Partium, a Bánság érdemleges épített öröksége Trianon előtti. A román impérium nem hagyott ilyeneket. A kultúra más elemei pedig nehezebben megközelíthetők a nyelvi akadályok miatt.
Utazni muszáj. A járványnak vége lesz egyszer. Tegyék be a táskába ezt a könyvet, és induljanak el Erdélybe!
