Melania G. Mazzucco: Az építésznő | Stermeczky Zsolt Gábor kritikája
Közel húsz évig írta a Rómában született írónő Az építésznő című regényét, amely bár a 17. században játszódik, mégis masszívan beletalál korunk feminizmusába. Mindehhez nem kellett más, mint hogy a szerző figyelmét felkeltse a kor egyetlen női építésze, Plautilla Bricci élete és munkássága, és felidézze a körülötte nyüzsgő Róma társadalmi és művészeti problémáit. Amelyek meglepően nem sokban különböznek napjaink gondjaitól.
Morális kérdésként is lehet feszegetni, hogy vajon a történelmi múlt átírását jelenti-e megalkotni egy olyan regényt, mint Az építésznő. Melania G. Mazzucco regényének ugyanis minden egyes szereplője egykor (a 17. században) valóban élt személy, és a sorsok, életpályák felkutatása felemésztette a szerző elmúlt húsz évét. Ugyanakkor mivel ezen kutatások során olyan dokumentumokhoz is eljutott, amelyek a nagyközönség számára pillanatnyilag sem nyilvánosak, lehetetlenség lenne megmondani, hogy a regény – amely az egyes fejezetek végén olvasható, 1849-ben zajló forradalmi közjátékokat leszámítva gyakorlatilag egyes szám első személyben megírt Plautilla Bricci-önéletrajz – hány százalékban valóság és hány százalékban fikció.
Ahogyan azt a szerző a könyv végi jegyzetekben is leírja, Briccinek jelenleg két alkotása látható Rómában: a Madonna a gyermekkel című kép a Santa Maria di Montesanto főoltárán, illetve a San Luigi-kápolna a San Luigi dei Francesi-templomban. Ezek az alkotások – ezen felül pedig a szintén Bricci által tervezett, 1849-ben szétlőtt Benedetti-villa – ugyancsak fontos részei a történetnek. A szereplők közötti, részletes érzékiséggel megrajzolt viszonyok ugyanakkor már Mazzucco fantáziájának a kiegészítései, ez pedig akkor is így van, ha mindehhez a tárgyi emlékek és dokumentumok vezették el. Ebből a szempontból Az építésznő kulcskérdése, hogy valóban lehetett-e olyan intim viszony Plautilla Bricci és a Benedetti-villa névadója, Elpidio Benedetti apát között, mint ahogyan azt a regény ábrázolja, és nem csupán a huszonegyedik század feminizmusától fűtve vetült rá egy – pályája okán valóban kivételesnek tekinthető – 17. századi nő alakjára.
Mindezt tehát lehetne morális kérdésként feszegetni, épp csak nem érdemes. Mert még ha az előbb említett intim szál esetleg valóban fikció is, olyan leleményes érzékiséggel ágyazza be a tények közé, hogy azzal csak emeli a regényanyag élvezetét.
Mazzucco a szövegben mindvégig mesterien bánik a kapcsolatok ábrázolásával, és nem kíméli az olvasót azok esetleges ellentmondásosságaitól sem. Ez különösen igaz a férfi figurákra. Plautilla Bricci édesapját, Giovanni Briccit festőként, színdarabíróként, zenészként tartja számon a történelem. A regénybeli Bricci elbeszélése szerint azonban számára rendkívül hosszú időbe telt, amíg rájött, hogy az apja – aki a lány előtt elsősorban festőnek vallotta magát – írta azokat a szarkasztikus történeteket és színdarabokat, amelyeket Róma-szerte előszeretettel hallgattak és idéztek a kor emberei, később pedig saját műveikként tüntették fel magasabb rangú figurák.
Ezen keresztül fontos dilemmája a könyvnek, hogy maga Giovanni Bricci vajon mennyire tudta beteljesíteni saját művészi elképzeléseit, már ha egyáltalán voltak neki ilyenek. Apjától örökölt hivatása, a matrackészítés okán mindig is fontosnak tartotta megszólítani az egyszerű embereket, ez pedig felsőbb művészi körökben folyamatos gúny tárgyává tette őt, és még a Matracos Janus csúfnév is ráragadt. Plautilla életének talán második legfontosabb férfifigurája, Elpidio Benedetti hasonlóan összetett karakter.
Apátként úgy válik fokozatosan a felsőbb körök egyik legfontosabb emberévé, hogy egyúttal mindig képes egy kicsit a háttérben is maradni. Ez utóbbi tulajdonsága teszi lehetővé, hogy hosszú élete során olykor-olykor a világi életbe is belekóstolhasson, példának okáért a Vatikán felé néző, hajó alakú villát építtethessen magának Róma kiemelt pontján.
Az, hogy villáját valójában nem is ő maga tervezte, hanem az a Plautilla Bricci, akivel egy teljesen soha be nem teljesíthető szerelmi viszonyt folytatott, a kor emberei számára mindvégig titok maradt.
Ezen a ponton lép be a történetbe az érzékiségnek egy olyan dimenziója, amely egyszerre jelenti az érzékszervek tárgyakkal, alkotással való kapcsolatát és a testi szerelmet. Egy látszólagosan szent életű – pontosabban magát a művészetnek szentelő – nő és egy apát kapcsolata minden lehetséges szempontból botrányos lenne, ebben a történetben viszont Plautilla Bricci és Elpidio Benedetti így is kihozták a viszonyukból azt, amit az adott körülmények között kihozhattak.
Miután Plautilla számára világossá válik, hogy életmódjába soha nem fog beleférni, hogy édesanya lehessen, lényegében a Benedetti-villát tekinti Elpidióval közös gyermeküknek. Elpidio mindeközben jobban ügyel a látszatra, és bár sokszor szerez művészeti megrendeléseket Plautillának, ezek között jócskán akadnak a kor kívánalmainak megfelelően a nőket lebecsülő, szexista szövegek is, amelyek köré illusztráció szükséges. Az ilyen helyzeteken keresztül Az építésznő egyszerre képes beszélni szeretetről és kiszolgáltatottságról.
Nagyjából ezek a kapcsolatok jelentik a történet magvát, amely köré felépül a korabeli Róma – ugyancsak igen alaposra sikeredett – társadalomrajza. Különböző uralkodók és politikák követik egymást, és bár éppen ezek a viszonyok teszik kiszolgáltatottá főbb szereplőinket, ez az a rétege a műnek, amelyből kevesebb is elég lett volna. Mazzuccónak érezhetően feltett szándéka volt a könyvben felépíteni ezt a világot, ugyanakkor mintha ezt csak azért tette volna, hogy aztán le is rombolhassa: a fejezetenkénti közjátékokban jó százötven-kétszáz évet ugrunk előre az időben 1849-be, az itáliai forradalmak idejére, amelyben egy Leone nevű önkéntes katona szemszögéből követhetjük végig az addig érvényes világ, így egyebek mellett a Benedetti-villa pusztulását is.
Mintha a szerzőnek egyszerre lett volna fontos megrajzolni egy korszak tablóját, illetve ezen belül ránagyítani egyetlen fókuszpontra, Plautilla Bricci életére. Az, hogy a szándék első fele mennyire köti le a mezei olvasót a második tükrében, mindenképpen kérdéses, ugyanakkor ennek a próbálkozásnak is vannak részérdemei. Részletes leírásokat kapunk például a korabeli pestisjárvány okozta állapotokról, amelyek több szempontból is párhuzamba állíthatók az emberiség elmúlt pár évének pestisével, a koronavírussal.
A bezártságérzet és az ezek mentén kialakuló feszültségek, az infláció, vagy az egymástól, egyúttal a haláltól való félelem mind-mind mostani életünk közeli ismerőseként köszönnek vissza a könyvnek ezeken a pontjain.
Az építésznő tehát leginkább egy küzdelmes könyv egy küzdelmes életről, amely ennek ellenére jócskán bővelkedik belső gazdagságban és különös fénnyel vibráló érzékiségben. Feminizmusát felvállalva úgy képes párhuzamot vonni egy letűnt kor és a 21. század között, hogy egyetlen pillanatig sem vádolható egyoldalúsággal. Plautilla Bricci elbeszélői figurája intelligens, egyúttal érzékeny nőként képes mesélni életéről és koráról.
MELANIA G. MAZZUCCO korábbi műve: Veled vagyok.
