Douglas Stuart: Shuggie Bain | Ács Ferenc ajánlója
Igazi, nagyívű elbeszélés a skót-amerikai szerző első regénye, a számos díjat begyűjtő Shuggie Bain. A nyolcvanas években játszódó történetben a bánya- és gyárbezárásoktól sújtott Glasgow elevenedik meg. Ebben a parázsló indulatoktól fűtött világban hogyan is találhatna menedékre egy törékeny alkoholista anya és egy meleg kisfiú? Nehezen felejthető könyv kemény szavakkal és szeretnivaló empátiával.
Ha a Thatcher-korszak és a sivár nyolcvanas évek kerülnek szóba, akkor mindig az a kesernyés humor jut eszembe, ahogy ezt a brit filmesek voltak képes tálalni. A munkásosztály tragikomikus történeteit, ahogy azt Soós B. Péter elnevezte. Ilyen volt a Walesben játszódó Büszkeség és bányászélet vagy a Billy Elliot, amely egy észak-angliai bányászcsalád életébe kalauzolt el a sztrájkok és a munkanélküliség idején. (A keserédes ábrázolás az Alul semmiben ért csúcsra, amely már a kilencvenes évek elején játszódott, de a vidéki Anglia akkor még javában nyögte a Vaslady reformjait és a gyárbezárások okozta kilátástalanságot.)
A skót-amerikai író regénye is ebbe a korszakba, Margaret Thatcher miniszterelnökségének idejébe visz el minket, annyi különbséggel, hogy a Shuggie Bain kapcsán jóval kevesebb nevetésre lesz alkalmunk. A helyszín Glasgow, a történet középpontjában pedig egy háromgyerekes család áll, amely kénytelen volt odaköltözni az anya szüleihez a sgihthilli lakótelep toronyházának tizenhatodik emeletére. A falak vékonyak, minden szó áthallatszik, de a helyzetet tovább nehezíti, hogy Lizzie sosem kedvelte új vejét, a taxisofőrként dolgozó Shugot. Ráadásul további feszültségek is szabdalják a családot.
Először is Agnes, az anya alkoholizmusa, amely a savanyú elégedetlenséget, a tömbházak közé szorult reménytelenséget és a férfiak munkanélkülisége miatti általános rosszkedvet hivatott elűzni. („A nőknek mind otthon volt a férjük. Belerohadtak a kanapéba, míg valami rendes munkára vártak.”) Meg azt, hogy úgy tűnik, a második házassága is zátonyra fut, mert a jóképű Shug az egyik barátnőjével csalja. Ráadásul a férfi ki nem állhatja a betintázott felesége féktelenségét, és olyankor kimondottan agresszívvá válik vele szemben. Talán egyetlen vigasza a legkisebb gyermek, a címszereplő Shuggie Bain, aki ekkor ötéves. (Az első férjétől született két gyermeke szinte már felnőtt, a tizenhét éves Catherine már dolgozik, két évvel fiatalabb öccse, Leek pedig jobbára észrevétlenül teng-leng közöttük.)
Egy idejében eloltott lakástűz (Agnes a cigarettájával meggyújtja a függönyt, már az öngyilkosság gondolatával játszadozva) viszont ráébreszti, hogy egy költözéssel talán még megmenthető lenne a szétesőfélben lévő házassága. Ám az igazi megpróbáltatások még csak ekkor kezdődnek, hiszen a megélhetési gondoktól terhelt közeg nem ideális környezet egy büszke anya és egy meleg kisfiú elfogadásához. Douglas Stuart számos díjjal elismert önéletrajzi regénye (Booker-díj, az év legjobb skót regénye, British Book Awards legjobb elsőkötet és legjobb könyv kategóriájában) abban különbözik a már említett két filmtől, amelynek szintén fontos eleme a másság és a homoszexualitás, hogy itt nem a humor tompítja az egyre inkább elvaduló világ nyersességét, hanem a mondatokat belengő megértő empátia. Mintha a megbocsátás távolságából és a feloldozottság állapotából mesélne el éles és kemény történetét.
A visszapillantást a regény keretes szerkezete is felerősíti, mintha a tizenhat éves Shuggie Bain emlékezne vissza rá, hogy miként is sodorta el az élet egy magányos férfiak lakta panzióba, miért dolgozik egy szupermarketben az iskola mellett, ahová már csak falból jár, hogy az oktatásügy ne kapja el iskolakerülésért. És főként miért van egyes egyedül. Persze a visszatekintés messzebbről ered, nem véletlenül érezhette úgy negyvenévesen a divatszakmában dolgozó Stuart, hogy először ezt a történetet kell elmesélnie.
A szerző „olyasmit adott Glasgow-nak, mint James Joyce Dublinnak. Minden városnak szüksége van egy olyan könyvre, mint ez” olvashatók a fülszövegen Eliza Gearty író szavai. S ha az összevetés kissé túlzó is, ám az igazságtartalmából mit sem von el. A bánya- és gyárbezárások révén meggyötört, leáldozóban lévő, a neve ellenére („zöld hely”) egyre csak szürkülő város főszereplővé lép elő a Shuggie Bainben. Feszült és végletesen megosztott helyszíne ismerősnek tűnhet majd a magyar olvasó számára, hiszen itt is áthidalhatatlan szakadék húzódik két ellentétes tábor, a protestánsok és a katolikusok között. Egy rossz válasz a „Celtic vagy Rangers?” kérdésre (a város két, a vallási rivalizmust megtestesítő focicsapata), és máris életre szóló következményekkel kell szembenéznie bárkinek.
Ugyanakkor, főként amikor Shugot, a taxist követjük az éjszakai műszak furcsa fuvarjain, nagyon is szerethetőnek tűnnek az eső áztatta (ami a skót nagyváros természetes állapota) és az utcai fényektől csillogó utcák. De még ilyenkor is érezni a mélyben elindult, erjedő folyamatokat: „A város változik; látja az emberek arcán. Glasgow elveszti rendeltetését, és ő az egészet tisztán látja az üveg mögül. Érzi a bevételén.”
A város iránt érzett megmagyarázhatatlan szeretet és a menekülés vágya küzd a jól megrajzolt szereplőkben, és az olvasót is ez a két érzet kalauzolja ebben a kíméletlen világban. Ezért sem lesz egy pillanatra sem nyomasztó a regény, még ha az önfeledt derű ritka vendég is a lapjain.
Douglas Stuart könyve igazi, nagyívű elbeszélés (Greskovits Endre fordítása), nincs benne különösebb írói trükk, semmilyen túlhabzás. Az ereje is ebben rejlik, hogy a bízik a történetében, a szereplőiben, az élményeiben, a megválogatott, de mindig természetesnek ható szavakban. Mesél, ahogy századok óta mesélnek nekünk a kiválasztottak. Mert igen, Stuart is az: jó író. Akinek idénre várt második regényét (Young Mungo) máris nagy várakozás előzi meg.
