Jorge Luis Borges: A végtelen életrajza | Balogh Ernő kritikája
A módfelett sokoldalú Borges az esszéiben sem ismert tréfát: semmi sem volt fontosabb számára, mint az olvasó élvezete, az olvasás élménye. Ezt szolgálta stílusának lendületessége és szellemessége, mert csak azt kell elolvasnunk, ami tetszik. Vagyis egy pillanatig sem szabad megfeledkezni arról, hogy a könyv a boldogság egy formája.
„Montaigne szerencséje vagy zsenialitása az, hogy egocentrikus világszemlélete számára megtalálta, felfedezte az irodalmi formát, az esszét, amely műfajnak a nevét is ő adta”, írja Jorge Luis Borges kortársa, Szerb Antal. És nagyjából ennyi, ami az esszéről egészen bizonyosan, konszenzuálisan megállapítható. Számtalan, közöttük megannyi szellemes meghatározása híven tanúsítja fogalmi kontúrjainak eredendő bizonytalanságát. „Pontos műfaji meghatározása mindmáig nem ismeretes”, hangsúlyozta néhány évtizeddel ezelőtt Rónay László.
Persze az evidens közhelyeket álmunkból fölkeltve is valamennyien fújjuk. Ezek szerint tipológiailag a belletrisztika és a szaktudomány közötti sávban helyezhető el, tág teret enged a szerző szubjektumának, személyes élményeinek, lételeme az invenciózusság, a merész analógiák iránti fogékonyság, a stílus könnyedsége, szellemessége és karakteressége. S mint a kertművészetnek, az esszének is lett francia (pl. Sainte-Beuve, Proust, Camus) és angol (pl. Samuel Johnson, Carlyle, Virginia Woolf) ága. De persze, a németek sem maradhatnak ki, ők ebben is igazi húzónevekkel büszkélkedhetnek (pl. Goethe, Thomas Mann).
A magyar irodalom történetében a műfaj legismertebb klasszikusai a nyugatosok, – például Babits, Kosztolányi, majd pedig Szerb Antal, Halász Gábor, Cs. Szabó László – voltak. A maga nemében valamennyi itt említett külföldi és magyar esszéista egyedülálló poétikai jellegzetességeket teremtett. Szerb Antal és Halász Gábor egy-egy műve például – összetéveszthetetlen. Legalábbis a valamelyest gyakorlott olvasó biztonsággal meg tudja különböztetni őket.
A módfelett sokoldalú – költő, író, műfordító, filozófus – Borges annak a nagy nemzedéknek a tagja volt, amelyik az esszét még az irodalmi-művészeti-bölcseleti megismerés, a műalkotásokról való gondolkodás adekvát formájának tekintette.
Az objektivitásra, egzaktságra törekvő szaktudományos irányzatok a huszadik század második felétől a műfajt egyre negatívabban kezelték, mindenfelé rossz hírét keltették: felszínes, szépelgő – köze nincs az igazi szakmaisághoz. Igaz viszont, hogy Borges esszéit a céhbeliek szűk körén túl egy jóval szélesebb értelmiségi kör is élvezettel olvassa, szempontokat és ötleteket merít belőlük.
Az élvezettel itt kulcsszónak számít: az élményteli befogadhatóság kezdettől fogva a szerző lényegi ambíciója volt, ezt szolgálja a stílus lendületessége, szellemessége és poentírozottsága. Az egyik írásban Borges egyébként – Montaigne és Emerson nyomán – azt hangsúlyozza: „csak azt kell olvasnunk, ami tetszik”, hiszen „a könyv a boldogság egy formája”. Az idézett francia esszéista bevallja, ha egy műben nem egészen érthető részt talál, egyszerűen továbblapoz. Borges pedig habozás nélkül levonja a konzekvenciát: „ha valamit nehezen olvasunk, a szerző szándéka meghiúsult”.
A mester az „olvasásélvezet” axiómájának érvényesítésében nem tréfál: egykoron az Ulyssest is befogadhatatlannak tartotta, a fogadtatását pedig érthetetlennek. A regény „gyakori, de jelentéktelen érintkezési pontjai a homéroszi Odüsszeiával újra és újra felkeltik a kritikusok elragadtatott bámulatát (sohasem fogom megérteni, hogy miért)”. Mindenképp tanulságos lehet, ha megemlítjük, hogy Joyce alapművét illető fenntartásaiban magyar pályatársa, Szerb Antal is osztozott: az írónak „az egész világon igen nagy tekintélye volt, mint sok mindenkinek, akit senki sem ért meg, de senki sem meri bevallani. (…) Most már talán sohasem szabad bevallani, hogy blöff volt az egész.”
A Borges-esszé általában nem kedveli az in medias res típusú szerkezetet. Mindenekelőtt ugyanis a téma szellemi kereteit vázolja fel, és a vonatkozási rendszer kijelölése egy-egy írás terjedelmének harmadát, olykor csaknem a felét alkotja.
A szerző mindvégig intellektuális tűzijátékot rendez olvasója számára, sokszor szinte beleszédülünk az utalások, hivatkozások elképesztő kavalkádjába. Az allegóriáról szóló – három és fél oldalas (!) – esszében Borges például (első említésük sorrendjében) a következőkre hivatkozik: Schopenhauer, De Quincey, Francesco De Sanctis, Croce, Chesterton, Dante, Vergilius, Boethius, Parmenidész, Platón, Spinoza, Kant, Francis Bradley, Hérakleitosz, Arisztotelész, Locke, Hume, William James, George Henry Lewes, Porphüriosz, Anselmus, Roscelinus, William Occam, Maurice de Wulf, Hermannus Contractus, Abélard, Scotus Erigena, Geoffrey Chaucer. És persze, mindegyik hivatkozás teljességgel funkcionális, fontos adalékokkal gazdagítja és árnyalja a gondolatmenetet.
Erudíciója bámulatra méltó: az antikvitásbeli szerzők másod-, harmadvonalának műveit is jól ismeri, világirodalmi tájékozottságának megannyi regisztere van, s az irodalmi mellett a filozófiai hagyománykincset szintén professzionálisan kezeli. Épp emiatt meglepő, hogy egyik fiatalkori filmkritikájának tanúsága szerint 1932-ben még bizonyosan nem olvasta A Karamazov testvéreket (általában véve is: az orosz irodalom emblematikus alkotásaira alig-alig hivatkozik). Ennek ellenére nem szenved műbírálói önbizalomhiányban: ezt az adósságát egyenesen erénynek tartja a Dosztojevszkij-mű filmváltozatának méltatásában. (E recenzió második részében pedig Chaplin – idővel klasszikussá magasodott – alkotását, a Nagyvárosi fényeket olyan kíméletlenül agyonvágja, hogy a mai olvasó azt sem tudja, merre forduljon zavarában.)
Az argentin szerző esszéi – a műfaj immanens lehetőségeinek jegyében – bővelkednek igencsak meghökkentő állításokban. Flaubert jelentőségéről szóló írásában például azt a kétségkívül eredeti tézist fejtegeti, hogy „az általa elgondolt és megalkotott jelentős műveknél” sokkal fontosabb az, „aki egy új emberfaj első Ádámja: a papként, aszkétaként és szinte mártírként viselkedő író” (Flaubert példás sorsa).
Eszerint tehát a Bovaryné megalkotásánál lényegesebb egy értelmiségi mentalitás példaereje. Az ötlet elég „meredek” ugyan, de mindenképp gondolkodásra, készen kapott sémáink felülvizsgálatára késztet.
Egyik fiatalkori írásában a szülőhazája irodalmi hagyományainak tartalmáról elmélkedve Borges határozottan különbséget tesz a népi és a népies – „a gaucsók költészete” és a „gaucsó stílusú költészet” – között, s eközben példák sorával bizonyítja, hogy az utóbbi jórészt idegen, olykor épp a városi folklórban gyökerező mintákat követ (a gaucsó az argentin cowboy). Számunkra is igen tanulságos, ahogyan kitágítja a számba vehető örökség köreit: „Mi hát az argentin hagyomány? (…) Hiszem, hogy az egész nyugati kultúra a mi hagyományunk, hogy van jogcímünk – talán még megalapozottabb is, mint egyik-másik nyugati nemzetnek – e tradícióhoz.” E perspektíva pedig nemcsak a méreteket és arányokat változtatja meg, hanem az igények nívóját, az értékek, a minőség mércéjét is.
Noha pályakezdő költőként verseiben radikálisan baloldali eszméket hirdetett, e világmegváltó hevületű műveinél később keletkezett esszéiben már alig maradt nyoma a közvetlenebb, vagy akár áttételesebb politizálásnak: a múltbeli irodalmi művek, kulturális értékek elemzésekor nem enged teret semmiféle aktualizálásnak. Ugyanakkor esszéi is tanúsíthatják: a második világháború idején – felelős értelmiségihez híven – határozottan elítéli a fasizmust, felemeli szavát a nacionalizmus és antiszemitizmus ellen (pl. Két könyv; Feljegyzés 1944. augusztus 23-ról).
Folyamatosan tapasztalhatjuk, hogy – többnyire kétes vagy egyenesen aljas célokat szolgálva – hamis információk özönét zúdítják ránk. Ezért különösen figyelemre méltó az a több mint hetven éve keletkezett esszé, amelyik Bertrand Russell egyik cikkét (Free thought and official propaganda) elemzi, kiemelve azt a javaslatot: „az általános iskolában úgy tanítsák az olvasás tudományát, hogy a tanulók kétkedve fogadják az újsághíreket”.
„A maláj vagy a magyar irodalmat például egyáltalán nem ismerem, mégis biztosra veszem, hogy ha módot adna rá az idő, hogy tanulmányozzam őket, meglelnék bennük minden szükséges lelki táplálékot”, írja A klasszikusokról című esszéjében, amely az 1952-es Újabb nyomozások című kötetben jelent meg. Borges tehát a 20. század közepéig szinte bizonyosan nem ismerte literatúránkat. A szövegkörnyezet szerint egyrészt irodalmunk a szerző számára itt, mondjuk, a „hottentotta” egzotikumot testesíti meg, másrészt azonban azt hangsúlyozza: ha valahol már létrejött autonóm kulturális-művészeti ágként az irodalom, akkor benne szükségképp kiteljesednek alapfunkciói is.
Borges jellegzetesen a bibliofil embertípus reprezentatív, mintaadó személyisége. Már gyerekként a bibliotéka volt az egyik kedvenc helye, egész életét könyvek között töltötte, az ötvenes évek közepén pedig az argentin Nemzeti Könyvtár igazgatója lett (a sors keserű fintora, hogy ekkorra már egy öröklött szembetegség következtében csaknem teljesen vak volt). „Én mindig is könyvtárfélének képzeltem el a Paradicsomot”, írja a Vakság című esszéjében. „Az ember különféle szerszámai között kétségkívül a könyv a legbámulatraméltóbb. A többi mind testének a meghosszabbítása. (..) Ám a könyv egészen más: a könyv az emlékezet és a képzelet meghosszabbítása” – olvashatjuk egy másik műve (A könyv) nyitósoraiban. Világunk általános szellemi állapotát tekintve kétségtelen, hogy a könyvkultúra e bölcs dicsérete ma sem tűnik anakronisztikusnak.
Végezetül feltétlen ki kell emelnünk, hogy az impozáns kötet összeállítója, a szövegek gondozója és részben tolmácsolója Scholz László volt. Ő állította össze – Kiss Ildikóval együtt – a könyv végén található, Borges magyarul című hézagpótló bibliográfiát is. Az esszék fordításában közreműködött még: Boglár Lajos, Ertl István, Imreh András Kürthy Ádám András és Tóth Éva.
