Glenn Crouch – Steve Appleford: The Rolling Stones | Balogh Ernő kritikája
Mit érdemes még leírni egy világszerte évtizedek óta ismert zenekarról? A most megjelent kötet épp attól érdekes, hogy messzire elkerüli a tagokkal kapcsolatos bulvárhíreket, és helyette a dalokra és az alkotás folyamatára koncentrál, ráadásul eddig sosem látott fotókat is publikál. Még ha vannak is hiányosságai a könyvnek, a Rolling Stones a mai napig kimeríthetetlen téma.

Álomgyár, 192 oldal, 7999 Ft
„A hatvanas években hittünk egy mítoszban – abban, hogy a zene ereje képes megváltoztatni az emberek életét. Ma az emberek egy mítoszban hisznek – abban, hogy a zene csak szórakozás. A hatvanas évek mítosza, kell-e mondanom, sokkal érdekesebb volt – de nem olyan hatékony mint kereskedelmi eszköz. Mivel úgy tűnik, hogy a morális vagy társadalmi fontosság utolsó foszlányát is elveszítette, következésképp immár semmikképpen sem minősül ellenkultúrának, a rock and roll Nyitott Szezám lehet a vállalati szponzoráció nirvánájába – üdítőitalok, ruházati cikkek, kiegészítők és fegyverek a feszültséggócokba, Isten és az ember nagyobb dicsőségére” – írja Stanley Booth a kultikus, Chandler stílusában megírt riportregényében (The True Adventures of the Rolling Stones, magyarul: Rolling Stones – Tomori Gábor fordítása). Ha ez így van, akkor annál meglepőbb, hogy – mítoszok ide vagy oda – a Rolling Stones a hatvanas évek eleje óta folyamatosan a gyorsan változó műfaj élvonalában van. Zsenialitásuk kifejezője, hogy az életmódbeli lázadás auráját az egyre grandiózusabb üzleti vállalkozásaik közepette sem veszítette el. A Rolling Stones Circus ma is mozgásba hozza a roppant méretű – globális – rajongótábort.
Az akkor és a most idézetbeli radikális különbsége egyszersmind híven tanúsítja, hogy a történeti távlat – persze, közhely ez – még a populáris rétegzene fejleményeinek értékelésében is evidensen meghatározó. Esetünkben tehát a Rolling Stones hat évtizedes sztorijának legújabb fejezetei – azaz napjaink fejleményei – adják a szükséges perspektívát a kezdetek, a beérkezés, a sikerek és kudarcok értelmezéséhez. S mivel a show-nak még ma sincs vége, az elemző számára is egyelőre minden mozgásban van. Nekünk pedig, akik a hatvanas években voltunk tizenévesek, a világ a Stones zenéjével, újabb kalandjaival – egyáltalán a puszta jelenlétével – együtt lehet kerek.

„Senki nem hord névjegykártyát”
Mindezt azért érdemes ilyen nyomatékkal hangsúlyozni, mivel Glenn Crouch és Steve Appleford műve (a fordítás Varga Csaba munkája) valahol a kétezer-tízes évek elején-közepén zárul. Keith Richards Life című önéletírásának megjelenésére (2010) vagy Mick Jagger partnerének, L’Wren Scottnak a tragikus halálára (2014) például még utal a szöveg zárórésze. Az újabb – mellőzhetetlen, olykor tragikus – események azonban már hiányoznak a könyvből. Említés nélkül marad tehát, hogy 2021-ben elhunyt Charlie Watts, a zenekar dobosa, aki csaknem hat évtizedet töltött el az együttesben, s akinek legendás alakja csak Ringo Starréhoz mérhető. Miként az sem szerepelhet, hogy a többiek, néhány héttel a megrendítő haláleset után világ körüli turnéra indultak, s körútjuk – óriási sikerrel – most is zajlik. Hiányzik az a fontos diszkográfiai adat is, hogy a zenekar 2016-ban új lemezt adott ki (Blue & Lonesome), mely nem akármilyen publicitást kapott. A végső számvetés – szerencsére – még várat magára. A könyv így szükségképp töredékes képet ad, az értékelésbeli hangsúlyai valamilyen mértékben feltétlenül viszonylagosak.
A mű kétségtelen erénye, hogy nem az együttes tagjainak máshonnan jól ismert életrajzára, nem a bonyolult belső viszonyok alakulására összpontosítja a figyelmet. Ez által következetesen mellőzi a felmérhetetlen mennyiségű pletykaáradatot, a bulvárintimitásokat, s magukra a művekre, az alkotás folyamatára, a mindenkor kemény munkát követelő felvételek jellegzetességeire koncentrál.
Sorra veszi, kommentálja, elemzi, értékeli az eredeti albumok (az első tehát: The Rolling Stones, az utolsó: A Bigger Bang) minden egyes szerzeményét, a kötet elején és végén pedig a szerzők néhány fontos kislemez legendássá váló dalát interpretálják (például Come On, I Can’t Get No Satisfaction, Get Off My Cloud, Jumpin’ Jack Flash vagy Honky Tonk Women). Érthetően kimaradnak a szinte áttekinthetetlen válogatások, a rendszeresen kiadott koncertfelvételek, valamint a filmek, DVD-k tucatjai. Karakterében a vállalkozás Ian Macdonald méltán híres, alapműnek számító Beatles-monográfiájára emlékeztet (A fejek forradalma), noha színvonalában, szakszerűségében valamelyest alatta marad.

Generációkat köt össze
A kibontakozó pályakép nagyjából a már ismert kritikai közvélekedéssel összhangban jelöli ki az eddigi csúcspontokat, a fordulatokat, az emlékezetes sikereket és az elég látványos kudarcokat. Meggyőzően rajzolják fel azt a folyamatot, amely a kezdeti bluesrajongástól vitt a mai populáris kultúra csúcsaira. A szerzők eközben sokakkal (például részben Földes „Hobó” Lászlóval) osztoznak abban, hogy időnként az értékelésükben nosztalgiával kezelik a korai stílust, mintegy etalonnak tekintik az afroamerikai népzene e változata iránti elkötelezettséget, a tőle való eltérést pedig értékvesztésként kezelik. Ilyenkor persze mintha ők is felednék azt az evidenciát, hogy a zenekar világhírének, globális népszerűségének egyik feltétele éppen e behatárolt horizontú rétegzene meghaladása, kreatív megszüntetve-megőrzése volt. Azok, akik következetesen – azaz makacsul – ragaszkodtak a blues indíttatásához, nem arathattak kimagasló, a Rolling Stones által rendre kivívott sikereket. Ma már kétségtelen, hogy Alexis Korner vagy John Mayall ismertségben, műfajbeli jelentőségben igencsak elmarad a Mick Jagger/Keith Richards szerzőpárostól.
A könyv is szemléletesen tükrözi azt a metamorfózist, amelyet bevezetőnkben Stanley Booth villantott fel, s amelynek során a Rolling Stones – másokkal együtt – az underground lázadás ifjúsági szubkultúrájának képviselőjéből professzionális üzleti vállalkozássá, a nemzetközi szórakoztatóipar sztárzenekarává vált.
Az együttes tagjai híresek és gazdagok szerettek volna lenni, ehhez világslágerek kellettek, amiket csak a szűk zenei szekták ízlésköreit meghaladva, a rétegkultúrákon átívelő, egyetemesebb igényekre figyelve lehetett létrehozni.
„Ez csak rock ’n’ roll, de nekem tetszik” – énekelte Jagger már a hetvenes években, elég egyértelműen utalva arra, nem egészen azonos azokkal a szerepekkel, amelyeket dalaiban alakít, noha közönségének jó része – elég naivan – hisz az előadói egyéniség és lemezbeli/színpadi szövege közötti direkt megfelelésben.

Szerep és személyiség nem mindig egyezik
Különös módon ezt a hibát olykor a mű szerzői is elkövetik, azaz önkéntelenül egyenlőségjelet tesznek az énekes dalbeli és hétköznapi énje közé. „A dal arról szól, hogy Richards megpróbálja elcsábítani egy másik férfi asszonyát.” Nem, nem erről szól. Félrelépni ugyanis nem a zenész, hanem szerzeményének hőse szeretne. Vagy: „Teljesen egyértelmű, mire biztat minket ez a szám. Jagger komolyan bulizni akar, és azt szeretné, hogy a táncparkettre perdüljünk” (Dance PT. 1). Túl azon, hogy ez a részlet fölöslegesen emel ki egy evidenciát, természetesen nem Jagger akar bulizni, hanem a dal hőse. A műbeli szubjektum félreértésének példáit hosszasan folytathatnánk: „Jagger ért a szakításhoz. Az ilyesmi szórakoztató és tök vidám” – olvashatjuk a Let Me Go rövid kommentárjának bevezetőjében.
Lehet, sőt alighanem bizonyos, hogy a rocksztár a kapcsolatkezelések mestere, a dal keletkezésében pedig nyilván a személyes élmények is nagy szerepet kaphattak, de maga a szám szükségképp egy legalább részben fiktív énről szól. Jagger nem véletlenül hasonlította a Rolling Stones koncertjeit valamiféle zenés színházi produkcióhoz, amelybe azért kellenek mindenféle látványelemek, mivel mindvégig ugyanaz a néhány ember van a színpadon, ami idővel bizony unalmassá válhat. Ez az analógia is félreérthetetlenné teszi a szerep és személyiség különbségét, amelyet a könyv zenei szakíróinak illett volna következetesen megőrizniük. Összekeverésük ugyanis a nem elég szofisztikált befogadói mentalitás jellegzetes sajátossága.
A szerzők (és persze a fordító) stílusa néha olyan kollokvializmusokba, nyelvi modorosságokba vált át, amelyek egy ilyen – komolynak tűnő – könyvben zavaróvá válnak.
A kritikusok például „beszólnak” a zenekarnak, a keményebb hangvétel minduntalan „zúzósnak” minősül, az igazi rock and roll pedig egyszersmind folyvást „őszinte”, akármit jelentsen is ebben a kontextusban ez a jelző. A „laza” nyelvhasználat, a kommentárok tágra szabott igényszintje, valamint a kép- és a betűméret aránya egyaránt arra utal: e kötet valamennyi közreműködőjének jól érzékelhető célja egy kommersz, tömegfogyasztásra szánt kiadvány létrehozás volt. Ami egyébként teljesen rendjén való törekvés.

A koncert egyúttal zenés színházi produkció is
Akadnak azonban olyan gondok is, amelyek a sikerorientált termékekben sem fordulhatnának elő. Érthetetlen például, hogy maradhatott javítás nélkül az ilyen mondat: „Mégis mi a fenéért hangolnák (sic!) be valamit, amit utána ütni-vágni fogok?” Vagy ez: „Jaggert egyszer megkérdezték a Creem hasábjain, hogy nem szeretett-e volna (sic) színes bőrű emberként megszületni.” Továbbá: „Még a Timesban is megjelent egy szerkesztőségi cikk, ami megkérdőjelezte az ítélet súlyosságát. Az volt a címe, hogy »Miért tesznek kerék alá egy pillangót?«” Nos, nem ez volt. Az újságban ugyanis ez állt: Who breaks a butterfly on a wheel? Magyarul: Ki tör kerékbe egy lepkét? (William Rees-Mogg írásának híres címe egyébként idézet Alexander Pope egyik episztolájából.) Végül a könyv zárásaként van ugyan egy tárgy- és névmutató, ebben viszont meglepő módon nem szerepelnek olyan fontos zenésztársak, mint Blondie Chaplin, Bernard Fowler, Darryl Jones, Bobby Keys vagy Chuck Leavell stb. Groteszk módon még az egykori szólógitáros, Mick Taylor is hiányzik, vagyis a filológiai apparátus jobbára használhatatlan.
A Rolling Stones eredeti közönsége többé-kevésbé ismeri a könyvbeli históriát, életét végigkísérték a bemutatott lemezek, s el-eljutott a koncertekre is. Ennyiben maga is a sztori részévé lett. Számára evidencia, hogy – mondjuk – Brian Jonest Mick Taylor követte, akinek a helyére aztán Ron Wood lépett. A zenekar aktivitása azonban újabb és újabb rétegeket hódíthat meg, ők viszont innen (is) megkaphatják a tájékozódáshoz szükséges információhalmazt. S persze, a beavatottabbak is szívesen lapozgathatják az ilyen kiadványokat – nagy úr a nosztalgia.

„Elmondtak egy történetet, boldoggá tettek másokat”
„… amikor mások, nálam fiatalabb srácok odajönnek hozzám, rájövök, hogy csak egy vagyok a trubadúrok, vándorénekesek, balladaköltők és történetmondók hosszú sorában. Bizonyos értelemben az a bizarr érzése támad az embernek, hogy ehhez a különös családhoz tartozik. De senki nem hord névjegykártyát. Nincsenek titkos kézfogások. De van ez a csodálatos folytonosságérzet, ahogy visszamégy az idő ködén át. És csak egy vagy azok közül a fickók közül, akik elmondtak egy történetet, boldoggá tettek másokat, elénekeltek egy dalt, és veled is törődtek, hogy ne érje szó a ház elejét” – meditálgat Keith Richards (az idézetet Victor Bockris híres monográfiájából vettük). A gitáros dalszerző itt tehát szinte filozofikus mélységben reflektál önnön mesterségének-művészetének egyetemesebb dilemmáira.
Richards eszmefuttatásával mindenekelőtt azt szeretnénk kiemelni, hogy egy magasabb szellemi színvonalú közelítésmód egyáltalán nem lenne idegen a Rolling Stones zseniális muzsikusainak, előadóművészeinek kultúrájától.
Ilyen, emelt minőségű, részletgazdag monográfia azonban, úgy tűnik, még várat magára. Annál is inkább, mivel a történet még „írja önmagát”. De biztos, hogy egyszer majd megszületik.