Colum McCann: Apeirogon | Papp Sándor Zsigmond ajánlója
A tízéves Ábírt nem messze az iskolájától találja el egy gumilövedék. A tizennégy éves Szmadarral három öngyilkos merénylő robbantása végez a forgalmas utcán. A két apát a gyász és a fájdalom, bár talán egy világnál is nagyobb távolság választja el őket, nem ellenségekké, hanem barátokká nemesíti. Az ő felkavaró történetüket mondja el 1001 töredékben az ír szerző.
Tapasztalt boltosok mondják, hogy a könyv sorsa alig egy-két perc alatt dől el a polcok előtt. Van, akit a szerző és a jó cím vonz, mást elriaszt a megszakítatlan folyamként áradó szöveg, amelyet nem szakít meg párbeszéd. Más a vastag, hosszú ideig tartó olvasmányt keresi, megint másnak erre már nincs ideje, ezért eleve a vékonyabb regények felé kacsintgat.
Ha valaki nem beszél róla korábban, akkor Colum McCann új könyvének nem nagyon lett volna esélye nálam. Először is ott a cím, amelyet csak többszöri nekifutásra jegyeztem meg. Az apeirogon definíciója a regényben is megtalálható: „megszámlálható végtelen oldallal rendelkező síkidom”. Persze a „megszámlálható végtelen”, vagyis „a végtelen legegyszerűbb formája” is meghatározásra szorul, de a szerző ebben is segít a következő töredékben. A matematikai fogalom tehát igazi paradoxon, mert olyan sokszög, amelyet végesen sok oldal és csúcs alkot, amely megszámlálható ugyan, de a számolás az örökkévalóságig tartana. Miközben az emberi szem már az ötvenszöget is tökéletes körnek látja. De hát épp ebben rejlik a végtelen szépsége.
Vagyis az apeirogon felfoghatatlan, lerajzolhatatlan, és igazából csak a színtiszta elméletben létezik. Olyan, mint sokunk számára a palesztin-izraeli konfliktus: minél többet olvasunk róla, minél több oldalról közelítjük meg, annál érthetetlenebbé válik, csupa egymást kioltó vagy épp fokozó elemmel. A cím mellett első pillantásra a tartalom sem túl bizalomgerjesztő: nagyregény, mégis számozott töredékekre esik szét, ami tovább fokozza a mű matematikai jellegét. Valójában egészen másra játszik rá: az 1001 töredék Az Ezeregyéjszaka meséire utal. A szerkezet trükkös: az első felében egytől ötszázig nő a töredékek száma, majd jön az 1001., ezután pedig ötszáztól egyig kezd csökkenni a számozás. Mintha egy megmászhatatlan hegyre kapaszkodna fel, majd ereszkedne alá az olvasó.
A nem túl olvasóbarát felszín azonban igazi remekművet rejt, amely a tagoltság ellenére nagyon is olvasmányos (Sepsi László fordítása) és jól követhető. A töredékek olykor a kétszavas tőmondat és a néhány oldalas terjedelem között mozognak, leginkább viszont amolyan félperces karcolatoknak tűnnek. Mikorra túl vagyunk az első száz oldalon, és már nincs visszaút, mert behúzott a maga mélyére a könyv, addigra nem is tudunk elképzelni más formát, csak ezt a végtelennek tűnő, mégis véges töredezettséget, amelyet a szem/agy tökéletes körnek/regénynek lát.
Ennek azonban nem a posztmodern felfogáshoz van köze, miszerint elveszett a nagy történetek elmondhatóságába vetett hit, így csupán morzsák, fragmentumok, szerepek maradtak. Az ír szerző töredékessége inkább a palesztin-izraeli helyzet elmondhatatlanságát demonstrálja, mert a felfoghatatlan erőszak és az ártatlan áldozatok történetére épp úgy rárakódik a vándormadarak vonulása, mint Dávid parittyája vagy a Semtex feltalálása. Szinte az egész emberiség kultúrtörténete felvillan ebben a megoldhatatlanságban, s ezeket csak így, egymásra rímelő, egymásra épülő töredékekkel lehet közelebb hozni, az elmesélést imitálni. A tátongó réseket kitömni. A helyszín Ciszjordánia, amelynek tagoltságát (melyik részét melyik fél felügyeli és hogyan) és szabályait szintén nem könnyű felfogni.
Az Apeiregon gerincét két valóban megtörtént tragédia adja. A palesztin Basszám Aramin tízéves lányának életét egy amúgy nem halálra tervezett gumilövedék oltja ki úgy, hogy Ábír összetört koponyával még két és fél napig fekszik a kórházban. (Az, hogy miként jut el oda, hogy valódi ellátást kapjon, külön történet, ami még hatásosabban írja le a tarthatatlan helyzet tarthatatlanságát.) A jeruzsálemi Rámí Elhánán tizennégy éves lányának életét (Szmadar) három öngyilkos merénylő robbantása oltja ki sok mással a forgalmas utcán. A két férfit a tragédia nem engesztelhetetlen ellenséggé, hanem elválaszthatatlan baráttá teszi, akik a történetükkel, gyászukkal küzdenek a békéért. E tekintetben beszédes a Rámí motorjára ragasztott matrica szövege: „Nem lesz vége, amíg nem beszélünk egymással”.
Nem állítom azt, hogy a regény elolvasása után tisztábban fogunk látni, de az biztos, hogy mindennél jobban fogjuk érzékelni a probléma összetettségét. Főként azt, hogy mindez nem tőlünk távoli konfliktus, amelyhez nincs közünk („ez nem a mi háborúnk”) hanem mélyen emberi dráma. Seb a saját civilizációnkon. Basszám és Rámí barátsága, küzdelme, gyásza, megbékélése és haragja épp oly egyetemes történetté válik számunkra a regény végére, mint a benne megidézett számtalan, és pont olyan közkincs, mint Picasso galambja, Einstein és Freud levelezése vagy Constantin Brâncuși szobrai.
Ezeregy éjszaka, ezeregy történetszilánk – egy nagyregény. A New York Times szerint a 2020-as év legjobban várt könyveinek egyike volt. Filmes jogaira még a megjelenése előtt lecsapott Steven Spielberg. (Nem akármilyen kihívás lesz vászonra vinni ezt a sokoldalú töredezettséget, ami a mű esszenciája. De ha valaki, akkor ő képes lesz megoldani, ha némi giccs árán is.) És amely – most már bizton állíthatjuk – nálunk is igazi könyves esemény: egy már messze nem ismeretlen szerző megkerülhetetlen alkotása.
COLUM McCANN korábbi művei: Hadd forogjon a nagyvilág; Levelek egy ifjú íróhoz.
