Christina Viragh: Áprilisban | Papp Sándor Zsigmond ajánlója
Sokan csak a magyar irodalom kimagasló fordítójaként ismerik, pedig Christina Viragh prózaíróként sem utolsó. Részletgazdag és finom szövésű prózája most különös szerkezettel párosul: négy különböző idősíkban járjuk be ugyanazt a helyet. Rajtuk keresztül vetünk egy pillantást a hely szellemével összefonódó sorsokra, és az idő mélyén rejlő alig hallható titkokra.
Aki sokat forgolódik könyvek között, tudja, hogy nem minden kapcsolat első látásra szerelem. Persze az lenne az ideális, amikor megszólít a könyv, amikor már a borító elcsábít, a fülszöveg még beljebb terel, és erre jönnek az első mondatok, az érzet, hogy valaki nekünk, csak nekünk kezd el mesélni. És akkor egy lendülettel (vagy többel) el is jutunk a végéig. Más fontos könyvek viszont nem adják ilyen könnyen magukat. Hol eltolnak, hol magukhoz húznak, hol behódolnak, hol ránk telepednek. Dühösen lerakom, amikor már nagyon bosszant, hogy aztán pár óra múlva hasonló szenvedéllyel kapjam fel ismét.
Christina Viragh regénye is ilyen sokrétű viszonyt alakít ki bennünk. Szoktam írni, hogy egy-egy mű türelmes olvasót kér. Ez itt fokozottan igaz, mert az Áprilisban csalafinta szerkezetű: mintha egy kirakóst borítanának elénk, sok darabkája még fel sem fordult, és úgy kell hozzálátnunk a részletek egymáshoz illesztéséhez, hogy nincs előttünk minta, kapaszkodó, szamárvezető. És tán még a kirakandó kép is változik közben.
Négy idősík, egyetlen helyszín – a történet (egyik) kezdetén, 1415-ben a hely még csak egy mező, pontosabban egy kaszáló a település szélén. A századok során lassan beéri és körülöleli a kisvárossá terebélyesedő falu, egyre több ház néz az aprócska mezőre. A három másik idősík már jóval közelebb áll hozzánk: a múlt század húszas és hatvanas éveiben, illetve a 21. század elején járunk a helyszínen, a két utóbbi időpont esetében ráadásul ugyanabban a lakásban. A legfőbb kérdés, ahogy Nádas Péter írja az utószóban: „Miként hajlik át az egyik század a másikba, s miként nyújtja át valaki a hely szellemét vagy több száz év múltán miként rémiszt el valakit a hely szelleme. Hol lakozik, miből van a hely szelleme.”
Vagy másként: milyen történeteket folytatunk tudtunkon kívül, amikor megérkezünk, beköltözünk valahová. Mit árulnak el a falak, vagy a még korábbi időkből a fák, a puszta föld? És miről beszélhetnének az emberek? Az Áprilisban első két fejezetében bekezdésről bekezdésre vált időpontot a regény, s bizony meg kell szoknunk, hogy csigavonalként haladunk befelé, kevés és szétszórt darabokat kell egymáshoz passzítanunk. Az elsőben még nevek is alig akadnak, pusztán a hellyel ismerkedünk, a mező illatával, virágaival, a házakkal, az időjárással. Még messze nem tudjuk, hogy mi fontos és mi csupán hangulatfestő adalék. Így húz a könyv egyre beljebb, és ha gyorsabban szeretnénk haladni, bizony próbára teszi a türelmünket.
Aztán lassan kezdenek kibontakozni a történetek, megjelennek a fontosabb szereplők. A Schacher család a húszas és a hatvanas években is felbukkan, mindkettőben végzetes események rendítik meg a népes família viszonylagos békéjét. Az elsőben az apa kérlelhetetlen ridegsége miatt megszökik a családi háztól az idősebbik fiú, aki a hatvanas években már családfenntartóként köszön vissza, és épp költözés előtt állnak. Ám két rendőr jelenik meg az ajtóban, valaki feljelentette őket, mert illegálisan neveltek disznót a pincében. De ki sem tudják szabni a büntetést, mert Schacher előrántja a pisztolyát és főbe lövi magát. Nem hal meg, de a szörnyű helyzetet csak fokozza, hogy a nagypapa (aki elől a húszas években elmenekült) felköti magát a padláson. A történéseket kíváncsian figyeli egy kislány, Mari, aki valamiért nagyon tart az oroszoktól.
A 15. században a mező egy bizonyos Bernhard tulajdona, aki nem nagyon törődik vele, viszont keresztet vet, ha szóba kerül. Talán azért, mert itt is történt nem sokkal korábban egy bűntény. A 21. században pedig egy megromlott házasság kellős közepébe csöppenünk, Selena és Heinz Zumwald kerülgetik egymást a szűkké váló lakásban. Hogy mi, és hogyan fűzi össze ezeket a szereplőket, sorsokat, hogyan rímelnek egymásra vagy épp hogyan maradnak párhuzamosok, Viragh lassan és igen ügyesen bontja ki. A harmadik fejezettől már csillapít kissé az őrült körforgáson, onnan már egy-egy fejezetet szán egy-egy idősíknak, hogy jobban elmerülhessünk a történet részleteiben és alaposabban szemügyre vehessük a szereplőket.
Nagyon részletgazdag és igen finom szövésű próza ez (Hajós Gabriella fordítása), amely ezernyi árnyalatban játszik. Könnyednek tűnik, ám ez a benyomás hamar elillan, ugyanis ezekben a mondatokban „jó nagy a tőkesúly, szokatlanul nagy a tőkesúly, s a mondat úgy van a hajófenéken elhelyezve, hogy vihar se rendíthesse meg”, írja Nádas. Nem véletlen, hogy ilyen sokszor bukkan fel az egyik legnagyobb kortárs magyar író neve, s az sem, hogy ő maga írt utószót. Christina Viragh ugyanis a Párhuzamos történetek német fordításáért igen rangos díjakat nyert el. 1953-ban született Budapesten, de hétévesen a szüleivel Svájcba emigrált, a lausanne-i egyetemen végzett német és francia irodalom szakon, jelenleg pedig Rómában él.
Az írás és a műfordítás szinte már a kezdetektől kiegészítette egymást a pályáján, majd össze is fonódott: ritka, hogy valaki mindkét területen ilyen kimagasló eredményeket érjen el. Kertész Imrétől kezdve Kosztolányin és Márain át, Krasznahorkai és Szerb Antal számos művéig a legjelentősebb magyar alkotások avatott tolmácsolója, neki is köszönhetjük, hogy német nyelvterületen ennyire szeretik és tisztelik az íróinkat. Ehhez képest kissé szokatlan, hogy az Áprilisban csupán a második magyar nyelven is megjelent regénye. Pedig ez a próza igazán ínyenceknek való, a Nádas-rajongóknak pedig egyenesen ismerős olvasmánynak tűnhet, hiszen felfogásban, megformálásban és igényességben annak közeli rokona.
Ez a regény ugyanis tudja azt, amit mi néha csak megsejtünk, és amit Nádas igen lényeglátóan fogalmaz meg: „az úttestek alatt barlangok, alagutak, folyosók szövevénye, természetes képződmények és évszázadok védekezési és menekülési építményei szövik át a földet, amelyen élünk”.
CHRISTINA VIRAGH korábbi műve: Anya-Könyv
