Rényi Ádám: Osztálytalálkozó | Papp Sándor Zsigmond ajánlója
Harminc pillanatkép a mai magyar élet kincsestárából garantált poénnal és kesernyés tanulsággal. Rényi Ádám kötete a régi, még a mesélés gyermeki örömén alapuló prózai hagyományt éleszti fel, ezért a kötet szinte itatja magát. De azért vigyázzunk a túladagolással: a csábító falatok könnyen megfeküdhetik az olvasó gyomrát, és a valóság ellen még nem találtak fel könnyen ható gyógyszert.
A vékonyka kötet épp azt kínálja az olvasónak, amit a határokat feszegető izmusok és posztmodern olyannyira lenézett: eleje-közepe-vége történeteket, amelyek ráadásul csattanóval végződnek. A nyolcvanas években a magyar tévében nagy sikerrel futott Meghökkentő mesék járatták tökélyre ezt a műfajt, amelyek Roald Dahl művein alapultak. Őt egyébként sok helyen a 20. század legolvasottabb írói között emlegetik, és méltán, hiszen jól követhető történeteket kínált, borzongató vagy épp ironikus zárlattal. Néhány klasszikus darabot ma is könnyedén fel tudunk idézni.
Rényi Ádám harminc kisprózája is ezt a receptet követi. Viszonylag egyszerű és ismert alaphelyzetek (osztálytalálkozó, barna löttyöt okádó fürdőkád, a jelentéktelen életét eldobni készülő öngyilkosjelölt) kapnak finom gellert, olykor a csodák birodalmába sodorva a teljesen hétköznapi jelenetet. Vagy épp fordítva a különös és rendhagyó válik csattanóként ismét hétköznapivá (a halálból hazatérő férj, a buszra szálló drogdíler, a Kabulban szolgáló, bosszúra éhes őrnagy ), de ebben a világban még A két Lotti története is másképpen bonyolódik, keserű realizmusba torkoll.
Az effajta próza előnye, hogy nagyon könnyen olvastatja magát, és bizony az Osztálytalálkozó történeteit is be lehet habzsolni szint egy délután alatt. Kiélvezni azokat a sajátos ízeket, amelyeket Dahl nem tudott és nem is tudhatott kikeverni, mert egy pillanatig sem élt Örkény országában. Hiszen a tótágast álló világban itt nincs semmi különös, sőt: néha pontosabban visszaadja a valóságot, ha az ember a két lába között hátratekint. A walesi író soha nem lett volna képes kiizzadni magából az Apróhirdetéshez hasonló történetet, amelyben strómannak és oligarchának lehet jelentkezni a meghirdetett állásinterjú révén.
„…ne érezze rosszul magát, ha még nem volt stróman. Több sikeres oligarchát ismerek, akik előtte sosem voltak strómanok, mégis kiválóan ellátják a feladatukat”, mondja az interjúztató F. úr, s ekkor már az otthonosság bizsergető érzése önti el az olvasót. Ez már a tótágast álló világ megszokott ügymenete.
A második esély, a Nem érdemes elkésni vagy a Víkend csípős iróniája viszont már valóban a mestert idézi. A szerencse és az oltári pech történetei ezek, utóbbiban a vesztesekből még nagyobb vesztesek lesznek, mert rossz ütemben szállnak ki egy üzletből vagy félreértenek egy izgalmasnak tűnő meghívást. Az előbbiben pedig a vesztesek élvezhetik ki a diadal ízét a suttyó, (figyelem: megint csak Kelet-Európa!) önmagukat győzteseknek gondoló „vállalkozók” felett.
Hátránya viszont az, hogy ha nem elég erős vagy előre látható a poén, akkor bizony ellaposodik a történet, mintha a csupán egy trükköt tudó bűvész cilinderjéből rosszkor fordulna ki a nyúl. Ilyen a Paula, a Hálátlanok vagy a Van másik. Ezek a rövidprózák olykor nem hagynak túl sok teret a bonyolultabb figuráknak, Rényi tipizált alakjai viszont az eltalált szövegekben mégis többek puszta illusztrációknál. A történetet rendszerint újraíró zárlat pedig még tovább egyéníti őket. Kivéve akkor, amikor nem sikerült a trükk, olyankor a történet és a szereplői is elsüllyednek a szokványosban és a közhelyesben.
„Régóta hallgató hagyomány szólal meg újra Rényi Ádám novelláiban Mikszáth, Karinthy, Heltai, Tersánszky, Örkény, Tabi nyomdokain járva”, írja az Előszót jegyző Laik Eszter, s ebben maradéktalanul egyet kell értenünk. Ez a hagyomány nem a határok feszegetésében, a történetmondás olykor öncélú radikalizálódásában látta a járható utat, hanem „csupán” annyit tudott, hogy az ember már az első tábortűz óta fogékony a tanulságos, őt jellemző és kissé karikírozó, könnyen továbbadható történetek iránt. Rényi Ádám mindegyik novellája a mai magyar valóságban fogant: a hirtelen ismerőssé váló hajléktalan, a saját magukból megélő influenszerek, a feleségét fiatalabbra lecserélő sztárügyvéd esetét akár mi magunk is elpletykálhattuk volna a 7-es buszon.
Az „aha” érzés találkozik hát itt össze Dahl csavarosságával, és lesz belőle egy nagyon is örkényi, nagyon is magyar groteszk. Az a különös érzés, hogy akkor nevetünk, amikor sírnunk kellene.
