Rachel Cusk: Körvonal | Kácsor Zsolt kritikája
Finom érzelmek, drámai emberi viszonyok, elhidegült nő-férfi kapcsolatok, valahai és lehetséges szerelmek, apró rezdülések, avagy kijózanodás és megérkezés az égből a földre. De hogyan írnánk ebből regényt? A Kanadában született, de Angliában élő írónő frappáns választ ad: ő egy egész trilógiát szentelt ennek.
Rachel Cusk regénye olyan, mint egy szép és szomorú hírlapi tárca hosszan kitartott hangja, pontosabban szólva sóhaja (a fordítás Kada Júlia érdeme). Mélyen emberi és mélyen mai történet, egy igen okosan kitervelt merénylet a komfortzónánk ellen. Íróknak és írónőknek különösen ajánlott, az elbeszélő ugyanis írónő, aki egy írókurzus kapcsán érkezik Athénba, hogy végül ne a görög nagyvárosban merüljön el, hanem a saját érzelmi világában.
Az okos kiterveltséget arra értem, hogy ennek a regénynek az amúgy brutálisan erős szimbólumait a szerző nagyon ügyesen rejtette el a hétköznapi valóságunk díszletei között. A történet szerint a főhősünk, akinek a magánélete éppen romokban, kapóra jön tehát neki, hogy elrepülhet Athénba írókurzust tartani. Beszélget, ismerkedik, kirándul, étterembe megy, és lassan egy olyan idegen városban találja magát, ahol minden sarok régről ismerős, és minden utcán mintha saját maga jönne szembe mások elhibázott életének alakjában.
Elsőre az olvasó nem is gyanakszik, azt hiszi, hogy itt valóban „csupán” erről van szó: egy életközepi válságban szenvedő nőről, aki hozzá hasonló magánéleti- és szakmai válságban lévő emberekkel beszélget a félresiklott életük kisebb-nagyobb eseményeiről.
A könyv felénél, olvasás közben jöttem rá, hogy Rachel Cusk milyen ravaszul átvert, én meg teljesen gyanútlanul sétáltam bele az író által elrejtett csapdába.
Mondok pár példát az „átverésre”, mert tanulságos. A regény első jelenete az, hogy az elbeszélő repülőgéppel Athén felé repül, és szóba elegyedik a mellette ülő férfival. Ártalmatlan, gyanútlan leírás ez, elsőre nem látunk benne semmi mögöttes jelentést, aha, mondja az olvasó, ez egy kortárs regény, a szereplők repülőgéppel közlekednek, rendben.
Mondom, már a könyv felénél járhattam, amikor rájöttem: amit én elkönyveltem puszta légi utazásként, az nem más volt, mint a mitikus alászállás ősi motívuma. A hős az „égből” érkezik az „alvilágba”, abból a magasságból, amelynek törvényei az alsó világra már nem vonatkoznak. A megérkezés után egy új világ törvényszerűségei mozgatják a szereplőket, akik nem csupán egy írókurzusra jönnek tanulni, hanem egy beavatás részesei: a magukra ismerés, a magukkal való szembesülés, a számvetés feladatainak elvégzői. Ezek a hősök úgy bolyonganak az életük különböző stációi között, mint Odüsszeusz (ő természetesen megemlíttetik a regényben, de nem túl korán, hogy az olvasó ne fogjon gyanút).
Amikor erre rájöttem, elölről kezdtem az egészet és teljesen más szemmel olvastam a szöveget. Megértettem, hogy a mitikus eposzi szerkezet értelmében az említett repülőgépen az elbeszélő és a mellette ülő férfival folytatott beszélgetés nem pusztán udvarias csevegés volt, hanem tökéletes megfelelése annak a görög ókori eposzokra jellemző sajátosságnak, amely szerint a cselekmények előtt minden esetben megtörténik a szereplők ünnepélyes hangú bemutatása a hallgatóság (olvasóközönség) számára. Jó napot, ez és ez vagyok innen és innen, és biztosíthatom a kedves hallgatóságot (olvasóközönséget), hogy amit ebben a történetben most végre kell hajtanom, azt meg is fogom tenni. Megértettem, hogy a regény első fejezetében a tengeren tett hajókirándulás az alvilág felé tett első lépések egyike volt, amit törvényszerűen követnie kell majd a többinek.
Ekkor letettem a könyvet, és rákerestem Rachel Cuskra az interneten. Nem csalódtam.
A Youtube-on meghallgattam egy 2019-ben készült beszélgetést vele, amelyből kiderült, hogy igen, ez a munkamódszere, ez a lassú építkezés, egy világ újrateremtése kockáról kockára, kőről kőre, szóról szóra, mondatról mondatra, szereplőről szereplőre.
A figurái hús-vér személyek, akikben az a közös, hogy félúton tartózkodnak, ezzel egyébként tisztában is vannak, és a labirintusból, amelybe belekeveredtek, kétségbeesetten igyekeznek kitörni. Nem beszélgetéseket folytatnak, hanem monológokat mondanak, ami ebben a mitikus értelmezésben a vallomás, a gyónás, a felsőbb hatalom előtt való számadás jelképe. Ezt alátámasztja, hogy az elbeszélő (igen feltűnő módon) az életükbe nem avatkozik bele, nem irányítja őket, és nem tesz semmi olyat, amivel a saját sorsuktól eltérítené. Mintha jelen sem volna, az elbeszélő hallgat és figyel és számon tart.
Különösen erős a regény zárása, amikor egy ugyancsak válságban lévő írónő (Anne) érkezik meg Platón barlangjába (a regényben ez egy egyszerű lakás, de ennek ne dőljünk be), és elmondja nekünk (persze szintén monológban) a regény summázatát. Remekül megírt, szellemes és filozofikus jelenet, amelyben Anne közli, hogy képtelen immár a világ jelenségeit a maguk összetett mivoltában értelmezni, a tudata ugyanis automatikusa egyszerűsít mindent, levonja a következtetést, és eltávolodik tőle. Emiatt sem olvasni, sem írni, sem barátkozni nem tud. Ránéz valakire, megállapítja róla, hogy egy „barát”, és ezzel a barátságnak vége. Az elbeszélő erre azt javasolja neki, hogy menjen el az Agorára és nézze csak meg az ókori romok között a fejetlen istennőket – ez a szelíd és okos humor, ez Rachel Cusk!
A kiadó honlapján azt olvastam, hogy a Körvonal egy trilógia első része, és idén ősszel várható a második kötet. Várom!
