Esi Edugyan: Washington Black | Kácsor Zsolt kritikája
Egy rabszolgaságban született fekete fiú meséli el a társadalomban felfelé vezető útját egymással ellentétes világok között hányódva. Hősünk az Újvilágból Európába jut, a feketék közül a fehérek, a szolgák közül pedig a szabadok közé kerül, egyszóval a múltból a jövőbe utazik. A lelke azonban mintha örökre fogságban maradna.
Hadd mondjak először pár mondatot a szerzőről, mert nálunk ismeretlen a neve, én is csak most, e regénye kapcsán ismertem meg. Esi Edugyan ghánai bevándorlók gyermekeként 1978-ban született Kanadában, kreatív írásból diplomázott, első könyve 2004-ben jelent meg. Angol nyelvterületen akkor lett ismertebb, amikor a Half-Blood Blues című regénye a rangos Man Booker-díj jelöltjei közé röpítette. Jelenleg Kanada egyik legnagyobb tartományában, Brit Kolumbiában él, és az internetes videómegosztókon fellelhető interjúi szerint egy rokonszenves, szerény és kedves nő. Éppen egy ilyen interjúban árulta el, hogy a 19. században játszódó, 2018-ban megjelent Washington Black című regényét hét éven át írta.
Igen, a sok éves munka meghozta a maga gyümölcsét: Esi Edugyan írt egy regényes regényt, amely olvastatja magát, viszi és sodorja magával az olvasót, és ha nem tudnánk, hogy a 21. században íródott, könnyen azt hihetnénk, hogy a szerzője egy 19. század végén élt, ábrándos lelkű angol Lady. Aki napjait egy zord, észak-angliai fennsíkon álló kastélyban tölti írással és olvasással, fáradt idegeit pedig a kastély fűtött szalonjában álló zongoránál piheni ki. Nem eredetiben olvastam a regényt, hanem magyarul (a fordítás Gy. Horváth László munkája), és az volt az érzésem, mintha Edugyan a kétszáz évvel ezelőtti, klasszikus fejlődésregények parafrázisát írta volna meg – csak elfelejtett mögüle kikacsintani. Úgyhogy komolyan kell venni.
Karib-tengeri cukornádültetvényen indul a történet, egyes szám első személyben beszélő főhősünk egy George Washington Black nevű rabszolgafiú. A fura név magyarázata, hogy előző gazdája, a Richard Black nevű földesúr a legtöbb rabszolgáját híres emberek után nevezte el: Descartes hatására van köztük René, Kant tiszteletére Immanuel és du Châtelet után Émilie. George Washington Black sorsa akkor válik le az örökös nyomorra és szolgaságra ítélt társaiétól, amikor megérkezik a cukornádültetvényre az egykori gazda, Richard Black unokaöccse, egy Christopher Wilde nevű, elvarázsolt figura, aki nem abban a világban él, amelybe a saját társadalmi státusza helyezte. Hagyja, hogy a farmot a testvére vezesse, ő beéri azzal, hogy lázas megszállottsággal kutatja a természet titkait. Felfogadja inasnak, szolgának és mindenesnek George Washington Blacket, aki ezzel megindul a kiválás, elszakadás és beavatás útján. Mivel gazdája el akar jutni az Északi-sarkra, vele tart a fekete fiú is, és útjuk során egészen elképesztő, különös kalandokba keverednek a klasszikus beavatásregények bevált receptje szerint.
Esi Edugyan az egyik, YouTube-on közzétett interjújában azt mondja, hogy regénye a szabadságról szól, egy rabszolga útjáról a szabad világba, aki azt észleli, hogy hiába szabadult meg fizikailag, ám érzelmileg és pszichésen még mindig az előző élete foglya.
Hiába éli meg, nem tudja, mi az a szabadság, mert fekete emberként nem képes a saját határait meghaladni.
Ebben a magyarázatban (ha már a szerző mondja) van valami, számomra ugyanakkor ez a könyv nem a szabadság fogalmi megragadhatatlanságáról szól, hanem egyéni döntéseink súlyáról. Személyes felelősségünk felismeréséről, és azokról az ide-oda kanyargó tévutakról, amelyek mindig csak utólag állnak össze látszólag logikus rendszerré.
A regény egyik kulcsjelenetének a szerző azt szánta, amelyben George Washington Black úgy dönt, hogy nem hagyja el a gazdáját, s inkább folytatja a különleges utazást az Északi-sarkra annak dacára, hogy Christopher Wilde tudatja vele: immár szabad ember. A fiú azonban nem él a lehetőséggel, pontosabban nem tud vele élni: rabszolgaként nevelkedett, és továbbra is az előző életének, beidegződéseinek, szocializációjának parancsai szerint cselekszik.
Mi erre a látszólag feloldhatatlan helyzetre a megoldás? Hogyan élhet a szabadságával egy olyan ember, aki a szabadságot csak a másoktól való függések láncolatában képes elgondolni és megélni? Erre a kérdésre Christopher Wilde adja meg a választ, amikor úgy dönt, hogy ő hagyja el a szolgáját, és nem fordítva. Számomra ez volt a regény kulcsjelenete. Figyelem, ez nem „spoilerezés”, hanem olvasói értelmezés, a regény cselekménye ugyanis ennél a leegyszerűsítve leírt mozzanatnál összetettebb és rétegzettebb. Hadd emeljem ki Edugyan írói erényei közül a leírásokat: olyan részletgazdag kifejezőkészséggel ábrázol helyszíneket, városokat és életformákat, hogy az olvasó tényleg úgy érzi: most az 1830-as években jár.
Vannak azonban a regénynek hiányosságai is. Egyes helyeken túlírt, didaktikus és szájbarágó. A szerző néhol nem tud ellenállni annak a késztetésnek, hogy a negatív figurákat nyelvi eszközökkel még visszataszítóbbá, a pozitív karaktereket pedig még rokonszenvesebbé tegye. Írói világa egyes helyeken bántóan fekete-fehér: a rabszolgatartó gazda természetesen mohón eszik, a tekintete természetesen alattomos, és természetesen minden mondatát teletűzdeli niggerezéssel. Ez sok. George Washington Black viszont maga a megtestesült erény: tele van jóindulattal, kíváncsisággal, lelkesedéssel, tehetséggel, hihetetlenül választékosan fejezi ki magát, ráadásul a rossz, elítélendő társadalmi jelenségeken folyton megdöbben, meglepődik, meghökken. Ez is sok.
A regény angolszász területen nagy siker, eddig tizennégy nyelvre fordították le, és az a sanda gyanúm, hogy ebben van némi szerepe annak, hogy Esi Edugyant könnyű beleilleszteni a megfelelő skatulyába. Fiatal, fekete nő, aki afrikai bevándorló családban született, és mégis regényíró lett belőle. Pedig Esi Edugyant nem azért kellene jó írónak tartani, mert ő egy fiatal, fekete nő, aki afrikai bevándorló családban született, hanem azért, mert jó író. A világ pedig nem fekete-fehér.
