KÖNYVTERASZ
Mindenféle hatásvadászat nélkül hozza közelebb hozzánk a mélyszegénység zárt és zord világát második verseskötetében, amely hat év után követte a figyelemre méltó bemutatkozást. A fegyelmezett minimalizmusról, a könyv anyagát adó tapasztalatairól beszélgettünk, illetve arról, hogy lehet-e divatból költészet.
– Az első kötethez képest a mostaniban szikárabb, dísztelenebb a nyelv. Tudatos döntés volt ez, vagy a téma döntött helyetted?
– Tudatosan törekedtem arra, hogy amennyire csak tudom, lecsupaszítsam a líranyelvemet. Egyrészt olyan hangot szerettem volna kialakítani, amely az első verseskötetem megszólalásmódjától eltérően nem hasonlatokkal és jelzős szerkezetekkel mutat rá valamire, hanem csendesebben, visszafogottabban beszél. Pontosabban a kimértsége, a takarékossága révén irányítja a figyelmet a látni és láttatni kívánt dolgokra. Ezáltal persze sokkal nagyobb feladatok hárultak egy-egy szóra, hiszen úgy kellett őket egymás után pakolni, hogy létrehozzam azokat a kombinációkat, azt a szórendet, amely hatásesztétikailag a legtöbb potenciállal bír. Másrészt viszont választ kellett találnom egy olyan kérdésre is, amely az utóbbi években nemcsak költőként, hanem „civilként” sem hagyott nyugodni.
– Éspedig?
– Miként, azaz milyen nyelven kell és lehet beszélni azokról az emberekről, akiknek a közvélekedés szerint általában nincs nyelvük arra, hogy a saját léthelyzetükről beszámoljanak? Az első kötetem megoldásaiból, vagy inkább a két verseskötet nyelvi különbségeiből kiindulva talán nem haszontalan némi túlzással élve úgy fogalmazni, hogy bizonyos értelemben egy deprivált nyelven igyekszem szólni a depriváltakról. Már ami a jelzőket vagy a hasonlatokat illeti.
És ez egyfajta válaszkísérlet is erre a magamnak szegezett kérdésre, amely egyébként most, az Amire telik megjelenése után még inkább foglalkoztat.
– Honnan gyűlt össze a könyvhöz szükséges tapasztalati anyag? Elég csak nyitott szemmel járni az utcán?
– Tudom, hogy ez nagyon radikális kijelentés, de az utóbbi évek tapasztalatai arra világítottak rá, hogy ahol nincs szegénység, ott a szegénységtől való félelem lesz a meghatározó. Az Ez nem az a környék 2015-ös megjelenése óta több szegregátumban is jártam, sok olyan emberrel beszélgettem, akik egyik pillanatról a másikra, egészen váratlanul mindenüket elveszítették, és egy viszonylag egészséges egzisztencia berkeiből zuhantak a totális kiszolgáltatottság állapotába. Innen pedig már nem fognak kikeveredni többé. Élni nagyon nehéz azzal a tudattal, hogy rátermettségünktől, tehetségünktől, igyekezetünktől és akaratunktól függetlenül áll elénk a jövő, és gyakorlatilag bármi megtörténhet velünk. Ezt próbáltam feldolgozni az elmúlt időszakban, és amikor sikerrel kerekedtem felül a kétségbeesésen, akkor szövegeket írtam. Például az Amire telik verseit.
(FOTÓ: Vigh Levente)
– A prózában Tar Sándor novellái és Borbély Szilárd Nincstelenek című regénye áll talán legközelebb ehhez a világhoz. Kiket tekintesz előideidnek az irodalomban?
– Nehéz kérdés, mert ugyan az említett szerzők nagyon fontosak a számomra, de a kritika már akkor észrevette a szövegeimen a hatásukat, amikor én még nem is tudtam, hogy léteznek. Sőt a verseimmel kapcsolatban pont a fogadtatásom hívta fel a figyelmemet Tar Sándor és Borbély Szilárd műveire, és ezért nem tudok elég hálás lenni. Ugyanis elindított bennem egy olyan önmeghatározási folyamatot, amelynek hatására kutatni kezdtem annak a szemléletmódnak, azoknak az alkotói kvalitásoknak a gyökereit, amelyeket felfedeztem magamban. Egyébként elődöket nem igazán tudnék kiemelni, túl sok könyvet szeretek, rengeteg írót és költőt tartok jónak. De ha mindenképpen meg kell neveznem valakit, akkor Oravecz Imrét mondanám, az ő költészete kiemelten fontos lett a számomra az utóbbi időben, tőle választottam a kötet mottóját is. Egyébként pedig ami igazán fontos a számomra, az a mindennapos olvasás.
Azokban a periódusokban, amikor valamiért nem tudok rendszeresen olvasni, az írás is sokkal nehezebben megy.
– A magyar líra elmúlt évtizedének egyik legfőbb fejleménye, hogy az irodalmi közízlés újra nem eltartott kisujjal fogadja az úgynevezett társadalom problémáinak megjelenését a művekben, írta Nyerges Gábor Ádám a kötet kapcsán (a kritikát itt olvashatja). Te is így látod ezt?
– Valamelyest igen. Annyival egészíteném ki, hogy a társadalom problémáin én egy meglehetősen tág halmazt értek, amelybe ugyanúgy beletartozik a közelgő klímakatasztrófa, az idegengyűlölet, a nőket érintő elnyomás vagy a diszkrimináció egyre nyilvánvalóbb intézményesülése. Ezek olyan jelenségek, amelyeket nem lehet szó nélkül hagyni, és nagy büszkeséggel tölt el, hogy szerkesztőként is számos olyan szöveggel dolgozhatok, amelyek a választott témát válogatott poétikai eszközökkel igyekeznek földolgozni. Azt hiszem, föl sem tudjuk mérni, hogy mekkora a baj, hiszen napjainkban túl sok súlyos társadalmi problémával kell megküzdenünk egyszerre, és nyilvánvaló, hogy nem lehet közöttük semmilyen szempontrendszer alapján fontossági sorrendet fölállítani.
(FOTÓK: Pixabay.com)
– Mi lehet a döntő tényező akkor?
– Talán az, hogy kinek miben van nagyobb személyes érintettsége. Ebben a tekintetben nagyon beszédes, hogy egyre többen érzik úgy, hogy alkotóként is meg kell nyilvánulniuk bizonyos kérdésekben. Bár az tény, hogy a szegénység mintha az évről évre megjelenő fontos szövegek ellenére az utóbbi években egy kicsit háttérbe szorult volna. Megjegyzem, azért a Nyerges által is említett érdeklődés nem igazán tudta tartósan ráirányítani a figyelmet olyan művekre, amelyek például megjelenési körülményeik miatt is periférikus helyzetben vannak, nehezen hozzáférhetők, ugyanakkor a témánk szempontjából is megkerülhetetlenek. Gondolok ezzel többek között Tóbiás Krisztián vasjani című 2008-as verseskötetére, amelyet alig ismernek néhányan.
– Néhányan úgy vélik, hogy a magyar irodalom képviselői túlságosan is szeretnek rárepülni a szegénységre, a komor, kilátástalan világok ábrázolására, mert csak ez ad rangot, elismerést. Lehet divatból költészet?
– Szerencsére már nem abban a korban élünk, amikor a témaválasztás is elegendőnek bizonyul ahhoz, hogy a magyar irodalom egy újabb remekmű alkotóját üdvözölje a szerzőben.
De nem egyszerű a kérdés, hiszen a hitelesség nem feltétlenül annak az eredménye, hogy én például hány kilométert gyalogoltam a Miskolc melletti Lyukóvölgyben.
Sokkal inkább esztétikai kategória, és mint ilyen, következtetésképp ki van szolgáltatva a trendeknek. És egyébként is – bejárhatom én Magyarország összes szegregátumát, interjúzhatok ezrekkel, ha nem tudom nyelvi kérdéssé tenni a terepmunka során megélt személyes, esetenként etikai problémáimat, akkor nem fogok tudni úgy megszólalni, hogy az a nyilvánosság, azon belül pedig a szakma figyelmét is felkeltse és tartósan bírja. Többször közreadtam már diktafonról lejegyzett beszélgetések korrigálás nélküli részleteit, amelyekre olyan bírálatok is érkeztek, hogy a használt nyelv nem autentikus, sőt modoros. Vagyis egészen egyszerűen nem sikerült úgy átadnom ezeket, hogy azt mások hitelesnek fogadják el.
– Akkor jött a másik véglet?
– Változtattam a stratégiámon, és úgy adtam közre a hasonló jellegű szövegeket, hogy erőteljesebb szerkesztői munkát végeztem. Erre joggal érkeztek olyan észrevételek, amelyek szerint ez a laboratóriumi környezetben kifejlesztett nyelv többet árt, mint használ. Megfizettem a tanulópénzt, de megérte, hiszen rájöttem, mi lehet a gond. Egészen egyszerűen hihetővé kell tenni ezeket a dolgokat a célközönség számára, amely a mi esetünkben sem a rideg valóságot, sem a sterilitást nem fogadja el. Igaz, az utóbbival szemben toleránsabb. Torzítani kell tehát? Eltagadni bizonyos részleteket a nagyobb érvényességű értelmezői trendeknek megfelelően? Ilyen kérdéseket tettem föl magamnak, és aztán arra jutottam, ha nemcsak szakmai hitelességre törekszem, hanem meg akarom teremteni a lehetőségét annak, hogy a szövegeim végül cselekvésre ösztönözzenek másokat, erre volt már példa, és ezért nem győzök elég hálásnak lenni, akkor célszerű mindezt inkább kalkulációnak nevezni.
– A minap azt nyilatkozta Demeter Szilárd, hogy a magyar írók elszakadtak a valóságtól. Ezeket a verseket olvasva viszont úgy éreztem, hogy ennél közelebb már nem is férkőzhetne valaki a valósághoz. Elengeded a füled mellett a Demeter-féle kijelentéseket?
– Köszönöm a kérdés fölvezetőjébe foglalt elismerő szavakat, sokat jelent, hogy ezt gondolod a könyvről. Ami pedig a kérdést illeti – elengedem.
– Az a legjobb, ha a politika a lehető legnagyobb távolságot tartja az irodalomtól?
– Annak idején, amikor elköteleztem magam a szegénység témája mellett, úgy döntöttem, hogy óvatos leszek, vigyázni fogok arra, amit csinálok. Már csak azért is, mert szinte minden egyes nap magamon érzem azoknak a tekintetét, akik megnyíltak nekem, akik betekintést nyújtottak az életükbe. Azt hiszem, ezt jelenti a felelősség. Mostanában egyébként furcsa léthelyzetben vagyok. Senki nem függ tőlem, de lépten-nyomon azt érzem, hogy sok múlik rajtam. Mintha éreznéd magadban a hitet, de nem tudnád megmondani, hogy valójában miben is hiszel. Egyébként még nem sikerült közelebb kerülni ehhez a dologhoz, de az biztos, hogy a politika ebben nem lesz a segítségemre. Szóval mindezzel összefüggésben a válaszom a kérdésedre annyi, hogy elképzelhető.
JUHÁSZ TIBOR korábbi művei: Salgó blues; Ez nem az a környék.
