Federico Fellini: Akarsz velem álmodni? | Papp Sándor Zsigmond ajánlója
A most magyarul is megjelenő tizenkét rádió- és hangjátékot a huszonéves Fellini írta 1940 és 1943 között a kiugrás lehetőségét keresve. A szövegkönyvek a kilencvenes években kerültek elő, és máris megelevenedtek: mind olasz, mind magyar színészek tolmácsolásában hallhatunk belőle néhányat. Olvasás közben pedig felfedezhetjük bennük a későbbi rendezőnél teljes pompájában visszatérő motívumokat, helyszíneket, hangulatokat.
Sokan azért olvasnak zsengéket, hogy erőt merítsenek belőle: lám, az elismert klasszikus sem klasszikusként kezdte, még csak dadogott, toporgott benne a tehetség. Másoknak, ahogy nekem is, a készülődés a fontos. A nagy színrelépés előtti pillanatok, amikor még sok a bizonytalanság, a szorongás, de már van elég erő és önbizalom kilépni a világ elé, már vannak ötletek és képek, már mocorog mindaz, ami később a maga teljességében nyűgöz le olvasót, nézőt, hallgatót. Mintha csak az Úr mutatná meg a világ és az ember első vázlatait, a még aránytalan, kusza, de már formálódó univerzumot.
Most az Úr helyett kénytelenek leszünk beérni Federico Fellinivel. Kevesen tudják, hogy a neves filmrendező és forgatókönyvíró rádió- és hangjátékok írásával kezdte, áll az előszóban. 1940 és 1943 között az Olasz Rádiónak dolgozott, és hol barátjával, Ruggero Maccarival közösen, hol egyedül írta meg azt a tucatnyi szöveget, amely az 1990-es évek közepén került elő az Olasz Közszolgálati Rádió archívumából. S ha már előkerültek, természetesen meg is rendezték, fel is vették őket. De nem csak az olaszok, hanem mi is: öt rádiójáték magyarul is megszólal már olyan neves színészek tolmácsolásában, mint Zenthe Ferenc, Ónodi Eszter, Bodrogi Gyula vagy Elek Ferenc. Az elsőt 2000-ben, és talán nem az utolsót 2015-ben rögzítették.
Fellini balról az első.
Ez azért is fontos, mert annak idején, a szokásoknak és a technikai fejlettségnek köszönhetően, a legtöbbet nem rögzítették, hanem egyszer adták le élőben. Ezért is kuriózum, hogy a kötet címadó rádiójátékát (Akarsz-e velem álmodni?), az 1941 április 24-én sugárzott adást ma is meghallgathatjuk. Az előszóból az is kiderül, hogy nem volt ez könnyű kenyér, igen keveset fizettek mind a szerzőknek, mind a színészeknek. Miért érte hát meg? Mert a rádió volt akkoriban az egyetlen telekommunikációs eszköz, tévé és internet egyben, emiatt pedig igen könnyen be lehetett futni egy jól sikerült szerepléssel. A húszéves fiatalok tehát a kiugrási lehetőséget látták a rádióban, a dobbantót a valódi lehetőségek felé. Ami végül el is jött: Maccari forgatókönyvíróként lett híres, Fellini pedig… Hát azt mondani sem kell.
Érdekes adalék, hogy a neves rendező későbbi feleségét és alkotótársát, Giulietta Massinát is egy ilyen rádiójáték kapcsán ismerte meg. Talán épp a Szerelmes levelek kapcsán, amely az egyik legköltőibb darab a kötetben. Két szerelmes elválni kényszerül: a fiú meg akarja alapozni a közös jövőjüket, ezért munkát vállal a városban, hogy a félretett pénzből megvehessék álmaik kicsiny házát. Addig is leveleket írnak egymásnak minden nap. Pontosabban csak küldenek. Mivel egyikőjük sem tud írni, ezért üres lapokat tesznek a borítékba, és arról „olvassák” el, amit hallani szeretnének a másikról. És ahogy az élet intézni szokta, mire a fiú megtanul írni a városban, a szerelem is elmúlik, ám a levelek még akkor is jönnek és mennek, amikor már felesége lesz és két gyermeke.
Sokan sokféleképpen fogják majd felfedezni a késői rendezőt ezekben a szövegekben (Papp Gábor Zsigmond értő tolmácsolásában). Van, aki a költőiségét és az elvágyódást hallja majd ki belőlük, mint a fent említett darabban vagy a címadó szövegben, amelyikben a hallgatókat egy különös fekvésű városba kalauzolják: a „rózsaszínű felhők tetején, egészen közel a holdhoz”. Ide térnek meg a földön elalvó emberek, hogy megkapják az esti álmukat: a gyermekek tanárnak, a tanárok gyerekeknek képzeljék magukat, a nincstelenek terített asztalt, a hivatalnokok előléptetést, a csapodár férj pedig megértő feleséget találjanak maguknak. Csak előtte ne együnk langusztát, mert akkor reklamálhatunk a rémálmok miatt.
Másoknak a humor és a játékosság lesz ismerős. Mint például Az ideális utazás három különös utasa, aki mást és más keres a vonatútban: az egyik az önfeledt szórakozást, a másik makacs tudásszomját csillapítaná, míg a harmadik az imádott nő emlékét feledné el.
Addig-addig képzelegnek, amíg az addig alvó negyediktől meg nem tudjuk… Nem, a poént azért mégsem lőném le.
A játékosság köszön vissza A hetedik ráadásban. Egy rádióműsorban a hallgatói levelek alapján improvizál a rendező bájos csacskaságokat: párbeszédet a halak között, megfejti a vonatkerekek üzenetét, vagy épp magának tanít be egy dalt. Talán nem én leszek az egyetlen, aki a mindent megoldó, kreatív Rendező figurájába már a valódi direktort képzeli bele.
És persze tetten érhető a vidámság mögötti finom melankólia is. A korábbi tükörképeivel szembesülő férfi történetében, vagy megint csak az álom megváltó erejéről szóló A legnagyobb találmányban. Itt egy harmadosztályú színpadokon fellépő, folyton úton lévő kicsiny varietétársulat legfiatalabb balerináját (majd mindenki mást) oldoz el az álom a nem túl sok sikerrel járó „művészléttől”.
Mondom, sok hangulatot, helyszínt, történetszilánkot, motívumot fedezhetünk fel ezekben a zsengékben, amelyeket aztán az érett művekben bont majd ki Fellini a maga teljességében és pompájában. Az is érdekes viszont, hogy a darabok mennyire nem (legfeljebb nagyon áttételesen) reflektálnak a háttérben zajló eseményekre, a második világégésre. Talán azért alakult így, ahogy az előszó hívja fel rá a figyelmünket, mert ebben a formában gond nélkül csúszhattak át a cenzorok szűrőjén. Ám ettől függetlenül igazi csemegének számítanak ezek a talált szövegek: a kiugrást kereső zseni készülődésének a nagy belépő előtt.
