Erdélyi Ágnes: Arckép szavakból | Benedek Szabolcs kritikája
Az elmúlt hónapok egyik szenzációja volt a hazai könyvkiadásban Erdélyi Ágnes (aki Radnóti Miklós húga volt) összegyűjtött írásainak megjelenése. Ám az esemény fontosságán átüt, hogy ez a pálya sajnos nem futhatta ki magát: egyfelől a történelem kényszere, másfelől az írói muníció elégtelensége jelentett megugorhatatlan akadályt.
Bár a borító összegyűjtött írásokként tálalja az Arckép szavakból című könyvet, a kötetet összeállító, szerkesztő és az előszót is jegyző Bíró-Balogh Tamás a végjegyzetekben és a Népszavának adott interjújában egyaránt utal rá, hogy igazából nem a teljes életműről van szó, hiszen ez a szép kiállású kötet Erdélyi Ágnes szépirodalmi munkáit valóban tartalmazza, ám publicisztikai és más hírlapírói szövegeit nem. Azok esetleg egy másik kötetben kaphatnak idővel helyett. „Ha érdeklődés mutatkozik” – fogalmaz Bíró-Balogh, amihez azt lehetne hozzátenni, hogy és amennyiben érdemes.
Mivel a könyv elég nagy figyelmet kapott és viszonylag sok háttérinformáció megjelent róla, talán nem szükséges bizonyos dolgokat újra felmondanunk a szerzőjével kapcsolatban. Azt a tényt persze nem lehet megkerülni, hogy Erdélyi Ágnes – eredeti nevén Glatter – Radnóti Miklós húga volt. Ez már önmagában elég érdekessé teszi a személyét, annak tükrében pedig különösen, hogy az irodalomtörténet eddig is számon tartotta a prózáit és verseit, sőt két könyvét is. Igaz, a Trianon utáni Erdélyben jelentek meg és kis példányszámban, ami azzal járt, hogy az anyaországban kevesen és keveset tudtak róluk, és még kevesebb figyelem esett rájuk.
„Furcsán vagyok vele”, írta az ekkor már befutott költő, Radnóti egyik levelében feleségének, Gyarmati Fanninak, amelyben beszámolt arról, hogy a húgától verseket kapott. A tartózkodás érthető. A testvéri szeretet minden bizonnyal gátló tényezőként magasodott az objektív ítélet útjában, miközben Radnóti finoman arra célzott, hogy húgának versei nem föltétlen erősek, legalábbis nem mindegyik az. Ennél határozottabb volt a véleménye Gyarmati Fanninak, akinek Ágnes regénye (első kísérlethez és korához képest) tetszett, a versei azonban kevésbé. Utolsó találkozásuk után például azt jegyezte föl Ágnesről a naplójában, hogy „nehéz nevelni” és „kétségbeejtően nincs ízlése”. Igaz, ezek nem a szépirodalmi munkáira vonatkoztak, hanem olyan hétköznapi dolgokra, mint az öltözködés és a vásárlás. Ugyanakkor mégis arról árulkodnak, hogy míg Radnóti önkéntelenül is a testvéri szeretet rózsaszín szemüvegén át szemlélte, addig Fifit nem kötötte az ilyesmi. Márpedig ha a testvéri szeretet is furcsa érzésekről számol be, úgy a valóság még árnyaltabb lehet.
Mindezt azért érdemes megjegyezni, mert fontos kitételeket tartalmaznak arra vonatkozóan, hogy el tudunk-e vonatkozni Erdélyi Ágnes műveinek olvasásakor és vizsgálatakor Radnótitól és annak bűvkörétől. Nagyon leegyszerűsítve az a kérdésünk, hogy elég érdekesek lehetnek ezek a versek és prózák akkor is, ha kivonjuk belőlük a Radnóti rokonságot. A vállalkozás jó eséllyel lehetetlen, hiszen a klasszikusok családi és egyéb kötelekébe tartozó alkotókat nem tudjuk mentesíteni a „nagy rokon” árnyékától. Már csak azért sem, mert például e könyv megjelenésének is a rokonság lehetett az elsődleges indoka.
A könyv Erdélyi Ágnes életében kiadott két kötetének anyaga mellett a különféle lapokban napvilágot látott, illetve kéziratban hátrahagyott egyéb novelláit, tárcáit és verseit tartalmazza. A két kötet egyazon évben, 1935-ben, írójuk 21 éves korában jelent meg: a Kórus három hangra című verseskönyv Nagyváradon, a Kovácsék című regény Brassóban. A testvérek édesapja, Glatter Jakab 1921-ben bekövetkezett halála után – amikor Radnóti megtudta, hogy Ágnes a féltestvére, és a vér szerinti anyjával együtt az ikertestvére is meghalt – Ágnes anyjával együtt annak erdélyi rokonaihoz került, és ettől kezdve hol Nagyváradon, hol Szilágysomlyón élt, de néhány évet Bukarestben is eltöltött. Művei erdélyi orgánumokban jelentek meg, és a korabeli recepció nagy része is onnan származik.
Az életmű legérdekesebb darabja a Kovácsék című regény, amelyben nem meglepő módon önéletrajzi elemeket is fölfedezhetünk. Egy fiatal lány útkereséséről van szó, a háttérben a kisebbségi szerepbe kényszerült magyar értelmiség hányattatásaival és lecsúszásával. A szerző személyét ugyanakkor nemcsak a főszereplő figurájában fedezhetjük fel. Kata egy vívódó, a szerelmet és részben az élet értelmét kereső ifjú hölgy, aki saját lázadását fölismerve radikalizálódik (ahogyan Erdélyi Ágnes is, aki radikális erdélyi baloldaliakkal is kapcsolatban állt). Ugyanakkor ott van mellette a barátnője, Lili, az újságíró, aki leginkább író szeretne lenni.
Amikor Kata az ő sorait olvassa, talán nem tévedünk sokat, ha ezekben a mondatokban Erdélyi Ágnes kételyeit véljük fölfedezni.
„Nem találom a hangom, amelyen újat mondanék. (Lehet-e még egyáltalán új, illetve régi dolgokat újszerűen elmondani?) Nem érzem az erőt a dolgaimban, csak ványadt árnyékai annak, ami bennem lobog. Tudhatok-e új hangon szólni, mikor ezren és ezren mondtak már meg előttem mindent? Pedig gyűlölöm a középszerűt, a »nem rossz«-at. Nem baj, ha vad, ha botránkoztató, ha rossz vagy tévelygő, de új legyen, őszinte és emberi hang. Ne legyen frázis és konvenció! Hogy örültem első dadogó írásaimnak, és milyen hétköznapi laposságoknak látom őket ma! Nagyon szenvedek. (…) Sokszor gondolom: nem írok többé. Nem tudok olyat, hogy örülhetnék neki, hát nem írok. Hiszen nem kell senkinek. (…) Milyen jó azoknak, kik megelégedettek gyenge alkotásaikkal és zseniknek érzik magukat.”
Önkritikus, kemény szavak, noha Erdélyi Ágnesnek nem lehetett oka ilyen mértékű panaszra, elvégre a regény fogadtatása alapvetően pozitív volt, bár a nyelvezet pongyolaságát felrótták. Ehhez hozzátehetjük didaktikusságát és zsurnalizmusát („Tudod, magyarnak, kisebbséginek lenni nehéz ma a vasútnál”; vagy amikor leesik Ferenc József képe a falról, és az anya azt mondja: „Nem is bánom. Ha ez meg a többiek nem csinálták volna a háborút, apád most nem lenne kirúgott kisebbségi vasutas.”) Illetve a valóságos szituációktól távoli dialógusok és monológok hiteltelenségét.
Kétségtelenül akadnak benne jó részek is. Nagyon modern és update akar lenni – ez kiderül például Márai, Szőke Szakáll, Kassák és mások emlegetéséből –, de érdemes megemlíteni a bujtatott erotikát is, ami megajándékozza az olvasót egy-egy erős jelenettel, ám ez a szerző bátortalansága miatt nincs végigvezetve. De tegyük gyorsan hozzá, hogy a könyv megjelenésekor Erdélyi Ágnes 21 éves volt, a regény írásakor még ennél is fiatalabb, úgyhogy a kötetek végeredményben ígéretes pályakezdésről tanúskodnak. Mégpedig egy olyan szerzőéről, akinek munkáiban látszik a lehetőség, ám az is, hogy jó eséllyel nem fog a legnagyobb klasszikusok közé tartozni. Persze nem is kell mindenkinek odatartoznia.
Az, hogy végül hova futott volna ki Erdélyi Ágnes irodalmi pályája, nem csupán azért nem derült ki, mert jött az újabb világháború, valamint a holokauszt, amelynek Erdélyi az édesanyjával együtt Auschwitzban áldozatául esett, szűk egy évvel Radnóti halála előtt. A válasz hiánya a zaklatott, vibráló személyiségben is rejlik. A két gyors és korai kötetet az elkövetkező kilenc évben nem követte újabb, noha versre és prózára egyaránt voltak tervei. Erdélyi Ágnes ugyanakkor jelen volt az erdélyi lapokban, továbbá rendszeresen látogatta Radnótiékat Budapesten, a költő figyelemmel is kísérte húga ténykedését. Így láthatta, hogy folyamatos tapogatózás és hangulatváltozások jellemzik: házasságkötés, válás, szerelmek, kalapszalon, újságírás, politika szerepelt a mindennapjaiban, minderre pedig rájött a kényszerű kisebbségi lét, amely folyamatos útkeresést jelentett a megváltozott körülmények között. Ezek együttes terhe mellett, minden belső és külső késztetése ellenére is, úgy tűnik, Erdélyi Ágnes írói fejlődése egy ponton megrekedt.
A mostani kötetben szereplő, könyvei megjelenése után született prózái és versei nem mutatnak a korábbiakhoz képest jelentős előrelépést. Alanyi ihletésű munkái belső vívódásokról, töprengésekről, mély érzésekről, valamint az írói szemlélet iránti fogékonyságról és meglévő formakészségről tanúskodnak. Fiatalon elért egy szintet, ám azt később nemigen haladta meg, és ebben a történelem szülte kényszer mellett a saját, folyton forrongásban lévő egyénisége is szerepet játszhatott.
