Alex Pavesi: Nyolc nyomozó | Papp Sándor Zsigmond ajánlója
Meg tudom érteni azokat, akik kissé már unják a krimik megszokott sémáit. Tán már a skandináv verziók is kimaxolták a műfajban rejlő lehetőségeket. Alex Pavesi első regénye viszont igazi kihívás a fejtörők szerelmeseinek: egy régi novelláskötet következetlenségeiből kellene kihámozni egy gyilkosság körülményeit, és túljárni a zseniális matematikaprofesszor eszén. Nem akármilyen feladat, nem akármilyen regény!
Agave, 288 oldal, 3480 Ft
Nem könnyű felrúgni a krimik évszázados szerkezetét: történik egy gyilkosság, amelyet így vagy úgy, de ki kell deríteni. Már csak azt kell eldönti, hogy az olvasó a detektívvel együtt nyomoz és (általában) meglepődik a végén, vagy az első pillanattól tudja, hogy ki a tettes, és ekkor a nyomok felfedezése, a tettes megtörése jelenti az izgalmat. A Tíz kicsi néger azért is lehetett Agatha Christie legnépszerűbb könyve (több mint 100 millió példányban kelt el a világon), mert teljes mértékben felrúgta az írónő korábbi regényeinek bevett és tökéletesre csiszolt sémáját. Se Miss Marple, se Hercule Poirot, a rejtély a szemünk előtt bontakozott ki, és lett egyre megfejthetetlenebb.
Alex Pavesi hasonló nyomdokon jár. Majdhogynem száz oldal kell ahhoz, hogy egyáltalán kapiskálni kezdjük, hogy ki is a valódi áldozat, egyáltalán milyen ügyben folyik a „nyomozás”. Grant McAllisterhez húsz évvel korábban meglehetős sietséggel hagyta ott korábbi életét, és költözött ki egy szigetre, ahol önkéntes remeteéletet él.
Nem tudni, hogy jól megérdemelt pihenését tölti-e, vagy valami elől el kellett menekülnie.
A matematika professzora a korábbi életében (harminc évvel korábban) írt egy tudományos esszét – A detektívtörténet permutáció címmel –, amelyben a krimi műfaját tanulmányozta, s megpróbált egy definíciót felállítani: mi szükséges feltétlenül egy detektívtörténethez. (Néhány elengedhetetlen feltételt nem nehéz kitalálni, hiszen áldozat és gyanúsított nélkül például nem krimi a krimi, és általában jó, ha van egy nyomozónk is – bár a már említett Agatha-klasszikusban erre sem volt szükség.)
Alig észrevehető következetlenségek
Az elmélet illusztrálására a professzor kiadott egy könyvet is, amely hét novellát tartalmazott egy-egy krimitípust bemutatva. Például mi van, ha csak két gyanúsítottja van egy történetnek? Vagy csak egy? Marad még ettől izgalom? Pavesi regénye igazából azzal indul, hogy a szigetre megérkezik egy kis kiadó szerkesztője, Julia Hart, hogy a professzorral együtt újra átnézzék a szövegeket, mert A White-gyilkosságokat szeretnék újra az olvasók elé tenni. A szerkesztő felolvassa az első novellát (igazából ez a regény kezdete), majd ketten átbeszélik a szöveget, a lehetséges módosításokat.
Az igen éles szemű szerkesztőnek azonban feltűnnek apró következetlenségek a novellákban. (Az első ilyen után már mi magunk is megpróbáltuk kiszúrni ezeket, hol nagyobb, hol kisebb sikerrel. A Spanyolország, 1930 című szövegben például – holott én magam is könyveket szerkesztek – soha nem szúrtam volna ki, hogy a ház árnyékos részén fekvő szobában mégis megcsillan a gyilkos késpengén a fény.) És mivel Julia írja az új kiadáshoz ez előszót, elkezdi faggatni a professzort az írások hátteréről, elméletről és gyakorlatról, és persze a magánéletéről is, ám a kényes kérdések láthatóan felbosszantják Grantet.
Mi rejlik a régi történetek mélyén?
Amikor pedig a szerkesztő kertelés nélkül rákérdez, hogy mi inspirálta a könyv címét, már erős gyanú ébred bennünk, hogy a professzor múltja sötét titkokat rejt. Azt ugyanis mi sem hisszük el neki, hogy a novellákon végigvonuló fehér szín motívuma csupán véletlen. Sokkal inkább egy 1940-ben történt, máig megoldatlan gyilkossági ügy áldozata, az Elizabeth White nevű gyönyörű nő halála tűnik inspirálónak. A színésznő-dramaturgot az éjszaka kellős közepén fojtották meg a Hampstead Heath parkban. A sajtó persze azonnal felkapta az esetet, és White-gyilkosságként emlegette. A szövegek megírása idején nagy port vert fel az ügy, szinte kizárt, hogy ez ne hatott volna valamiképp a szerzőre.
És lassan, de biztosan megfogalmazódik bennünk a gyanú: a novellákban elejtett szándékos következetlenségek valójában nyomok, és a szerző és a szerkesztő közötti beszélgetés pedig maga a nyomozás, amelynek során az éles eszű Julia próbál túljárni a minden hájjal megkent professzor eszén. És innen kezdve már egészen más szemmel kezdjük olvasni a professzor már-már tanúvallomásként felérő szövegeit.
De vajon mit jelentenek a következetlenségek? Hogyan rakható ki ezekből a sehova nem mutató furcsaságokból a kép?
A Nyolc nyomozó zseniális és rendhagyó regény a krimik tengerében (Orosz Anna fordítása). Az olvasó ugyanis egyszerre nyolc történetben merülhet el. Egyszerre élvezheti a könyvben lévő könyv történeteit, azok hol kisebb, hol nagyobb csattanóit, illetve a szövegeket összekötő regényt. És bizony a feszültség egyre csak nő. Azok, akik imádják a rejtett fejtörőket, az elejtett, cseppet sem nyilvánvaló nyomokat, azoknak Pavesi lehet az év krimije. Ahogy Alex Norti mondja a fülszövegben: „Ritkán esik meg velem, hogy egyetlen nap alatt kiolvasok egy könyvet, de a Nyolc nyomozót nem bírtam letenni.”
Jelen sorok írója két napig húzta.
