Justin Hancock: Hogyan mondj igent vagy nemet | Ács Ferenc ajánlója
Még felnőttként is sokan mondunk a határozott „nem” helyett valami olyasmit, hogy: „ööö…”, vagy: „nem is tudom…”, majd nagyokat hallgatunk. Így olyasmit is megteszünk, amihez semmi kedvünk. Justin Hancock színes és szellemes könyve sokat segít abban, hogy a gyermekünk idejében tanuljon meg nemet és igent mondani. Mert a beleegyezés (vagy elutasítás) kulcsfogalom szinte az élet minden területén.
Aki szülő, pontosan tudja, hogy mennyire nem egyszerű feladat megtanítani a gyermeket arra, hogy merjen nemet mondani. (Sokan persze azzal oldják meg mindezt, hogy eleve alattvalót nevelnek, így a gyereknek esélye sincs az érdekérvényesítés vagy a tiltakozás elsajátítására.) Illetve, hogy mikor vagy mire mondjon igent. A beleegyezés ugyanis kulcsfogalom – és nem csupán a szexben, hanem az élet szinte minden területén. Amihez pedig elengedhetetlen a szabadság, a választás lehetősége és az egyetértés, vagyis jóval összetettebb dologról van szó, mint elsőre gondolnánk. Ha belegondolunk, hogy egy-egy „nem” vagy „igen” miatt olykor mennyi és milyen nyomásnak kell ellenállnunk a társadalom vagy a szűk környezetünk felől, akkor szinte már tudománnyá válik.
Pláne azzá, ha a kettő közti árnyalatokat is szeretnénk megérteni, és ennek alapján cselekedni. Fontos tudni például, hogy a „nem” mindig „nem”, és a „nem” hiánya nem jelent automatikusan „igent”, ahogy azt a legtöbben szeretnék hinni. Mint ahogy azt is érdemes a gyermek fejébe (meg a sajátunkba) vésni, hogy ha a másik se „nemet”, se „igent” nem mond, akkor a válasz: nem. Vagyis a hallgatás nem jelent beleegyezést, hiába szeretik idézgetni folyton a mondást, amelyet egyesek a rómaiakig, mások Abraham Lincolnig vezetnek vissza. A szexuális felvilágosítással és párkapcsolati tanácsadással foglalkozó Justin Hancock könyve ezért is lehet nélkülözhetetlen kiadvány az épp tanácstalanná váló szülőknek. De azoknak is, akik például azzal küszködnek, hogy miként mondjanak határozottan, de mégis könnyedén nemet a kényes helyzetekben. Vagy azoknak, akik előbb azt szeretnék tisztázni magukban, hogy mit is várnak el egy-egy választási lehetőségtől, s mit is akarnak valójában.
Hancock könyve ugyanis nem pusztán szexuális felvilágosítás, bár természetesen erről is szó van benne, sokkal általánosabban tárgyalja a beleegyezés fogalmát.
És ami még fontosabb: számos praktikus tanácsot ad, és közérthető példák segítségével fordítja le mindezt a hétköznapi helyzetek nyelvére. Beszél arról, hogyan köszönjük úgy, hogy az mindenkinek jó legyen. Hogyan kérjünk meg valakit, hogy jöjjön el velünk randizni (vagy csak beszélgetni), hogy az senkinek ne legyen se kínos, se félreérthető. Sorba veszi, hogy mind a szűk környezetünkben, mind a világban mi az, ami csökkenti a szabadságunkat a tekintetben, hogy minél több minden közül választhassunk. Ilyen például a szexizmus, a rasszizmus vagy épp az ableizmus (a fogyatékkal élőkkel szembeni előítéletek) – ez mind azzal jár, hogy a célpontba kerülő csoportok szabadságfoka és önállósága sérül.
Kutatás igazolta, hogy az emberek többsége ritkán él a „nem” szóval, ha megkérdezik őket, hogy akarnak-e valamit csinálni valamit. Maximum valami olyasmit mondanak, hogy „ööö…”, „nem is tudom…”, majd elhallgatnak. Azt is kimutatták, hogy a legtöbben felismerjük a testbeszédből, ha valaki nemet mond nekünk. Csak néha azt sulykolják belénk, hogy kitartással, rámenősséggel (olykor erőszakossággal) vagy könyörgéssel minden falat át lehet törni. Hancock számos példát felsorakoztat arra, miként kérhetjük valaki beleegyezését, hogy az ne érezze úgy, hogy sarokba szorították, hanem több lehetősége is van a választásra. (Ezért is roppant kínos – a romantikus filmek példáján felbuzdulva – nyilvánosan, sok ember előtt megkérni valaki kezét, mert annak egyrészt ideje sincs átgondolni a dolgot, másrészt pedig hatalmas a mindenfelől érkező nyomás, hogy akkor is igent mondjon, ha még nincs erről százszázalékosan meggyőződve.)
És persze kapunk példákat arra is, hogy miként mondjunk érthetően és elegánsan nemet. Ám főként arra tanít meg, hogy ezt a „nemet” meg is halljuk.
Hancock természetesen kitér a szexuális együttlétre is, ahol különösen fontos felismerni és elfogadni mindezt. Például azt, hogy az „igenből” az együttlét során is bármikor lehet „nem”, ha valaki valamit kényelmetlennek vagy kellemetlennek érez. Segít a megfelelő és határozott kommunikáció elsajátításában, a tekintetek és gesztusok megfejtésében, mint ahogy az aktus közbeni hangok szerepére és jelentésére is kitér. Hiszen könnyen lehet, hogy bár valaki nem kiált fel, hogy: „nem” vagy „elég”, de már nem szeretné folytatni. Jelezheti a teste, a légzése, a mozdulatai. A jó szex pedig mindig az odafigyeléssel kezdődik.
Hancock színes és nagyon dizájnos könyve (Fuchsia Macaree rajzai, Bartók Imre fordítása) olykor ugyan szájbarágósnak tűnhet, hiszen evidenciákat ismételget, ám gondoljunk csak bele, ha ezeknek az evidenciának csak a felét be is tartanánk a mindennapjainkban, mindjárt kevesebb lenne a zaklatás, a félreértés és a tettlegességig fajuló nyomulás. Segít leleplezni a társadalom felől folyton érkező nyomást, hogy mit kell így vagy úgy csinálnunk, ahogy azt elvárják tőlünk, miközben nekünk egészen másként lenne jó. Segít bátorságot gyűjteni és felvállalni magunkat a legapróbb választási helyzetekben is. Sőt: felismerni azt, hogy mikor kerültünk olyan szituációba, amikor a választás csak látszólagos (lásd: lánykérés nyilvánosan, ami csak akkor igazán romantikus, ha nagyon biztos vagyunk a dolgunkban). Egy szóval: segít a „nemek” és „igenek” művészetében, hogy az tényleg annak is tűnjön, ami: magától értetődő válasznak.
