KÖNYVTERASZ
Igazi mai kisregénnyel jelentkezett, érett, mértékletes prózával. A Mély levegő máris a szépirodalmi listánk ötödik helyen landolt. A könyv megjelenése utáni eufóriáról és szorongásról, az irodalmi élet megosztottságáról és arról beszéltünk, miért mágikus hely a páternoszter.
– Olvasóként folyton arra gondoltam, hogy valamilyen erős magánéleti impulzus adhatta a felhajtóerőt ehhez a kisregényhez. Jól gondolom?
– Volt egy pont, amikor azt éreztem, változtatni kell az életemen, mert amit csinálok, az nem az, amit igazából szeretnék. Egészen komolyan gondoltam például, hogy előveszem újra a hegedűt, táncolni fogok vagy énekes leszek. Az írás is egy lehetőség volt ezek mellett. Aztán rájöttem, ha tényleg komolyan akarok valamit kezdeni magammal, akkor muszáj döntenem, mert így elaprózódik a figyelmem és az energiám is. A választásban az is segített, hogy hamar támogató közegbe kerültem, és mostanra már az írás határozza meg az életemet.
– Némi párhuzamot én is felfedeztem. Vera, a főszereplő képzőművészeti ambíciókat dédelget, te pedig a Szépművészeti Múzeumban dolgozol. Festmények között könnyebb írni?
– Vera az Iparművészeti Egyetemre járt animáció szakra. Az ő művészi életútját, legalábbis az elejét, Magyarósi Éváról mintáztam. Én Az ELTE-re jártam művészettörténet szakra. Vera rajzol, én maximum a kollégáimat szórakoztatom a megbeszélések alatt készült firkáimmal. Az én igazi képzőművészettel kapcsolatos közegem a művekről való gondolkodás, nézés és tanítás. Veráé az alkotás.
(FOTÓK: Máté Péter/Jelenkor kiadó)
– Ügyesen kerüli ki a Mély levegő a kínálkozó csapdákat. Nem moralizál a házasságon belüli erőszak kapcsán, nem lesz belőle genderregény vagy feminista kiáltvány. Ösztönös arányérzékkel rendelkezel, vagy utólag, kemény kézzel kihúztál mindent?
– Ez a könyv nagyon sokat alakult, hosszú idő volt, míg megtaláltam a megfelelő elbeszélői hangot. Évekig jártam különböző szemináriumokra, mindenhol tanultam valamit, a nyelvről, a formáról, az arányokról. Amikor megírtam az egész szöveget, és azt gondoltam, kész, kihúztam még ötvenezer karakternyit. Nagyon szeretek szanálni, megszabadulni a felesleges tárgyaktól, ez a hozzáállás jól jött az írásnál. A ritmus és az arányok megtalálásában pedig sokat számított a sok évnyi hegedülés. Tudom, milyen, amikor az embert elviszi a hév, és annyira beleéli magát a játékba, hogy felgyorsít, hangosan játszik, vagy éppen érzelgős lesz. Pont az ellenkező hatást éred el, mint amit szeretnél. Ilyenkor ellen kell tartani, és figyelni a ritmusra. Ez sokszor eszembe jutott írás közben.
– Eszköz nélküli, fegyelmezett próza ez. Talán csak a végkifejlet felé keveredik bele némi misztikus íz. Épp akkor, amikor Vera a bíróság épületében várakozik. Egy igazán kijózanító helyen. Miért volt itt szükség a regényre amúgy nem jellemző álomszerű látomásra?
– A bíróság amennyire kijózanító, annyira abszurd hely. Vera ott elhagyja a valóságot, bár rögtön vissza is kérdezhetünk, mi az igazi valóság. Szerintem az is a valóság, ami ott történik vele, csak – szó szerint is – egy másik szinten játszódik. Mondjuk azt, hogy a Nagy Ítélőszék előtt. Van egy olyan érzésem, hogy az is elég kijózanító lehet. A páternoszter amúgy is misztikus hely, sokáig éltek olyan legendák, hogy aki benne marad, azt szétvágják a fogaskerekek. Engem is ijesztgettek ezzel gyerekkoromban, nem is mertem soha benne maradni. Mindenesetre a Youtube-on nézegettem átfordulós videókat, és ott senkit nem darabolt fel a fogaskerék. Ez mindenképp megnyugtató.
– Igazi hullámvasút az első könyv megjelenése: szorongás és eufória. Most éppen miként viszonyulsz a könyvedhez, hogy már meg lehet fogni és bárhová teheted a lakásban?
– A szorongás már nagyon jól megy, az eufória kevésbé. Legalábbis most, mert írás közben néha találkoztam ezzel az érzéssel, amikor azt gondoltam, működik a szöveg, illetve amikor már láttam, hogy be tudom fejezni. A könyvre jó ránézni, de még mindig kicsit hihetetlen, hogy elkészült. Pedig nem lehet azt mondani, hogy egyik pillanatról a másikra történt volna. Sokat számítanak az olvasói visszajelzések, mindenkinek nagyon hálás vagyok, hogy ír, mert különben egy furcsa, légüres térben lebegnék. Így van bizonyosság, hogy ez tényleg megtörténik. Próbálok pihenni, de egyelőre nem megy, körvonalazódik a fejemben a következő téma. De azért igyekszem tudatosítani magamban, hogy hahó, lehet örülni.
– Széttöredezettség, belső viszályok és szembenállás jellemzi a mai irodalmi életet. És akkor még nem is beszéltünk a vírus teremtette bizonytalanságról. Hogyan hat mindez egy most színre lépő alkotóra?
– Az irodalmi életbe elég későn léptem be, akkorra már sok mindent láttam a képzőművészeti területen is. Talán emiatt az általad említett szembenállás kevésbé visel meg. Ez nem azt jelenti, hogy elégedett vagyok, de szerencsére mindig vannak olyan kezdeményezések, amelyek reményt adnak. Például most nagyon örülök az Erzsébetvárosi Irodalmi Ösztöndíjnak, vagy az új művészeti online folyóirat megjelenésének, a Nincsnek. Másrészt barátokat találtam, jól érzem magam, ez nekem fontos. Ami pedig a vírust illeti, ezt az évet senki nem így tervezte, én sem. Sok a bizonytalanság, hozzáteszem, nem is mindig a vírus a hibás, mindenesetre rég volt már ennyire intenzív évem. Viszont megjelenhetett a könyv, sőt rendes bemutatója is volt, amire sokan eljöttek. Ez szinte a csodával határos.
