Tóth I. János: Demográfiai tél | Daniss Győző kritikája
Miközben egyes régiókat és országokat a demográfiai tél fenyegeti, addig a bolygó a demográfiai nyár hátrányait nyögi: a népességnövekedés egyre nagyobb problémát jelent. A szerző a modernizáció és a születésszám csökkenésének összefüggései mellett azt a meglepő tényt is megmagyarázza, hogy a fejlett országokban miért nő a halálozások száma a kevésbé fejlett államokhoz képest. És persze hosszan elemzi a kevés vidámságra okot adó magyarországi helyzetet is.
A Szegedi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kara Filozófia Tanszékének docense, a biológus és filozófus végzettségű Tóth I. János a könyve bevezetésében említett 2008-as amerikai dokumentumfilm (Demographic winter) címét kölcsönözve tár elénk egy tragikus végkifejletűnek vélt helyzetet. Illetve elemzi a „tartósan fennálló természetes fogyás” folyamatát, az ezt befolyásoló különféle pronatalista (születéseket támogató) meg antinatalista (születéseket korlátozó) intézkedések hatását, és közben megmagyarázza a kötet alcímét is: A modernizáció sötét oldala.
A részletekkel foglalkozva Tóth sok-sok hiteles statisztikai forrás óceánnyi adatát idézve mutatja be a demográfiai folyamatok négy meghatározó eleméből (születés- és halálozásszám, bevándorlók, kivándorlók száma) az első kettőt. Miközben kifejti, hogy ezek változásainak folyamata a demográfiai átmenet. Átmenet a kezdeti első – „sok születés/sok halál” – állapotból a negyedik – „kevés születés/kevés halál” – állapotba. A második állapot: sok születés, csökkenő halálozásszám, a harmadik: csökkenő születés és tovább csökkenő halálozásszám.
Az egy nő által megszült gyermekek száma a világon ma 2,3. Ez elegendő ugyan a népesség létszámának megőrzéséhez, sőt, növeléséhez – de csak hányada a korábbi időszakokat jellemző számnak, és glóbuszunk legnagyobb részén folyamatosan csökken. A szerző felhívja a figyelmet, hogy ezen belül a különbségek óriásiak: Nigerben egy nő átlagosan most is 7,1 gyermeknek ad életet, míg Dél-Koreában csupán 0,9-nek. Közép-Afrika átlaga e tekintetben 5,8, Dél-Európáé 1,3, Magyarországé 1,5.
Ha a csökkenés a népességszámot fenntartani képes 2,1-es aránynál nem áll meg, akkor – mint ahogy a jeles amerikai-magyar kutatót, Demény Pált idézi – 1,37-es aránynál az adott termékenységi és halálozási mutatók változatlan fennállása esetén egy 1000 embert számláló sokaság létszáma a következő nemzedékben 645-re, az unokákéban 416-ra, a dédunokákéban 268-ra csökkenhet és így tovább. Ugyanez a jövőkép Tóth summázatában: „A lakosság kihalása általában sok generációt igényel, ugyanakkor a népesség meglepően gyorsan megfeleződik és megtizedelődik. Ez pedig azt jelenti, hogy a kérdéses nép mint kollektív entitás viszonylag gyorsan eltűnik.”
Részletesen elemzi a modernizáció évtizedeiben bekövetkezett születésszám-csökkenés folyamatát is.
Néhány túlpolitizált bekezdéstől eltekintve a csökkenéssel foglalkozó fejezetek a könyv legtartalmasabb, leginkább megszívlelendő részei.
Sorolja a meghatározó okokat: egyre többen élnek a fogamzásgátlás különféle eszközeivel (némiképp meglepő módon éppen ő üdvözli, hogy a szubszaharai térségben is nőtt a fogamzásgátlók forgalma, üdvözli márpedig azért, mert ott nagyon magas a termékenységi ráta), az urbanizáció (mert a városokban többe kerül a megélhetés), nagyon sok országban vannak már nyugdíjak (mert az öregeknek már nem a gyerekeiktől kell remélniük, hogy eltartsák őket), a nők munkavállalása, a szexuális „forradalom”, a nehezebben kialakuló családi elköteleződés.
Tragikus – voltaképpen logikátlan, de a sok-sok emberi gyarlóságot tekintve magyarázható – paradoxon, hogy éppen az életminőséget szinte korlátok nélkül javítható, teljes spektrumú modernizáció az, ami nagyon sok fejlettnek mondható országban jó ideje csökkenti, s talán még jó ideig csökkenteni fogja az egy anya megszülte gyermekek számát (tegyük hozzá: ebben természetszerűleg nemcsak a hölgyeké a felelősség!). Hasonlóképpen furcsa, hogy az esetek többségében a gazdagabb országokban születik kevesebb gyerek, ahol pedig nem okozhat anyagi gondot több utód felnevelése. E tekintetben is színes persze a világ. Tóth példái: szegény ország és kevés gyerek (Moldávia, Ukrajna, Albánia); szegény ország és sok gyerek (Niger, Kongói Demokratikus Köztársaság, Angola); gazdag ország és sok gyerek (Szaúd-Arábia, Omán, Izrael); gazdag ország és kevés gyerek (a fejlett országok többsége, köztük Magyarország is).
Részletesen ír a szerző a szintén nagy különbségeket mutató halálozásszámokról is: például Katarban egy év alatt a lakosság 1 ezreléke hal meg, míg Bulgáriában 16; a magyar adat 13, a világátlag 7 ezrelék.
És felhívja a figyelmet egy sokakat meglepetésként érhető jelenségre: ez az arány sok fejlettnek mondott országban nagyobb, mint a kevésbé fejlettekben. A magyarázat: a fejlett országokban magasabb a 70-80 év fölöttiek száma, aránya, és a több idős emberből többet ragadhat el a halál.
Jó néhány fejlett ország (Egyesült Királyság, Franciaország, Németország, Japán, Dél-Korea, Izrael) és régió (Európa, Kelet-Európa, Kárpát-medence) modernizációjának sajátosságait és ezeknek a születésszámot befolyásoló hatását önálló fejezetekben, de legalábbis jókora fejezetrészletekben taglalja a szerző. És értelemszerűen nagy teret szentel a magunk régebbi és mai népesedési helyzetének. A legutóbbi évtizedről és a közeljövőről szólva szomorú számokat idéz: 2011-ben 2,374 millió, 2020-ban 7 százalékkal kevesebb, már csupán 2,207 millió termékeny korú nő élt hazánkban, hogy aztán különféle kalkulációk előrejelzése szerint 2029-re ez a szám 1,792 millióra csökkenjen. A könyv írójának reménye, hogy társadalmunk és a politika „elköteleződik egy pronatalista jellegű családpolitika és népesedéspolitika mellett”. Ebben az esetben „még folyamatos modernizáció mellett is kialakítható és fenntartható a 2,1-es termékenységi ráta”.
Kár, hogy a szerző nem foglalkozik érdemben egy-egy ország, régió népességszámára ható bevándorlással és kivándorlással, és arról is csak bekezdésnyi terjedelemben szól, hogy a világnépesség a bemutatott fogyási mozzanatok ellenére egyre növekszik. Az ENSZ nagyon óvatos előrejelzése szerint 2059-re meghaladja a tízmilliárdot, mert bár egy-egy nő kevesebb gyermeket hoz a világra, de egyre többen szülnek. A népességnövekedés – tehetjük hozzá – nem kisebb gond, mint a népességcsökkenés, hiszen a Föld megújuló erőforrásait mai életvitelünkkel évről-évre már nyár derekára elhasználjuk. Más szóval: ezek az erőforrások jelenleg csupán 4,5 milliárd földlakónak elegendők.
A szöveget három tucat ábra és grafikon gazdagítja, többségük megértéséhez nem szükséges szakembernek lenni.
