Harapófogóval sem lenne könnyebb – Beszélgetés Köves Gáborral

PAPP SÁNDOR ZSIGMOND kritikája

Már a második kötetét (itt olvashat róla bővebben) állítja össze a kulturális élet legnagyobb neveivel készített interjúiból a Magyar Narancs munkatársa. A lista lefegyverző: Nádastól Franzenig, Woody Allentől Bödőcs Tiborig ível a kínálat. De vajon milyenek a világsztárok élőben? Könnyű velük? Kivel menne sörözni és kit pofozna fel egy hallal? Ezekről beszélgettünk.

– Még ennyi interjú után is fontos, hogy izgulj egy-egy beszélgetés előtt? Vagy épp ellenkezőleg, hideg profizmus önt el ilyenkor?
– Nagyon várom már, hogy elöntsön egyszer az említett hideg profizmus és rám köszöntsön a nem-izgulás üdvözítő korszaka. De lehet, hogy ha beköszöntene ez a nirvánaszerű állapot, és itt és most nem az együttesre gondolok – sajnos velük sem interjúztam soha –, akkor valami el is veszne a dolog szépségéből.

– Muszáj egy példát mondanod.
– Nem izguló újságíróként biztosan nem kerestem volna fel egy nappal az interjú előtt azt a szép New York-i lakóházat, ahol másnap Philip Roth várt. Terepszemlét kellett tartanom, hogy a nagy napon biztosan eltaláljak a kapuig. Kevésbé ismerném New Yorkot, ha elöntött volna a hideg profizmus, és megelégedtem volna a metrótérkép előzetes áttanulmányozásával. Igaz, ez nagyon régen történt, a Google Maps előtti korszakban.

– Mi történik akkor, ha úgy érzed, hogy a beszélgetés félremegy, jelentéktelen csevegésbe torkollik az egész? Van valamilyen trükk erre a tarsolyodban?
– Köhögést színlelek, levegőért kapkodok, vizet kérek és közben titkokban… De nem, sajnos semmi trükköm nincs, kérdéseim vannak csupán. Nem bízom a spontaneitásban, hogy majd interjú közben szülöm meg a nagybetűs zseniális kérdést, épp ezért, meg a mindig fennálló csevegésveszély miatt mindig kidolgozott kérdéssorral a fejemben érkezem. Különösen hasznos ez olyan esetekre, ha túl jól éreznénk magunkat és a beszélgetés hevében nem beszélnénk semmiről. Jó, ha valami emlékeztet rá, hogy mégis csak egy interjú készül, amit mások is fognak olvasni. Köthetnék csomót is a zsebkendőmre, lehet, hogy ezt tanítják is az újságíróképzéseken, de nem hordok zsebkendőt.

– Hogyan lehet kezelni azt, ha a kiszemelt alany, akinek amúgy rajongsz a műveiért, élőben kimondottan ellenszenves, vagy foghegyről válaszol?
– Bizonyos fokú empátiával. Meg azzal a tudattal, hogy foghegy, nem foghegy, élni kell valahogy a lehetőséggel, mert nem lesz másik. De ilyen csak ritkán fordult elő: ha jön a foghegy, hát jöjjön, a lényeg, hogy a végén azért valami értékelhető szöveg szülessen. Neveket természetesen nem említek a foghegyesek közül. Na jó talán egyet… Meggondoltam magam, mégsem.

– Meg is lepődtem volna, ha neveket mondasz. Egyébként az a közvélekedés, hogy a világsztárok már rutinos válaszolók, semmi sem fog ki rajtuk. Tényleg könnyű velük?
– Nem tudom, általában a „világsztárokkal” milyen, azt tudom, hogy akikkel én találkoztam, szinte mindannyian interjúprofik voltak.

Ha már vállalták, hogy válaszolnak egy vagy egyszerre több újságíró kérdéseire, szemrebbenés nélkül megtették.

Nem úgynevezett jófejségből, vagy mert rájuk tört hirtelen a nagyvonalúság, hanem mert profik. Nekem legalábbis ez a tapasztalatom.

– De azért itt is akadnak gikszerek, ugye?
– Jó taktika lehet nem az illető legnagyobb bukásának felemlegetésével kezdeni az interjút, vagy azzal, hogy amikor utoljára a kérdező országában járt, hogyan érezte magát. Nem azt mondom, hogy minden interjú a derűs baráti beszélgetések hangulatát idézi, de olyanra nem nagyon emlékszem, hogy harapófogóval kellett volna kihúzni a válaszokat egy aktív világsztár szájából. Diktafonom van, harapófogóm nincs. De ha már világsztározunk, akkor még annyit ehhez, hogy nehezebb interjúhelyzetekhez nem kell feltétlenül egy sztár: elég egy interjúalany is. És ha már eljött, az félsiker.

– Mikor szoktad érezni, hogy ez az interjú megvan, jól sikerült, már csak le kell írni?
– A „már csak le kell írni” szakaszához annyit, hogy mindig ez az egész legkeservesebb része. Az eufória elszállt, maradnak az interjú hevében elkövetett angol nyelvhelyességi hibák. A részemről, persze. De hogy válaszoljak is a kérdésedre, és ne csapjunk parttalan csevegésbe: van bennem egy számláló, ami a beszélgetés közben tudja, hogy mikor mennyi hasznos szövegnél tartunk. Mikor tartunk annyinál, ami már megtölti azt az egy, kettő, netán három újságoldalt, amit meg kell tölteni. Ha van 10-12 perced, és rendesen pörögnek a kérdések-válaszok, abból kijöhet egy oldal. Ugyanígy, 20-25 perc az két oldal. De jobb azért a 30 perc. És így tovább. Persze ez a matek csak akkor érvényes, ha az első kérdésedre nem tízperces választ kapsz.

– Akkor mégis jön valamilyen trükk.
– Ilyenkor nagyon fontos a belekérdezés képessége, majdnem azt mondtam, az ellenfél félbeszakítása. Meg kell várni, amikor levegőt vesz. Ezt a sztárok is vesznek, és akkor gyorsan valamit csinálni. Ez így otrombaságnak tűnhet, de ha van mondjuk tíz perced Mads Mikkelsennel telefonon, az nem érhet véget azzal, hogy két kérdés fért csak bele. Szegény Madst nem akarom rossz hírbe hozni, csak példaként hoztam fel. Természetesen remek válaszadó, gyors, rugalmas, szellemes.

– Ki volt az a kötetbeli művészek közül, akivel elmentél volna sörözni vagy sátorozni a hegyekbe?
– Sátorozni a hegyekbe? Sík terepen is csak ritkán szoktam, valahogy nem látom magam előtt, hogy Margaret Atwooddal vagy Aki Kaurismäkival ballagnánk a sátorhelyünk felé.

Igaz, Atwood a vadonban nőtt fel, erről beszél is az interjúban. Ismer egy-két túlélési technikát.

Attól tartok, ez a sörözés sem működne, sajnálom, de vannak dolgok, amelyeket jobb világhírű írók, rendezők, színészek és a Monty Python tagjai nélkül művelni. De ha azt kérdeznéd, kit pofoznék meg táncolva egy hallal, arra lenne kiszemeltem a kötet szereplői közül.

– Ne bolygassuk. Az viszont jól érezhető, hogy minden egyes interjú előtt alaposan felkészülsz. De volt már olyan, hogy túl érzékeny területre tévedtél? Netán felbosszantottad az alanyodat?
– Emlékezetes, legalábbis számomra emlékezetes eset volt, amikor Art Spiegelman, akinek főműve a Maus című képregény, pontosabban graphic novel, a legelső kérdésem után jól érezhetően legszívesebben letette volna a telefont. A bűnöm az volt, hogy azzal kezdtem, beszéljünk a Maus című főművéről. Mire ő, hogy hagyjam békén ezzel, az elmúlt években-évtizedekben már mindent elmondott erről. Ekkor egy kis csönd állt be a beszélgetésünkben. Évekkel később, amikor másodszor kerestem meg, érthető okokból óvatosabban hoztam fel a Maust, de ezúttal készséggel válaszolt mindenre, még erre is.

– Kit üldöztél a leghosszabban és kit nem sikerült még mikrofonvégre kapni?
– Margaret Atwood, Patti Smith, Woody Allen, John Cleese. Jó hosszú menetek voltak, de csak a szépre emlékezem. Hogy kit nem sikerült? Mindenki mást, telefonkönyvnyi nevet. Scorseséhez tudsz egy emailt?

KÖVES GÁBOR korábbi műve: Mi az, hogy nagymenők?