Colson Whitehead: Harlemi kavarás | Papp Sándor Zsigmond ajánlója
A georgiai rabszolgasors és a floridai javítóintézet kíméletlen világa után most a hatvanas évekbeli Harlembe kalauzol el minket Colson Whitehead legújabb regénye. Színesebb, szagosabb, oldottabb művében gengszterek jönnek-mennek, kiemelt szerepet jut egy rubinnak megy egy boldogulni vágyó bútorboltosnak, aki második gyermekét várja. S közben utcáról utcára, boltról boltra belakjuk az egykori legendás városrészt.
Máig emlékszem arra a belső ellenérzésre, amelyet Elena Ferrante nápolyi regényeinek borítója kapcsán éreztem a könyvesboltban. A kissé elnagyolt, giccsbe hajló rajz azt üzente, hogy itt holmi lányregényről van szó, amitől a férfi olvasó jobb, ha távol tartja magát. Ami azért is volt igazán különös, mert mind Ferrante stílusa, mind a regény tartalma igencsak távol áll a borító sugallta habos-babos világtól. A Harlemi kavarás esetében viszont nincs ez a szakadék, sőt: a rajz pontosan visszaadja, hogy mit várhatunk Colson Whitehead új regényéről.
Az amerikai szerzőt 2016-ban érte utol a világhír, amikor hatodik (!) regénye, a Föld alatti vasút nagyot szólt: Pulitzert és még számos díjat hozott a szerzőnek. Ezt sikerült megfejelni rá két évre A Nickel-fiúkkal, amely újra Pulitzert és Orwell-díjat is ért a politikai témájú regények kategóriájában. Egyik sem volt túl szívderítő mű, az első a 19. század elejére repített el, mikor is egy Core nevű rabszolga révén pillantottunk bele egy georgiai ültetvény poklába. De a következő regénye is bővelkedett megrázó elemekben, a száztíz évig működő floridai javítóintézet ugyanis gyerekek generációit (Nickel-fiúk) nyomorította meg, akik egy egyszerű botlás után kerültek a falai közé.
A Harlemi kavarás viszont, már ahogy a borító erős színei is jelzik, egy kicsit oldottabb, erősebb ecsetvonásokkal lefestett világba vezeti el az olvasóját. New York egyik leghíresebb, vagy inkább hírhedtebb negyedében járunk a hatvanas években, amikor még messze nem volt olyan rossz hírű környék, mint amilyenné a későbbiekben vált.
Itt él és vezeti a bútorboltját Ray Carney, aki alapjaiban véve igen becsületes kereskedő, ám azért neki is – mint a legtöbbnek a szakmában – megvan a maga titkos melléküzemága. „Az ambíciót és gyakorlatot tekintve Carney nem áthágta a törvényt, inkább átbújt alatta”, jellemzi Whitehead igen frappánsan a főszereplőjét. S valóban: az alig használt és új bútorok közé néha olyan elektronikai eszközök is bekerülnek az üzletébe, amelyek kapcsán jobb nem firtatni, hogy honnan származnak. Néha egy-két ékszert is lepasszol így, hiszen családja van, nemsokára érkezik a második gyerek.
Carney viszont messze nem bűnöző és nem is orgazda, csupán szeretné maga mögött hagyni a zsúfolt és kicsi lakást a nem túl jó környéken, amit a felesége szülei épp elégszer dörgölnek az orra alá, mert a lányuk jobbat érdemelne. Néha le vagyok égve, de nem vagyok simlis, jellemzi magát a bútorboltos, akinek mégis van egy gyenge pontja, az unokatestvére Freddie. Mivel korán elvesztette a szüleit, szinte testvérként nőttek fel, és a kuzin már jóval meredekebb szereplő. Ő lesz az, aki ezen a forró június elején ledönti az első dominót, amelynek kapcsán mindketten egyre nagyobb slamasztikába keverik magukat. Freddie ugyanis bekerül Miami Joe bandájába, amelynek tagjaival kirabolják a Theresa Hotelt, Harlem egyik legnevesebb szállodáját, „a néger világ közepét”, amely ugyan már nem a régi fényében pompázik, de a lenti trezorokban azért még akad egy-két szép kő, méregdrága ékszer. A szálloda kirablása viszont „felért a Szabadság-szobor lehugyozásával”.
Talán még ezt is meg lehetne úszni, ám Freddie egy óvatlan pillanatban bedobja a banda főnökének, hogy az így szerzett szajrét Carney révén értékesíthetnék, aki így máris nyakig találja magát a balhéban. Már a rablás másnapján két szekrényméretű alak tér be hozzá, és elég érthetően figyelmeztetik, hogy Penge Montague (micsoda név!) égen-földön kerestet egy rubinnal ékesített nyakláncot, amely a hotelből tűnt el. Szóval nem ártana, ha azonnal szólna, ha valamiért nála kötne ki a kő… A dolgok pedig szép lassan kicsúsznak az irányítás alól, s bizony nemsokára vér fog folyni. Már csak az a kérdés, hogy kié.
Mindig van valami egy regényben, ami jelzi, ha klasszis íróval van dolgunk. A Harlemi kavarásban a rablást leíró fejezet beszél a legékesebben arról, hogy Whitehead mestere a szakmájának. Igen lényeges ugyanis, hogy egy író miként tudja – amolyan kameraként – irányítani az olvasó tekintetét. Nos, ez itt igen parádés: mi is ott verejtékezünk a rablók mögött, hiszen valami apró gikszer mindig akad, amit ott és akkor meg kell oldani, miközben fel-felvillannak a szállodában dolgozók és a véletlenül odakeveredő vendégek arcai, akiket egy minikarcolat révén mutat be velősen, frappánsan. Lüktető, humoros, remekül felépített és kristálytisztán követhető jelenet (Pék Zoltán fordítása). Olyan filmszerű és élénk, hogy majdnem popcornt készítettem mellé. Ez az üresjárat nélküli komponálás szinte az egész regényt jellemzi.
A Harlemi kavarásban Whitehead egy kicsit más arcát mutatja, mint két korábbi művében, miközben megőrzi annak összes erényét. Az oldottabb, kalandregényesebb hangvétel ellenére is érezni a fehérek és feketék közötti feszültséget, egy városrész hangtalan küzdelmét, hogy ne süllyedjen el a szegénységben és a szürkeségben, ne nyomja le a belváros, a megállíthatatlanul fejlődő világ. Whitehead érezhetően mindent tud a környékről, ismeri az utcákat, a boltokat, a fecsegő felszínt éppúgy, mint a hallgatag mélyt. De leginkább az ott élőket. Nem csoda, a szomszédban nőtt fel.
„Bűnregény? Moralitás? Társadalmi regény?” – a fülszöveg találgatja így a mű lehetséges műfaját. Nem könnyű egyértelmű választ adni. Talán csak annyit tehetünk hozzá, hogy kimondottan élvezetes, izgalmas, szinte már pikareszk regény született, amely egy pillanatig sem szakad el attól a küszködő, boldogulni vágyó világtól, amelyben játszódik. Sem a fényeitől, sem az árnyékaitól.
COLSON WHITEHEAD korábbi művei: Föld alatti vasút; A Nickel-fiúk.
