Simon Winchester: A professzor és az őrült | Papp Sándor Zsigmond
Mivé is lennénk a munkájukat megszállottan űző embertársaink nélkül. Az olyanok nélkül, akik latinra tanítják a teheneket, eszelősen félnek a szobájukba lopózó írektől, vagy a szobájuk falán tartanak bekeretezve egy régi és nagyon nehéz nyomdai lemezt. Nélkülük soha nem jött volna létre az angol nyelv legnagyobb, heroikus munkával elkészült szótára, és nem olvashatnánk ezt a szinte hihetetlen történetet.
Nem kevés őrült kellett ehhez az igaz történetet feldolgozó regényhez. Először az, akit talán szó szerint nevezhetünk tébolyodottnak, hiszen az angol Broadmoor Elmegyógyintézet lakója volt hosszú ideig, majd végül a connecticuti intézmény falai közt hunyt el. William Chester Minor amerikai katonatiszten és képesített sebészen már akkor bőven kiütköztek a betegsége jelei, amikor London legnyomorultabb negyedébe, Lambethbe költözött. A „sötét szörnyszülöttnek” oly rossz híre volt, hogy „kevés tisztességes londoni ismerte volna el, hogy valaha is betette a lábát” ide. Minor, aki valami megmagyarázhatatlan indok miatt különösen félt az írektől, azt képzelte, hogy éjszaka folyton belopózik hozzá valaki.
1872. február 17-én is arra ébredt, hogy valaki áll az ágy lábánál, mire üldözőbe vetette, majd kint az utcán lelőtt egy épp munkába készülő, teljességgel ártatlan férfit. Az eset már a lőfegyver miatt is – az efféle gyilkosság akkoriban még szenzációszámba ment – nagy port kavart, az meg még inkább, hogy jenki lőtt le egy angolt. A tárgyaláson bár Minort beszámíthatatlansága miatt felmentették, élete végéig elmegyógyintézetbe zárták. És a világ meg is feledkezett volna róla, ha…
A történet második számú őrültje igazából nem is őrült, hanem megszállott. Már gyerekkorában nem kevés energiát szánt arra, hogy megtanítsa a helyi teheneket latinul, pontosabban arra, hogy fogadjanak szót neki, ha latinul kiált nekik. James Murray lázasan érdeklődött a nyelvészet iránt, majd komoly filológus lett, és végül belesodródott az akkori idők legőrültebb vállalkozásába az angol nagyszótár, az Oxford English Dictionary összeállításába és szerkesztésébe. Mai fejjel szinte felfoghatatlan, hogy a 19. század végén internet és digitalizált tartalmak híján milyen munkának számított az angol nyelv összes szavának (jóval több mint félmillió) összegereblyézése úgy, hogy idézetekkel támasztották alá a változó jelentésárnyalatokat, s lehetőleg azzal példamondattal indítottak, amelyben a szó először került a nyelvbe…
És ezzel el is érkezünk a harmadik őrülthez, aki a legszelídebb mind közül, hiszen csak egy író, Simon Winchester aki rátalált egy izgalmas történetre. Bár előbb magába a szótárba szerelmesedett bele, az angol nyelv és irodalom alapvetésébe. Az egyik barátja révén hozzájutott (mivel idejétmúlt kacatként be akarták olvasztani) a szótár egyik magasnyomású lemezéhez. A nagy munka ötödik kötetének 452. oldalát nyomták ki valaha ezzel. A relikvia mindmáig a falán lóg, és amikor egy könyvben „mintegy mellesleg odavetve” rábukkant Murray és Minor történetére már tudta: ezt neki meg kell írnia. A regényt persze rengeteg kutatás előzte meg, hiszen be kellett jutni a Broadmoor Pszichiátriai Kórházba, hogy megkapják Minor vaskos aktáját, és még egyéb a kutatástól elzárkózó helyekre, de végül megszületett.
Winchester műve, A professzor és az őrült azzal az 1896-ban megtörtént jelenettel indít, amikor a szerkesztő professzor elindult, hogy felkeresse a szótár egyik legszorgalmasabb és leglelkesebb külsős munkatársát (több százan segédkeztek az 1857-ben elkezdett és 1928-ban, 12 kötettel később ideiglenesen befejezett munkában).
A két férfi akkor már közel húsz éve levelezett, de még soha nem találkoztak, mert a munkatárs nem nagyon akart kimozdulni az otthonából.
Ám amikor Murray betoppan a megadott címre, akkor derül ki, hogy a gyilkos elmebeteg az, aki minden szabad (?) percét arra használta, hogy emberfeletti munkával segítse a nagy mű megszületését.
A volt amerikai katona hozzájárulása a szótár elkészüléséhez „egyedülálló, döbbenetes, emlékezetes, dicséretes – ugyanakkor mélységesen elszomorító”. Ezt a történetet meséli el igen élvezetesen és lebilincselően (Sóvágó Katalin fordítása) Winchester műve, amely egyszerre a páratlan emberi teljesítmény és gyarlóság drámája, egy szinte felfoghatatlan barátság históriája. (Kár, hogy a kissé jellegtelen borító mindezt nem nagyon adja vissza.) De leginkább a szavakról és azok fontosságáról, a nyelv határtalan bőkezűségéről szóló kalandozás, amely elvezet a lexikográfia elképesztő adalékokkal dús történetébe. (Már a „főszereplő” szó viszontagságos és számos vitát kiváltó példája is megér egy misét.) Nem véletlen, hogy Mel Gibson és Sean Penn főszereplésével kiváló filmet is forgattak a történetből, amelynek bemutatójára különféle peres ügyek miatt mindmáig várni kell.
A professzor és őrült igazi szellemdús kirándulás, megszállottaknak, mániákusoknak, de még kíváncsi olvasóknak is kötelező.
