Irena Dousková: Hašek, a medve | Benedek Szabolcs kritikája
Tíz évig gyűjtötte a cseh írónő az anyagot ahhoz, hogy megírhassa Jaroslav Hašek, a Švejk világhírű szerzőjének utolsó heteit. Aki negyvenévesen bekövetkező halálakor egy léha életmódot és egy befejezetlen regényt hagy maga mögött. A tréfák, és gyorsan fogyó sörök mögött pedig lassan kirajzolódik Hašek tragikus arca is.
Mi szokott elsőként eszünkbe jutni a csehekről és Csehországról? Jó eséllyel a sör, meg a kiejthetetlen nevű sörözők, ahol a pincérek számolatlanul viszik a korsókat az asztalokhoz, és az se gond, ha nincs odabent hely, a bejárat előtt is jókat lehet beszélgetni. Rögtön utána az „arany” jelzővel illetett Prága, amelynek utcáin bolyongott egykor Kafka és a Gólem, manapság viszont mindkettő turistáknak árult pólókról néz vissza reánk. A városok sorában ugyancsak hamar eszünkbe juthat Brno a tornyaival, gótikus épületeivel és a sörvillamosával. Aztán knédli, barnamártás, sült disznóhús, káposzta és a prágai Vencel téren bódékból árult fűszeres kolbász. A Škoda szárnyas nyílvesszője és kupicába töltött Becherovka. Menzel filmjei, illetve Panenka büntetője a ’76-os Eb-döntőn a nyugatnémetek ellen. Hrabal, akit mostanság mintha kevesebbet emlegetnénk.
És hát ugyancsak az első gondolatok sorában ott szokott lenni Švejk, akit azok is ismernek, akik nem olvastak egyetlen róla szóló történetet sem, mégis, amint meghallják a nevét, azonnal látják magukat előtt a Josef Lada által megrajzolt figurát. Számos helyen ott díszeleg, és olyannyira emblematikus alak, hogy ha végignéznénk a világ bármely pontján működtetett, a cseh sörkultúra és gasztronómia hagyományait követni szándékozó vendéglátóhelyeket, arra jutnánk, hogy jelentős többségük a derék katona nevét viseli.
Švejk, a cseh irodalom eme legendás figurája, nem mellesleg az alkotóját is egy csapásra világhírűvé tette. Igaz, ő ezt már nem érhette meg. Jaroslav Hašek nem volt negyvenéves, amikor a Lipnice nevű közép-csehországi településen elhunyt. Éppenséggel azért költözött erre az alig pár száz lelket számláló helyre, hogy befejezze a Švejkről szóló regényét. (A figura már korábban is létezett, novellák hőseként, de igazán ismertté, megálmodójával egyetemben, a regény nyomán vált.) Mintha érezte volna, hogy ez lehet az a bizonyos nagy dobás, amire kimondva-kimondatlanul minden író vágyik. Igaza is lett, hiszen fő művét több tucat nyelvre lefordították, még úgy is, hogy a vége nem – helyesebben nem Hašek tolla nyomán – készült el, akinek szervezete végül nem bírta az évtizedes megpróbáltatásokat.
Az ő élete is regénybe kínálkozik. Felmenői között forradalmárok voltak, az apja pedig alkoholizmussal lázadt a kispolgári lét ellen. Jaroslav Hašek fiatalon anarchista lett (szintén családi vonás, nagyapja állítólag Bakunyinnal cimborált), igaz, ezt hajlandó volt feladni azért, hogy feleségül vegye a szerelmét. De csupán átmenetileg adta fel, mivel gyorsan kiderült, hogy az írásaiban rendre kifigurázott könyökvédős-zakós életforma mégse neki való. Végigharcolta az első világháborút, a Monarchia hadseregéből a front másik oldalára, a Csehszlovák Légióba került, orosz hatásra bolsevik lett, hazatértét követően pedig poligámiával vádolták, miután Szovjet-Oroszországban úgy nősült meg, hogy az előző feleségétől való elválást fölösleges bürokratikus formaságnak tartotta.
Hašek 1921 augusztusában, immáron teljesen magányosan, eszméktől, barátoktól és szerelmektől elszakadva érkezett meg Lipnicébe. Mi 1922 őszén találkozunk vele ugyanitt, mármint ennek a regénynek lapjain. Irena Dousková neve szintén nem ismeretlen a magyar olvasó számára, lazán összekapcsolódó trilógiája megjelent nálunk is. A Hašek életének utolsó hónapjairól szóló regényének eredeti címe Medvĕdí tanec, azaz medvetánc. Arra a sztorira utal, amit az író a lipnicei zsidó kocsmárosnak, Bondynak mesél pár mondatban, miszerint egyszer egy prágai sörözőben medvejelmezbe öltözve táncolt egy félig meztelen nővel, ám aztán nem történt közöttük semmi. Mégpedig azért nem, mert a nő úgymond ismerte Hašeket, és csak akkor végződhetett volna ez a történet másként, amennyiben az író marad a medvejelmezben.
„Akkor talán minden máshogy alakul” – mondja fájdalmas öniróniával a regény regényíró főhőse. Ám nem alakult, nem alakulhatott, ebben maradéktalanul biztosak lehetünk, miután Dousková könyvében, ezen az alig háromszáz oldalon és mindössze néhány hét eseményeit megismerve is világosan kirajzolódik Hašek gyötrelmekkel teli alakja. Aki úgy áhítozik a polgári élet nyugalma után, hogy közben tisztában van vele, hogy alkalmatlan az ilyesmire. Nem mellesleg szintén a szemünk láttára elevenedik meg a jellegzetes, filmekből is ismert cseh vidék, a falu a szűk utcáival és az egymásnak dőlő apró házaival, na meg a kocsmával, ahol az emberek találkoznak, beszélgetnek, vitatkoznak és eszmét cserélnek, egymásba szeretnek és összeverekednek, miközben a ragacsos fa asztallapra könyökölve számolatlanul döntik magukba a söröskorsókat.
Az állatok fontos szerepet töltöttek be Hašek írásművészetében, így hát a regényben is többször van olyan jelenet, amikor medvékről, krokodilokról, csigákról és másokról beszél. Hašek egyetlen állása egy természettudományi laphoz kötődött, ahol azért vállalt szerkesztői munkát, hogy reményei szerint bebizonyíthassa szíve választottja szüleinek (és maga számára is), hogy képes a polgári életmódra és az egzisztencia megteremtésére. A kísérlet hamvába holt: Az Állatok Világa az ő működése alatt villámgyorsan szatirikus lappá avanzsálódott, a tulajdonos viszont sajnos nem értékelte az iszákos denevérpapagájokról és más képzeletbeli lényekről szóló írásokat, és kidobta Hašekot, akitől a felesége is elköltözött. Erre emlékeztet Dousková regényének a besarymakiról szóló leírása, amely ugyancsak fiktív állat, ironikus metafora az újonnan alakult Csehszlovák Köztársaság átlagpolgáráról, hangsúlyozva, hogy a besarymaki elterjedési területe Cseh- és Morvaország.
Nemcsak ezen a ponton, de másutt is erőteljesen visszatérő regényelem, hogy miként próbál a kisember igazodni Masarykhoz és államához, ahol az elnök afféle apafigura („És ott van Masaryk. És ez a legjobb, ami csak történhetett. Csak nézzék meg, milyen szarháziak ülnek a környező államok élén.”), az újdonsült hatalom pedig nem kevés szkepticizmussal és lefitymálással figyeli az anarchista és bolsevik múlttal rendelkező Hašeket. Holott nem ő az egyetlen, aki nem is olyan régen az osztrák elnyomás alól való felszabadulás letéteményeseiként tekintett az oroszokra.
Bár regénye tette világhírűvé, Hašek a leggyakrabban novellákat és más rövid, gyakran szatirikus hangvételű írásokat írt, több mint ezret. Erre játszik rá a Dousková-regény töredezettsége is (Csoma Borbála fordítása): egy-két kivételtől eltekintve rövid, pár lapos, sőt nem ritkán egyoldalas fejezetek követik egymást, amelyek önálló darabként is megállnák a helyüket. Némelyik egyetlen lendületes párbeszéd, és csak a tartalmából derül ki, hogy mikor ki beszél – mintha a szó szoros értelmében drámát, esetleg tragikomédiát olvasnánk. A legtöbbször Hašek hangját halljuk, aki mellett nehéz szóhoz jutni. Folyamatosan traktálja hol életének régi eseteivel, hol állatábrázolásokkal és hasonló bölcsességekkel a falubelieket, akik vevők is ezekre a szövegekre, viszonzásképpen hasonlóan groteszk élethelyzeteket villantanak fel. Akár jókat is kacaghatnánk a tréfákon és beszólásokon, ám a megannyi söröskorsó és adoma mögül lassacskán kirajzolódik előttünk Hašek tragikus arca, aki a Lipnicére leszakadó télben saját sorsának képtelenségét és elveszettségét véli fölfedezni.
A töredezettséget tovább erősítik az újságcikként megírt fejezetek. Az egyik azt fejtegeti, hogy a szlovákok nem csárdást, hanem ugrós táncot járnak, mivel „szlovák dallamra magyar táncot táncolni elképzelhetetlen, és ugyanez visszafelé is igaz” –, valamint levelek, illetve egy farsangi vígjáték. Ennek bemutatóját Hašek már nem érhette meg. 1923. január 3-án abban a fájdalmas tévhitben halt meg, hogy nagy reményekkel kecsegtető munkája kárba veszett. A Švejkről szóló regény végül mégis megjelent, befejezést és folytatásokat is írtak hozzá, mára pedig a leghíresebb cseh irodalmi alkotásnak számít.
Mondhatnánk hát, hogy minden jó, ha a vége jó. Dousková töredezettségében is lendületes, alaposan utánajárt regénye azonban fájdalmas kétségek között hagy bennünket. A régi sztori a művészi és a kispolgári lét közötti áthidalhatatlan szakadékról időtlen és örökérvényű marad, a humor és az irónia csupán feledtetni képes pár pillanatig, egyensúlyt nem hozhat egyik sem.
IRENA DOUSKOVÁ legutóbbi művei: Dárda; Anyegin ruszki volt; Weöres Csepel.
