Cserna-Szabó András: Rézi a páczban | Papp Sándor Zsigmond ajánlója
Azt eddig is tudtuk, hogy Cserna-Szabó úgy csöppenhetett gyermekkorában a pacallevesbe, mint anno Obelix a varázsfőzetbe. Onnan nyeri erejét, hogy szétcsapjon a kishitűek és felületesek között, akiknek mindenük az ősi, balatoni hekk. Új gasztronómiai írásai utazások múlt és jelen, Kelet és Nyugat, irodalom és film között, csak ne kezdjünk hozzá éhesen. Én szóltam.
Finnyás vagyok, de három ember főztjét bármikor és látatlanban megenném. Váncsa, Dragomán mellett természetesen Cserna-Szabó Andrásét. Sőt: együtt is raboskodnék velük, mert a cella hűvösében élethosszig hallgathatnám a receptek és elkészítési módok kapcsán kibomló univerzumot, amely számos területen kapcsolódik, olvad össze az irodalommal. Bár azt olvastam valahol, hogy étekszegény környezetben való raboskodás esetén kerülendő az egykori nagy vagy leendő lakomák jóízű felidézgetése, mert túl sok felesleges gyomorsavat (hiszen nincs mit feldolgoznia) generál a beinduló képzelet.
Az első tanácsom így tehát nagyon is praktikus a Rézi a páczban kapcsán: ne éhesen üljünk neki olvasni, mert pár oldal után a natúr vasszeget is megennénk, csak tegyék tányérra, vagy azt a híres orosz hússalátát, amelynek hozzávalói közt egy alig használt lámpabél is fellelhető volt Rejtő híres regényében. Egyszerűen nem lehet nem megéhezni az olvasása közben, és nem is mindig a felsorolt ételköltemények és ábrándok, az ízek, hangulatok, számos kulturális utalás miatt, hanem mert valahogy olyanok a mondatok, mintha jóféle szószban hemperegtek volna meg, teltségük van és aromájuk. Szóval a szavak puszta kiejtésétől beindul a nyálelválasztás, és akkor már nincs mese: zabálni kell. Két pofára.
Tehát az a legjobb, ha eleve étteremben olvassuk, hogy meg is tudjuk rendelni a szóba került ételek valamelyikét. Én például nem vagyok a pacal vagy a polip feltétlen híve, de ahogy ő beszél a napfényes Nápoly kapcsán róluk, az még a saját undora alól is felszabadítja az embert. „Éles késével minden kirakati pacalból nyes egy kisebb darabot, csíkokra vágja, összekeveri, műanyag tálba rakja, megsózza, rányomja egy egész citrom levét. (…) Mert itt mindent szabad. Ez Nápoly. Kosz, káosz, ricsaj, őrület. Vendégszeretet, hit, mosoly, kultúra. Sűrített Pokol és sűrített Paradicsom.” Hát ki ne akarna ebbe belekóstolni? És hazavinni belőle valamit legbelül. Nem, nem a lelkében, hanem a gyomrában.
Cserna-Szabó gasztronómiai írásai, esszéi is mind efféle nagy harapások a lucullusi jóból. És olyan tágasság, annyi játék van bennük, hogy még nagy dózisban sem ülik meg az ember gyomrát. Sőt: pár pillanat múlva, Twist Olivér módjára máris repetát kér.
Az ő előadásában megcáfolhatatlanul nyilvánvalóvá válik, hogy nagy és érvényes művészet nincs, egyszerűen nem lehet zaba nélkül.
Főként nem az irodalomban. Babits egészen másként vélekedett volna Dumas-ról, magyarázza Cserna, ha elolvassa annak nem sokkal a halála előtt befejezett művét, a „gasztronómiai katedrálist”, a Nagy konyhaszótár című gigantikus alapvetését. Vagy vegyük észre, hogy mennyire más a paprikás krumpli Tömörkénynél, és mennyire más Krasznahorkainál. Előbbinél szinte könyörögve kérnénk belőle, utóbbinál pedig eltolnánk magunktól.
De hogy mennyire fontos lehet egy puding Agatha Christie esetében! És nem csupán a gyilkosság miatt. (Igazából kétféle író van: aki tud és szeret is enni, meg a másik, aki nem is érti, hogy mi ez a nagy hűhó. Cserna e tekintetben játékra is hív: próbáljuk eldönteni a szerző fotója alapján, hogy ő vajon hova tartozik. De a kivételek számbavételével is igaz lehet a tétel: gyomorbajos ember ritkán ír maradandót.) Vagy hogy miként köp bele időnként a politika a levesbe. Hogyan és miért nevezik át az Esterházy-rostélyost előbb Wekerlére, majd a „komcsik” Puskinra, amely a nyolcvanas évekre Fertődire „szelídül. A rostélyocska csodálatos élete.”
Azt, hogy Cserna-Szabó nem véletlen hozzávalóként csöppent a gasztronómiába, már rég tudjuk. És azt is, hogy a hasnovellák nélkül ma már elképzelhetetlen a jó, szaftos magyar irodalom. Ám engem valahogy a Rézi a páczban győzött meg végleg arról, hogy mennyire éltető eleme, inspiráló szellemi közege a gasztrozófia, egy-egy feledésbe merülő recept vagy történet újraélesztése milyen kéjes örömmel jár, és mennyire savanyú, sőt megkeseredett az, aki ki tudja miféle sznobságból nem engedi mindezt közel magához. Ő úgy halna meg, hogy a magyarság egyetlen koktélját sem kóstolta, pedig a Puszta koktél majdhogynem központi szerepet játszott Mick Jagger bécsi lagziján.
Cserna szövegeiben (ezekhez remekül passzolnak Ráskai Szabolcs ironikus rajzai) természetesen keverednek és párolódnak össze a magas művészet lomha ízei a popkultúra fürge aromáival, a ponyva az asztalt beszakító klasszikussal, és mindezt áthatja az a féktelen életöröm, ami egyáltalán nem sajátja a honi literatúrának. Mert a jó ételek gyógyítanak, kihoznak a búskomorságból és a punnyadásból. A jó étel utazás jelenben és múltban, regények és novellák között, de legfőképpen ajándék magunknak magunktól (lásd még: Lucullus vacsorája Lucullusnál). A Rézi a páczban tehát gyógyszer, akár a korhelyleves a másnaposságra, csak itt és most a beszűkült, magyar konyhán sütögetett énünket csábítgatja feledhetetlen kalandokra. Hogy ne járjunk úgy, mint az a két (három) balek, aki a balatoni hekk fölött vitázik az igazi magyar halászléről…
CSERNA-SZABÓ ANDRÁS korábbi művei: Extra dry; Mérgezett hajtűk; Az abbé a fejével játszik.
