Cecilie Enger: Lélegezz | Papp Sándor Zsigmond ajánlója
Második regényét olvashatjuk magyarul a norvég újságírónak, aki talán szakmája miatt is remekül ért a földközeli élethelyzetekhez. Például ahhoz, hogy mit tegyünk, ha önkéntelenül is kioltjuk egy ember életét. A jeges úton megcsúszik a hatvanéves Carla autója, és meghal a huszonéves Synne, akit aznap látott először. Ha hallgatott volna a megérzésére, hogy egyedül menjen le az anyjához vidékre, minden másként történik. A bűntudat, a nem szűnő önvád és a lassan gyógyuló sebek remekműve.
Kellemesen megborzongat a mágikus realizmus, és megtanultam szeretni a posztmodern megannyi trükkjét és radikalizmusát, de ahogy öregszem, egyre inkább az életszagú próza nyűgöz le. Pedig elvileg ehhez kell a legkevesebb írói fifika, elég nyitott szemmel járni ahhoz, hogy a téma megcsillanjon egy-egy jellemző helyzetben. Aki viszont próbálta, pontosan tudja, hogy az „életszerű” szövegekhez nagyon finom egyensúlyérzék kell, hiszen a lapos közhelyek és a túlírt nagyotmondások között kell ellavírozni a célig.
És ha ráadásul még azt is szeretném, hogy mindezt kevés szóval, szinte színtelen stílussal, mégis átütő erővel vezesse elő valaki, akkor általában a skandináv írók polca felé veszem az irányt. Az újságíróként dolgozó norvég Cecilie Enger elvileg már nem teljesen ismeretlen a magyar olvasók előtt, hiszen öt évvel ezelőtt jelent meg az eddig legsikeresebb, önéletrajzi ihletésű regénye, az Anyám ajándékai, amely 2013-ban a Norvég Könyvkereskedők Díját érdemelte ki. Most a kilencedik regénye (idén jelent meg a tizedik) érkezett el hozzánk.
Teljesen hétköznapi helyzettel indít a Lélegezz. A hatvanéves aneszteziológus, Carla Ruud meg akarja látogatni a kilencvenéves anyját vidéken. Amikor az egyik kollégája tudomást szerez az utazásról, megkéri Carlát, hogy vigye magával a huszonéves unokahúgát. Synne nem bizonyul túl kellemes útitársnak, roppant tudálékos, s mivel épp A Karamazov testvéreket kívánja saját átiratában színpadra vinni, megterhelő, s érezhetően máshol olvasott gondolatokkal bombázza Carlát. Aki kényszeredetten, és kissé lenézően reagál. Ahogy mi is tennénk a túlságosan nagy szavak, a kellően meg nem érlelt futamok hallatán, amelyet a fiatalság lelkesedése fűt csupán.
Aztán történik valami: az egyik kanyarban lesodródnak az útról, felborul az autó, és Synne gégéjére végzetes ütést már az utastérben elszabaduló diplomatatáska, amelyben a naplóját és a darab szövegét tartotta, vagyis: a saját műve. Csak egy gyors beavatkozás menthetné meg, ha egy toll belsejét vezeti a légcső belsejébe, vagyis egy gyors és pontos metszés. Carla orvosként képes is lenne erre, meg is találja a tollat a kesztyűtartóban, ám a sokkhatás alatt mégsem tud segíteni. „Nem bírtam cselekedni, úgy éreztem, hogy megölöm, ellopom élete utolsó perceit, és gyilkossá teszem magam.” Miközben azt is tudja, hogy a tehetetlensége miatt „nagyon sok ember életét hagytam széthullani”.
Így a szeme láttára hal meg az ismeretlen és addig kissé ellenszenvesnek tartott lány.
És hiába állapítja meg a rendőrség, hogy elvileg nem hibázott, hiszen a megengedett sebességgel haladt, az autó műszakilag rendben volt, az esetről a kanyarban halálosan megvastagodó jég tehet, Carlára pörölyként zuhan a lelkiismeret-furdalás. Hogyan lehet élni ilyen tudattal? Mihez kezdjünk másnap? És az ötödik napon? Visszatér a megszokott életünk nyugalma? És ezernyi eldöntendő dilemma: vegyük fel a hozzátartozókkal a kapcsolatot, vagy azzal tesszük a legjobbat, ha feléjük se nézzünk? Ugyanez a temetéssel kapcsolatban: el kell menni a szertartársra, vagy az csak olaj a tűzre? (Carla elmegy, de nem bírja sokáig.)
A Lélegezz legnagyobb erénye, hogy mindvégig életközelben tartja a tragikus helyzet megannyi következményét, és ezáltal igen okosan bontja ki az egyik legnagyobb trauma – akaratlanul hozzájárulni egy ember halálához – erkölcsi hatásait. Olvasóként így igen könnyű belehelyezkedni Carla helyzetébe, s vele együtt töprengeni az újabb és újabb kihívásokon, amelyek a saját élete, a munkahelye és a bűntudata felől érkeznek. És eközben egyre jobban kirajzolódik előttünk a megtört Carla múltja és jelene, csöndes drámája, amely leginkább a hogyan éljek ezután kérdése köré szövődik. Mikor tehetem le a terhet, mikor bocsáthatok meg magamnak? Talán a fájdalomról írott ismeretterjesztő könyv képes elhozni a feloldozást?
Enger regénye nem az a tűzijátékos, bravúros mondatokkal és elképesztő fordulatokkal operáló szemfényvesztés, hanem egy nagyon visszafogott, földközeli remekmű (Petrikovics Edit fordítása). Amely legtöbbször fel sem tűnik, még olvasás közben sem, de az alapkérdései nagyon sokáig képesek visszhangozni bennünk. Talán nehezen fogunk bele, mert nem nagyon kelleti magát, nem esik ránk a könyvesboltban, aztán valahogy nem akarjuk visszatenni a polcra. Néhány hétig még velünk marad az ágy melletti éjjeliszekrényen.
CECILIE ENGER korábbi műve: Anyám ajándékai.
